Versek
Tartalomjegyzék
Elmentek az óriások
Felvonaglik
Lehull
Elvonaglik vele az út membránja,
És sírám,
És nosztalgikus ének száll utánuk
És felsírnak a rügyek a tavaszban
S a zöldre olvadt színes fátylaid
Alatt
Ólom-álcád ődön dünnyög
Kitörni kész eltűnt fogadkozás, s
Felröhög
Bujkálva a fák között
A púderes pimasz gukkeres sereg,
Ott;
Mindened túlfelén
Hol minden oly komolytalan,
A történésnek éle van,
De téged szögekkel hurkoltak e
Messzirenyúló história csontos fővonalán
A világ innenső oldalán,
Mert már nem vagy szeplőtelen,
Mert mindenféle fattyúid imbolyognak;
Átlátszó tégelyekben kóbor színek
Automata illatok
Elkötelezett herflik és dudák
egészségügyi röplapok
Virslifalló pirosnapos ünnepnapok,
S te ki kallódsz
Magadon elszöszmötölsz
Elfelejtettek vágyni rád, s Eltapos a fiad a
Csőcselék
Különc kevesek ma már az
Óriások.
Elhatározásod megtarthatod.
Hogy valamiféle „őselemi városba” mész.
A genezis gömbje jóllakatja magát,
Önmagába vész,
Már késő –
Nem is játszma ez már,
A tudomány utolsó afférja
Veled,
Kívül maradsz –
S a mindenki által megértett
Szükségszerűen tönkrement óvszerek és
Üres konzervdobozok döngette gubancos
Toronyban
A hunyó naphoz imádkozol,
Igen – ne félj, meghalsz szegény,
A világ tovább halad,
Mert a lét értelme nem felfedezni vélt
Igazságokban,
Hanem a létezésben van megíratlanul.
Éj és hajnal senkiföldjén
Megjegyzés: ezt akkor írtam, mikor a családom elhagyott, s egyedül maradtam Kötcsén
-Ó ez a szabadság!
Ez a mozgás szabadság. Felkelési szabadság. Szomszédtalan szabadság. Senki sem lát szabadság (a kutyák igen, idegesít is, mert
mindig néznek…) Ó, ezek a falak, milyen jó hogy vannak. Ó, ez a meleg, ami jön a gázkonvektorból, kemencéből, ebben a nagy
büdös hodályban, ami az otthonom lett. Ó, ez a sok ágy, amiben szabadon gyűrhetem a lepedőt. Ó, ezek a gondolatok, amik éjjel
háromkor, mint pattogatott kukorica kezdenek fejemből kipattogni. Ó, ez az elnehezült test, amely aludni akar, én meg szabadon
kávét főzni a konyhába vezénylem. Ó, ez a falusi csönd, amelyben tisztán ki lehet venni a jeges februári szél tusáját a fákon,
ablakokon. Ó, ezek a cigaretták, a vágtató öntudat abrakos zsákjai. Ó, ez a hideg esőktől lucskos fú, amelyben szabadon hugyozhatok
egy jót. Ó, ezek a szobanövények, amelyeket valaki rám hagyott. Ó, ez a sok szerteszét heverő gönc, amit Amerikából hazacipeltem,
hátha megóvnak majd a bűntudattól s a szeretetlenség vacogásától. Ó, ez az éj, amelyben elaludt a katatón zongora, s amely mellett
lábujjhegyen járok. Ó, ez a képernyő, amellyel vak kutakba látni. Ó, ez a billentyűzet, melyet ujjaim vezérelnek. Ó, ez a forró kávé, a
dzsungel melegével. Ó, ez a drót, ami összeköt a külvilággal, ahol mindenki alszik. Ó, ez a hajnal, ami késik, s most valahol
KisÁzsiából erre vágtat. Ó, ez a nap, ami majd rám dobálja az órák kartondobozait. Ó, ez a szabadság, hogy elkezdhetem mondani,
amit jól, tudok, de nem tudom, hogy. Ó, ez a sok nagy fekete szemeteszsák, melyben az életem lett gyömöszölve. Ó, ezek a csöndek,
melyben egyedül a szív kalimpál. Ó, ez az ajtó, mely borzongató új életre nyílik, ahol netán meglelhetem valaki által önmagam. Ó,
ágaskodó lét melyet milliónyi kis hangyám cipel bennem rajtam velem imbolyogva. Ó, én vén marha, hát még mindig itt vagyok. Ó,
mily érdekes, milyen érdekes.
A civilizált gondolatokból
följöttünk mi ide a
tengertől
s itt találtunk egy nagy rendezetlen
tájat
mindenütt amerre csak volt alkalmunk eltévedni
mást se láttunk csak slampos folyókat
megközelíthetetlen zúgókkal
gazos patakpartot
bedőlt fákkal
civilizált időtöltésre mint a horgászat és
fürdés alkalmatlan
dühöngve
a szúnyog s csalán csípéstől
a belénk kapaszkodó vadrózsa indáktól
sáros cipőinkben nagy nehezen visszatértünk
a normálisabb tengerpartra terveket készíteni a
tereprendezéshez
civilizált országokból civilizált elképzelésekkel
jöttünk
szilárd eltökéltséggel hogy
tervszerűséggel nem ismételjük
többé apáink hibáit
jó néhány emberöltő eltelt azóta
s bátran elmondhatjuk
szorgos munkával megszelídítettük itt ezt a
vadont
alacsonyan is repülni képes repülőinkről
az ízlésünknek megfelelő virágmag kollekciókat
szórtunk szét a hepehupás réteken
daruink hatalmas sziklákat tettek félre az útból
ahol a patak rossz irányba folyt
futását megfordítottuk
az oda nem illő tavakat betemettük de ahova
kellet erős markolóinkkal újakat hoztunk létre
még ha az falvak elárasztásával is járt
az egyensúlyra is vigyáztunk
amikor
a kígyót és alligátort megkíméltük
s bebizonyosodott ezek jól megférnek
a fürdőzőkkel
kerékpározásra és tolókocsikra
lófogatokra s akár kis teherautók közlekedésére is
alkalmas betonutakkal szőttük tele a hegyeket az
erdőt s a lankásabb tájakat
A patakok fölé emelt domború hídról
akár kavicsokat is lehet dobálni
s megtekinteni a sodródó vízililiomot
a korlátra szerelt távcsővel fürkészhetjük
a tovafutó habokat s a sok
apró zeg-zugot s a zúgók titkait
hatalmas hídjainkról
melyek képesek tengerszorosok átívelésére
felmérhetjük partjaink tagozódását
s ha egy icipicit letekerjük hűtött kocsink ablakát
egy mélyet szippanthatunk
az öböl fölött vágtázó
szelekbe
a betonparkolók a hegycsúcsokon és
a barlangok bejáratánál
biztonságosak és kényelmesek
ízletes ételeket és hűs italokat szolgálnak
fel bennük
a mosdók pedig illatosak és
higiénikusak
mert amúgy elvadult bokrokban botorkálni
csak gyermekded mániákusoknak
s
vadembereknek való
nincs bennük semmi élvezet
az ember kiteszi magát veszélynek
kosznak
s
halálra fárad
a mi országunkban rend és tisztaság van
s ami
ennél is fontosabb
mi
megadjuk egymásnak a természetben is a
tiszteletet
s egymást nagyon finoman nem
zavarjuk
megvalósítottuk az individuum örök álmát
ahol mindenki szabadon
míves szokások és intelligens törvények által
biztosítva önmagának
élhet s csak
akkor kell másokkal törődni
ha erre minden félnek
kedve támad
A balatonföldvári sétány fölfedezése
Amerika-neurózisomból ocsúdva
Beszíva ginzengleheletét
egy ősi tóban fürdő
Pannon tájnak.
A kanyargó aszfalt sétányok repedéseiben gazok nőttek,
a fűben pipacsok csigákkal, és le nem mészárolt tücskök
hegedültek
Csendélet hurrikán után, avagy a félelem kozmája
élénk léptek kevernek a légnek
s az
épp eleget élt állatok
a kinti
habon ámuldoznak
hogy
váljon e fény hanggá most
vagy
lásson a szem
ábrándost
lobogó tején
e
karibi bájnak?
zsengéik lopakodása
az
aszpik holdfényben
az élményferdülés sóhajában
ahol cserbenhagyott a szélcsend
és kijátszott a szélirány
s
fallosznyi kábán-bírás zsíros s bártükrös olvadéka sétál e
hordalékba
szőrtelenített kis aposztrófok
fityegnek s
már
csak a hurrikán hoz
lobogó serblit
fém-hő
s
tutaj bőrmellényt
a kagyló már nem vonaglik
a
hullámzás nem hergeli a csigákat
de
színváltó tornyok Miamiban
pörögnek a falka hidaknak
s
Szamba Bimba
hintáz a dinka fiaknak
betoncsíkokon álmok gördülnek s aláhömpölyögnek
mind a mellékutakra
bamba falragaszra
és szédült
faszra
a
megroggyant cölöphíd
butikos öblök fölött tocsog
grillezett és színezett
illatok főnek
himbálózik sok mocsári szellem
s a
szerelem hányingerrel küzd a poshadt kapualjas
sanghajba’
borzongás és nyerítés száll
mily fölös ez a bánya-lég
e viola szója
mely a tolulásos hajnalt
a tortillák közt
némán körbefolyja
a vihar
már az Everglades riadt
kígyói
felett vágtat
köhögnek az alligátorok
s itt megint
foltokban sem látszik
semmi
ami érdem
semmi
ami a lötyögő árban buggyan
amin fennakad egy bója
beletúr a fákba
csendít valami füttyöt
felhevít egy bálnát
szétroppant egy pondrót
vagy
a molyokba beletúr
már csak a kicsi nádon zizeg
s a csapzott füvön
kacag a szél
sokkos sirályok figyelik
az oszlopokon a sós loccsanást
s a bodros felhők lassan
újra
tornyosulnak
Egy idealista listája, avagy mi kell az élethez?
s a lista, egy rendes, valamire való ember Listája, egy Idealista Listája, az ugye, logikus, az absztrakttól, az Ideáktól a
porbafingás felé halad.
s nem fordítva.
idő és hely hiányában, most csak kezdjük el…
botanikus park, tóval, athéni sétányokkal, agorával ahol gyülekezni lehet, s mindig érdemes, kínai és japán kert, O
alakú kapuk, s U alakú hidacskák, megvilágosodás, de legalább is megértés felé elrendezett járólapok, teaházak –
alacsony szemöldökfával, amibe végre bebaszhatod a fejed, esze tamás Goldingi kilátója és harangtornya, ahonnan a
szabadságharcok tüzeit, a jicsini erdőben a rumcájszot, egy másikban a derszu uzalát, meg a vuk-ot látni, lőrések,
amibe pipacsok nőnek, vízimalom középkori élettel, brugheli korcsolyázó tó, kandalló az üvöltő szelekhez, lovagterem
ceremóniákra, ópiumszívásra s egyebekre alkalmas barlangfürdő, fára épült rejtekhelyek, kovácsolt vas erkély
Rómeónak és Júliának, növény és madárház, bégető-bőgő istállók sora, kovácsműhely tűzzel és csengő vasakkal, orosz
dácsa zongorával, kavicsokkal teli csörgőpatak, ahol Anna Plurabelle a szennyest mossa, s így tovább…
hiányzik a póni, meg a paripa is, a szekér meg a hintó is, a Rákóczi nagy kutyája, india szent tehene, az andok próféta
kecskéje, a lorca szamara, a henderson disznója, meg a herzog gőzhajója egy hegyormon fönnakadva…, egy vim
wandersi hinta;
hiányoznak a trakl arany kertjei, a hölderlin hellászi felhői, meg a lorca zöldjei. a thomas üvegháza, szőlővel és
csigával, ahol az idő hullva hull. jó lenne valami megfejthetetlen keleti szőttes is, néhány teknős, amint (az Izsákról
hozott) vízililiomok közül kidugja a fejét, amire egy szitakötő telepszik éppen. hiányoznak madáretetők, bizony, meg
jajj.
meg hiányoznak a kenyérsütés vékái, meg a disznóvágás teknői, meg a szüretek kádjai, meg savanyítás dézsái, meg az
aszalás rácsai, meg a köpülés kannái, meg a fejéséi.
agyag már vóna, de hol van a korong, vagy a rokka, vagy a szövőszék?
pohárszék már úgy-ahogy, de hol van arthúr király nagy tölgyfa asztala az ebédlőből? (Bassza meg, hova fogunk ülni?)
hol a pödrött bajszú szolga, a juhász, a bojtár, meg az intéző?
hol van a tejszagú, bögyös szolgálólány, hófehér keményített alsószoknyában, libaszarral a lábujjai között, bölcsővel a
hóna alatt?
hol van az pilvaxi, imagista, futurista, zapatista, globalista…, intelligentsia a nappaliból, kandallópárkányokra
támaszkodva, fotelokba terpeszkedve, kántálva és licitelve, hadonászva és vitatkozva – megváltandó a világot?
…
nos, mint látszik, én nem csak tárgyakról, én valamiféle életről, élettérről beszéltem, amihez látomás, kacat, s a többi
apámfasza kell, – valami, ami beakadt, megakadt, fölakadt, leragadt, beszáradt, begyógyult bennem…, az idő
szentélyeiben, megvakulva félig,
dolgok, amik ott maradnak, amikor eloszlik a por, a köd, enyhül a ragyogás, kivirrad a hajnal, vagy teljesül az alkony.
Lüktet az éj.
valami – ami megmarad,
valami, amit szeretsz,
s így örökséged s igaz,
s mindegy milyen sorrendben,
avagy?
kié ez a világ?
csak mond,
– ugye, nem az ördögé?
JACK
Amerikai pillanatkép
Levágott herezacskói röpködnek
egy amerikai filmben
Itt totál behavazott, s most ónos eső esik. Valahogy el kéne menni munkázni.
Bassssssza meg.
A pacal elég jó lett, tettem bele füstölt oldalast is. Még a szempillám is
összeragadt tőle.
Aztán megnéztem a New York bandái c. neo-realista agyrémet. Színes,
hangos, felkavaró, mint egy Zola regény, megfilmesítve.
Levágott herezacskók röpködnek át a színen. hm.
De azért sikerült aludnom
a hóval hangtompított magnólia levelek az ablakom előtt álomba ringattak.
Ahogy néztem őket.
Halkan
Rázzák itt nekem a csörgődobot.
A fossziliákból
Felakad a rejtek
Hullámokba
Rejtett
Túloldalán
A
Messzi
Kihívásnak
s
Halnéma
felEjtett szellemévé
Válik
Tántorogva
A
Szájnak.
Hazatérés Amerikából, A Kőbányai Élessarok Mély Kútja
körbejárást elkerülendő, ebbe a rohadt „kőbányai” útkereszteződésbe
lenni újra.
Ebbe az ócska külvárosiban, s
Ahonnan két út nyílik
Az egyik a jövőbe
A másik a múltba
S emlékszem én nagyon is arra millió hangulatra, mikor az ember
megfogadta, nem csalja, csapja be majd soha önmagát, s nem azért tér
majd egyik vagy a másik útra
mert „savanyú a szőlő”.
S 1956, ugye, a mi kis tienanmenünk óta,
aminek itt, homokbuckás- „Rejcsúrnnak nevezett, félreeső,
kis, meleg gyíktojásokkal teli
futballpályáján,
azok az orosz katonák
kedvesen kérdeztek nőrokonaink, anyánk, nővérünk felől, megosztva
velünk a csajkás kukorica kását,
s mi minden történ még.
S a két út, egyik föl a Rózsadombra, a másik meg valami furcsa
mítoszba vezetett, s mindkettő azóta is ott van, a nyomorult kezdetben
megkülönböztethetetlenül.
Ott
Ahol
még mindegyik a város pereme.
S csak a hév, a vágy, a nagyszerű élet álma, az ifjúságé tudta azt
felcafrangozni.
S azóta hányszor átmentem itt, szenesemberként, kiállítás
rendezőként, könyvügynökként,
Éppen érkező,
Vagy távozó
Amerikai üzletemberként,
turistaként, gyalog, villamossal, vagy jeeppel.
S a nap hol innen, hol onnan süt az Éleskanyarbeli furcsa tükörre, a
sörgyári malátaszagban. Furcsa, torz tükör, egy kettős úttal poros
foncsorában. Két úttal, mely mára le nem tagadható, vissza nem
vonható múltammá vált. Hol az előkelő dombra, hol az elő és
külvárosokba, s azon keresztül Amerikát megkerülve megint csak ide,
HAZA vezetett,
S persze a legutolsó évtizedben valamelyik női szem igézetében.
Most. ahogy innen nézem ezt a tükröt,
tele van furcsa jelekkel, történések nyomaival.
S vajon miért is ez a szándék, ez a kényszer, megfejteni –
ott van, a távolban az a giccses nevű domb, ami duzzad és dagad,
mint a tészta, s benyúlik a környező völgyek hajlataiba, elrózsásítva
mindent.
Mehettem volna arra is. De nekem a másik út az, ami haza vezetett.
majd ott, abban a gyönyörűséges
Pannon Tájban –
ott van nekem érdekeltségem.
Ott van az a mágikus hely,
Ahol e hosszú kanyargós út végén
az igaz valóra ocsúdó lényeg kibomlik.
Szóval itt van ez az út, amolyan golgotás, de hát az enyém.
Karakteres, egyéni, változatos. Akárminek is lehet nézni, s ez is jó.
S világvégi tengerekben úszó kontinens rejtett öblei, messzire nyúló
tájak felfoghatatlan rejtelmeivel,
Amerikai világ – s világtalan városai után.
Repülőterek jönnek, határőrök és vámosok, értetlenül s tehetetlenül
bámulva a hazahordott szajrét.
Az élethez oly nélkülözhetetlen drótok, szögek, ruhatári kellékek,
gépek és alkatrészek
tárgyak kavargó szimbolizmusával.
Kanyarog ez az út, le a Jász-Kiskunság meleg homokján keresztül
királydinnyés homokdűnékhez
szikes játszó és
vízililiomokkal őrzött tőzegtavakhoz
s a rónaság szolipszizmusán át kerülővel
már ki a nagyvilágba jutunk
Lelki mediterrán őshazánk s a
Dinári hegység vad ormai, Meteora, Sunion, Ithaka,
Végtelen képzeletvilága
Capri, Nápoly, Róma, Pompei
A civilizáció kert-etalonjai
aztán hirtelen nemzetközi menekülttáborban a
világ előszobájában járunk,
majd a newyorki magasvasút vezet át a világ fővárosának múzeumán,
és happeningjén,
le a híres amerikai délre, a
nagy faulkneri dél, fülledt charmos mocsárszagában
egy görögös nevű floridai kisvárosban
ért véget nagy utazásom
innen röppent fel
töretlen szellemem szárnyán, sajgó testem
utolsó óceán átkelésre
haza
Az én kis Ithakámba.
S végestelen végig ezen az úton zene szólt,
S zengett az ének
Amit errefelé a világnak is úgy hívnak
jobb élet.
S már elhangzott a sztoikus vád, ilyen nincs, mindhiába minden.
De hát – ezt is megtanultuk, nem így van. Provokáltuk
Az időt nem sajnáltuk
egy
egész élet
ment el itten
s
Meggazdagodtunk.
Már nem nincstelenként állunk azon a
furcsán ismerős kereszteződésben
utcasarkon
totálisan felszereltek vagyunk mindenféle marhasággal
Semmi bombasztikus, se kívül, se belül. De a kettő együtt bőven sok
S már nem számít, merre tart, kanyarog ez az út tovább
Vissza-beletorkolott
önmagába
–
…mert „bizonyos csak a dal
amit magában énekelget az ember
otthona kunyhójában a
tavasz düledező lakában ha
utoljára is…”
Szentjeim s Az Én Garcia Lorcam
Egy nagy tavasz volt talán
Vagy ősz vagy nyár nem tudom
vagy talán a tél
Köszöntött be ily kegyetlen
Hogy elvitte bébikori nagy
Kedvesem
Az én méztiszta dédanyám
Aztán nagyanyám
A büszke táltos ősöm soványodott
A sírba
Aztán meg a szerelmetes egy-igaz
Anyám
Omolt be a ködbe
Nagy veszteségek ezek
Egy fiatal harcosnak
Még akkor is
Ha véres kardját tisztogatva
Képtelen már
Visszaemlékezni
Mind a fényes győzelmekre
Levágott fejekre és megnyert
Ügyekre.
Azóta is kemények lépteim s
Egyedül bolyongok szélsöpörte
agórámon
olykor felocsúdván a
tornyok remegésére
gerincemen
mint
mikor a Lennont megölték,
Hadd kerengjen a Love
Mint meztelen meteor vagy
megvadult műhold sivítva köröttünk
Vagy ahogy az igazságot is partra vonszoló
Szókratészt oly lazán letették, vagy a
Legszentebb sovány embert
Gandhit
A legcivilizáltabb mindannyiunk
Közül s
Mindenki természetesen Jézus
után
De ott van az én nagy tanítómesterem
őt is levágta az egyik
Gestapo s
Aki nélkül biztos nem vívnék így
A léttel mint egy reinkarnálódott nagymester
Szerb Antal
Az egyetemes fogalmakkal
De mindez elenyészik
A fájdalomtól
Mellyel felnőtt életemben
Évtizedek óta küzdök
e
A soha nem szűnő jajjal
A legsötétebb borús rettenettel
A felfoghatatlan gonoszság
Fekete Lyukának
élő
Poklában
emlékezem
Ahogy
a semmiért
megölték a világ
S valaha élt legszebb Lelkét
A szépség örök világbajnokát
A legigazabb költők közül is a Költőt
Damaszkuszi szabja látásával
És fehér galamb szívével
Megölték a tetűk!
Megölték
Federico Garcia Lorcát.
Pedig
„Se neked se nekem
egymás felé nem szabad lépni
sem, nézni sem.
Tudod, tudod már miért?
Oly nagy a szerelem.”
Amulett ég kínai medencében
Kint esteledett. Kinéztem, mennyi lehet a víz
az újonnan faszolt kínai műanyag medencémben.
Háromnegyedik volt, el is zártam a csapot.
S akkor vettem észre benne
a kis, kerek, amulett ég tükrét
Rajta a
a felhőfodrokat a
tintakékbe mélyülő
rózsaszín égen
s
középén az esthajnal csillag!
A kertemben eddig nekem ilyen
alkonyi tükröm nem volt.
Az én időm madártollai
Mozdonyok száguldottak el mellettem
Tele fehér és vörösgárdistával
Megölni egymás fehér galambjait
Vagy kitépni anyjuk szívet
Az aztéc Mészárszéken
Bölények száguldottak el
Mellettem
Rázkodó herékkel
Vérző hónaaljal
Ami senkinek sem volt a szándéka
tényleg
Nók is férfiak is
Igen bölény nők és férfiak
Nem tévedés
Előreengedve a kölyköket.
Az elmúlás sós habjával
A szájukban
Száraz prérikutya ürüléktől fátyolos szemmel
navigálva a porfelhők semmijébe
S tankok száguldottak el mellettem
Német és orosz és svéd tankok
S fáradt olajat szartak és hugyoztak
A lántalpaik csapjai csikorogtak,
S zihált a gyomrukban a nagy barom gép
S a célkeresztjük folyamatossan tudta tartani a
Célpontot vágtatás közben
Még akkor nem volt Tiannanmen sguare
Senki sem állt marcangoló utukba
S hadihajók húztak el mellettem
Hogy majd szétlőjenek
Valami civilizásciós örökséget
Tízemeletes
Buddha szobrokat
Találomra
A kikötők ezüst halaktól
Csillogó hálóit,
Magtárakat,
Kéményeket
Hogy a füst ne találja meg
A tűzhelyből ég felé az útját
Argentína tűzhelyében
S Bosznia kunyhóiban
S repülők húztak el fölöttem
Hogy kiluggasák
A mezők selymét
elvegyék a hegyek profiljait s
Hogy beszakítsák a barlangok architectúráját
az emberek szájának
szívük pitvarára rogyott
boltívét, mit mondjak
S Csapajev húzott el mellettem
Lenin halott csecsemőjének
Fényképével
A lova farára ragadva
Ez a képem
Maradt róla
S láttam
Trockijt a riadt szemüvegében
Egy a zsidóságnak cimzett
Pamflettel Mexikónak
Támaszkodva
a felpüffedt Maót a
Jangce vizében
Vörös s még lüktető kínai szívvel
A fogai között
pártkönylapocskák
Vizililiomaival
Övezve
Amelyre kis pionirok
Horgásztak vidám énekszóval
S láttam
Mert véletlenül ott álltam
A bagdadi könytár felé húzó
Rakétákat
S láttam a civilizáció füstjét
Az Eufrátesz fölött szétterülni
a Paradicsom kétezer éves olajfáit
Égni
S láttam
Omar fakó szemgödrét
Is távolodni s
Ahogy a buddha szobrok hamuja
Lassan leüllepedett
A hajunkra.
Imádság közben
Tora Borától
Kandahárig
S a Gangesz torkolatáig.
S láttam sebes lábú tigriseket
Csaholni
Gandhi elefántok vonszolta kéziratok
Után
Bonareszben
S végül a Che mosolyát
Újra és újra
Egy Carib tengeri hullámzásban.
S aztán
Ki tudja miért
Épp Boliviában.
De akkor
még
Semmit sem láttam.
Csak okádtam, okádtam
Vers egy pesti „polgárnőnek” CORA
Majdnem szélcsöndben
Ültünk
Szalonikiben
Egy hatalmas
Étterem teraszán
Lomha
Sekély hullám
Futott
Hosszan
Hátán
Himbálva a
Távoli horizonton
Veszteglő hajó kürtjét
Majd locsogva a
Föveny
Sirályai közt
Kibomlott
Felálltunk indulásra
Készen
– a botod ne felejtsd el
Drágám
Mondtad
A lépcső tetején
– ó, a kalapod
pillantottam a
Mellettünk levő
Székre
– na de szívem
Hiszen már
Évek óta nem
Hordok kalapot
Nem emlékszel?
Mosolyodtól
Megjelent az apró ráncod
Ég és
Tengerkék
Szemedben
Aztán
Láttam fehér ruhás
Sziluettünket
Lassan távolodni
Meg ahogy ősz
Hosszú
Hajadba
Belekapott a tengeri szél –
Amint belém
Karoltál
Csak hozzád érjek
csak hozzád érjek
világok háborúi közt
harcolok feléd
érted
foggal, karddal
s körömmel.
s látlak a távolba
egy gyémánt tőrre
túzve forogni
s szivárogni málna-bor
véred
s csak hozzád érjek
mielőtt
véged
Dal a Holdhoz
Szívem szárnya álmom bánja
Ha te Hold lerogysz
Szívem bánja
Holdaszája
a
Szerelemem
Halott.
Dal a halott kedvesemhez
Álmom szállta szívem szárnya
A Hold utolsó dobbanása
Elfakul ez a nagy örök ég is
Az abba a másik nagy éjszakába
Szívem bánja
Holdaszája
Látod te is
Látod
a
Szerelemem
Halott
Fekete üres szél
A csillagok között
Forgatja már e kihült
Galaktikumot.
Fölébredve az önfeláldozásokból
Újra, s megint kiderült, hogy a saját illúzióim áldozata vagyok, egy idétlen és
lelkes lepkevadász s nagyon szerettem volna, ha a saját családomban találok
magamnak társat, bajtársat, kollégát, stb.
de félek, ez így nem van.
s kurvára félek az egyedülléttől, mert, s főleg, nem tartom normálisnak.
s az is érdekes, hogy eszembe jutnak teljesen bárgyú, balfasz, vagy csak
szimplán egyszerű emberek, akik valahogy örültek nekem, szerettek,
lelkesedtek, anélkül, hogy a tököm leszakítottam volna értük
csak úgy.
Sőt ilyenek nap mint nap keletkeznek
én meg, valami abnormális módon ragaszkodom azokhoz, akik csak so-so,
vagy sehogy sem. akik igyekeznek úgy csinálni, vagy még azt sem.
akiknek úgy adok, hogy gyűlölettel van tele a képük, de elfogadják, mert én
egy idióta vagyok, s ha már
mindenáron adni akarok.
s kurvára elegem van, de komolyan, a stíluskérdés baszogatásával.
kurvára elegem van.
Eszmélés
Na, ez nem a józsefattilás.
Ez egy másik
Arra ébredtem, fenébe is elég
Hirtelen
Egy vagy több, egymást követő reggelen
Hogy túl komplex és speciális
Lettem, basza meg
S tűnődtem, vajon miért, miért?
Föl le mászkáltam, rohantam, rángattam
Emberek kabátúját, a pénz szekszi
Csöcseit, s itt-ott
Valami csurrant s
Csöppent
S ó!
Próbálom ezt összerakni
Mik ezek a különös jelenségek
Miért énekli a Nick Cave a Tom Waits-al a
Whatawhonderfullworld-öt?
Valyon mi hozta össze itt
a sötétség két
Hercegét?
De hagyjuk ezt, a Ginsberg, Eliot,
Lorca, Trakl, Hölderlin
Blake, s Chagall volt előbb
Meg a Pound
Meg Asóka
Meg az Upanisádok
S követtem – senkiként, ha lehet…
A great Marco Polot
Kubla Khán porrral lepett
Türkiz sátrába
S a sessiönök szűnetében elszívtam egy
Cigit a Gangesz partján
Igen, azt a
Büdöset, keserűt s
Rákosat.
Össze-vissza bolyongtam Ázsiában
Pár percre átugrottam a Szigetekre
Délre is
S ó a délkínai tenger örök szerelmem!
Az Égei után.
S volt ott sokminden:
Alacsony szemöldökfa, papaja illata,
Minden jelenség szollipszizmusának
Tintarajza
Amiért végül a Van Gogh
Levágta a fülét
S majdnem én is
Csak én beszari vagyok
De
Keleti utazásom egyszercsak véget ért,
S a Krisna és a Buddha játszadozott mosolyogva
Kis tigrisekkel, elfántbébikkel, s pucsító majmocskákkal a
Kikőtő szent fái után
Az afgán hegyek villogó lézerkardjai
S az éppen virágba borult perzsa felföldek
etalonján keresztül
Ismét Rodoszba értem
S kinéztem a Kolosszus lábai közt
Ó, huhh,
Megint nyugatra
Ami az „én hazám”,
Szorongás gyülemlett torkomban
S azon gondolkodtam,
Hogy na, most
Mit is mondjak?
Hahó! – van itt valaki?
Vers egy nőnek - Fürdés után kitágult agyerekkel
(…hu, s most, miközben megfordítottam a fasírtom,
ez jutott eszembe:
„mi van gyöngyharmatom,
könny a levélen, most melyik
világcsiklandozó szerepünkben himbálózzunk éppen,
elégedetlen vagy –
elégedettnek született mosónőjeinkkel?
Dráma-dráma-dráma, –
vérnászosan páva,
elkékülten vágyva?
Mi a dumi-dumi?
Lama-lama, sabaktani szaxofon
hajnali sikítása –
jobb napot, ébrenlétet, ízt, meg minden más
teljes tenyerű fogást,
tapintást, érzékletek dús húsvalóságát ígérve,
bármely napban?”)
Hova hasítunk mi együtt
Egy kis sótlan pukedliben, vagy
bedugjuk már fejünk illatos szénakazlakba
megint?
Széttárult tüdőkkel?
Beszíva mindent,
le egészen a ruganyos, friss gilisztákig?
A földlélegeztetőkig?
Erre gondokok, a testedről ábrándozva…
Ha nem ismernélek
Úgy értem, ha
Nem
Hempergőztem volna veled
Egy ágyban
Összegabalyodva
Valami örökkévalósághoz
Igazodva
Nem kulcsoltad volna belém kezed
Lábad
Nem símogattad volna arcom közel hajolva
Ha soha nem ugrasz a nyakamba
Ülsz az ölembe
Rángva-ellazulva
Ha soha nem
Lihegsz
Sikítasz kérlelsz s
Kacagsz nekem
Leheletem harapva –
Megérteném most
Szűkös adakozóm
Kataton Szerelem
Majd
Az összes gyilokkal gyilkolhatjuk egymást
Veszekedhetünk Rohangálhatunk Fittnessmegszállott Őrjáratosként
Menetelhetünk utcaköveken
Kopott járdán
délben
éjben
Miután
végre magadra font karjaidból szörnyűlködve ráébredsz a
koradélutánra
kintre támogatod magad
Senki semmi hozzád sem érhet
Gémberedve
A lépcsőfordulókon keringsz le
álmaid
foszilis kagylóiból foszforeszkáló
szivárvány búgócsigáddal
Szorongatod a ficánkoló
Lomha farkukkal falakatsöprő álmokat
Siklik csúszik lábaik közt sálad ocsúdó selyme
Állatsereglet kavarog körötted korláton kerítésen ajtókon az utcára eléd
köréd
s a kinti csigafogatokon a szélbe széled
Még sokáig messze az utca a sugárút a park túloldalán írdatlan
gumiradírtapírként trappolok melletted
mögötted
nagyvárosi céklafejeiddel teli jutazsák a vállamon
szemüregeimből titkaid beakadt kulcsómói lógnak
kicsorbult bádog amulettek
Ruhámon ellenállás csikkjeid lifegnek
Fogaim közt százlábú szalamandrád cikázik
Menekülne hozzád
próbálom
A vákuumon hozzád hajítani
De tekintetedtől lába beakad s vissza
Nyelvem alá bukik
Sapkám mint sárkány előttem libeg, lecsúszó gatyám lábamközt tekereg
Zoknim a cipőmben az összes tőled
Kapott gyűrött levél
Mosolyod csilingelő nevetésed vastag
Gumiviaszarccá
Havazta tapasztotta valami Ismeretlen
Fetreng közöttünk a város
Másnaposan köhög
Halkan káromkodik, virágágyasaiból kukáiból
kandikál
Pecsenyesütőiből olvashatatlan menükkel kecsegtet
cintányér patám csattog, keresem a tekinteted ami távoli
rendellenességekbe réved
hunyorgó lámpa fénye pásztáz valami jelenlétet átsiklik rajtam
titokzatos épületek ornamentjein ugrál
Falevelek ezüstös halrajaiba veszve komor fák kérgét sejteti
Újra felbukkan az utca hullámtarajain
fuldokló jelzőfény villan fel az árban
Eszmélés hajnala sejlik
Lassan szivárogni kezd belőled
Tintaként itat át szempillád megrebben
lávatengerben úszó emberfejeken
csörgő csonttarlón
nyüszítő avaron
lépkedsz föl
árnyam terének függönyéig
mögé kémlelsz
hullanak a parányok a szempilládra
ijedten felém rebben
ingatag macskaköveken
csámpázok hozzád
Megfogom alélt indás szarkofág kezed
még mindig jéghideg
Kell nekem egy kis űrhajó
lehet pöttyös is, kis törpék is ülhetnek rajta, iceteját szopogatva, icekrémet nylogatva gombás köpőcsészéből. Kell nekem egy űrhajó, lehet kicsi, s minden nap megkerülöm ezt a kék bigyuszt itt alant, s én leszek az első,
aki köszöntöm a hajnalt, kis sóval szemeim sarkában.
Így ebben a sorrendben. S kell nekem ez az űrhajó, hogy odaszálljak, ahova akarok. S majd leszállok a Trakl őszi kertjeiben, a Lorca zöld mezőin, a Blake mítoszaiban, a D. Thomas vízmosásaiban, s találkozom a csigákkal, a
kagylókkal, s bukfencezem velük a sodorban. S lesz nekem mindenféle fedélzeti műszerem, ahol ha akarom elnézegethetem az anyám képét, amikor terhes volt velem.
S fiatal arcán tükröződött a Duna olajos hulláma, a magyar nyomortelep peremén, ahol a legenda szerint éltünk. S kell nekem egy űrhajó, amivel majd időben vissza-visszaszállok, D. H. Lawrence ősapámhoz, s kölcsönkérem használati utasítással szöktetett német hercegnőjét, miről is szól a szenvedély, s a szerelem.
Kell nekem egy kis űrhajó, lehet szűk, de elférjek benne, s lássam a tornyosuló gomolyfelhőket az Antillák felett, a dzsungelek zöld lihegését, sivatagokönigazolódását, meg a tengereken futó hosszú habokat, mikből bálnák írják megfejthetetlen szimfóniáikat. Kell nekem egy űrhajó, mivel mindig odanavigálhatok kedvesem vártorony ablakába, s fölcsippenthetem őt, egy jó kis utazásra. Kell nekem egy űrhajó…egy kicsi, egy kis kapszula, amiben én szállhatok, ide-oda ahova csak tetszik…
Közhelytúrkáló
A valóság lerobbant állapotban
ott van az atomokban
a kezdetek óta
a
foton is
tudja mit csinál
s
az agyban is lassan megtanulja
tárolni és rendszerezni
az információt
ily módon az a korlátozott
teherbírásunk
egyre bővül
amely
évezredekig
a valóság ferdítésére
kényszerített bennünket.
Szétfolyt grimaszokkal
s röfögő hangokkal kezdtük
majd lassan
áttértünk a pontosabb leírásokra
melyek edzették az életkori
lehetőségeket
a
talpon maradást
a
népszaporulatot s az innovációs kedvet.
Itt-ott születtek nagy agyak
Platon és
Arisztotelész évszázadokkal előbbre
látott.
De megfigyelhetjük a valóság
magas szintű adaptációját
amerre csak nézünk
hadvezérek levertek más
hadvezéreket
politikusok felültették a hatalom
birtokosait vagy
akár
a népet
kipróbáltuk
a forradalom sziporkázó alternatíváit s a
közbenső csendet
országokat hódítottunk
orrunkba ismeretlen fűszereket tömtünk
s megdugtuk mind az idegen
nőket
farkunk még
mindig izgatottan meglódul
a laposhasú s csacsogó csitrik láttán
hazaérve szétvertük
anyánk konyháját
s
apánk műhelyét
a varrós dobozt mellyel
ruhánkat foldozták
s a
szerszámos dobozt amivel
kis biciklinket javították-
gondosan megtapostuk s a
szemétre dobtuk
behatolván a szűkebb környezetünkbe
az apróbb állatokat
felrúgtuk
a
nagyobbakat szitává lőttük
a szomszédok házát felgyújtottuk
forradalmi szellemben
magunkévá tettük végre
a
pap és tanító
hegedülő-zongorázó
lányait
és fiait
végre rend és nyugalom
incslkedett
megvívtuk az osztályharcot
most már
felvehetjük harcunkat
a belső ellenséggel
a
puhány opportunistákkal
Kis emberi reflekciók
Megy le a nap
Ezen a mesebeli amerikai south-on
S
Nézek egy madarat, fogalmam
Sincs milyen, vagy melyik
Jay –
A főnököm neve
Jay
A feleségem vett egy madaras
Könyvet, tele van amerikai madarakkal
Több száz, vagy talán több ezer
Színes és szép madár
Soha sem fogom tudni
Melyik mi
Melyik melyik
Mondtam neki miért nem vitte haza
Ebben a háborús időszakban
Ami a miénk most
De azt mondta
Minek
Otthon nincsenek ilyen madarak.
De
Persze ilyen madarak
IS vannak
Nicholas de Angelis játszik
Soha nem tudom
Megfejteni
Hogy került ez a pali közénk
Pedig valami félreértés folytán
A Zafír Elli küldte?
Romantikus igenléseivel
Amelyek között José Marti híres dala is
Szerepel
S a gyönyörű olasz temetők
Illata.
Nézem a fények játékát ezeken a
Kevert de ismeretlen fákon
A közelben árnyék, távolabb teljes és
ritka napfürdőben visszafogva
a korai feltárulkozástól
januárban itt néha hideg özönlik a
Rénszarvasok agancsa közül de
Néha löttyedt meleget
Lihegnek fel a karibi korallok
Vizitehenek, s déltengeri kocsonyák.
A marvinok azóta is ugyan úgy ki
Be ugrálnak
Ernest!
De az öreg José már szarik az
Egészre, semmi sem a
Régi
A
Felhők úgy rohannak mint
Az állat.
A másik magnó
Miért ne
Ezek mind poénok,
Egy misszionárius rúgja a
Port, rángatódzik a lejátszó
Ahogy mögötte az új afrikai mondanivaló vibrál
Ki a fene gondolt volna épp Afrikára?
De mióta felfedezték, hogy Ádám egy
Fekete nő volt
Minden emberek anyja –
A világ megváltozott.
S jön ez a peter
Aki nem elég, hogy az
De még
Gabriel is,
S van neki harsonája
Monky-ja
Fire-ja
Az original
Az első, ahol először szikrát küldünk
Mi is csillagokat az
Égre.
Én soha sem voltam Afrikában
Nem tudom, hogy kibírnám e.
Pont úgy mint Indiát
Évtizedek óta nézem
A kellemkedő zsiráfokat,
Meg más, lusta vagy
A trappoló dögöket,
A hullámzó szavannát
S az őserdő felfoghatatlan mázolmányát
A National Geografikon-on
S megannyi más görbe tükrön
De gyanítom, hogy
Inkább a pleisztocén fénytörések
S az elementáris nyomorúság
Földtörténeti örökkévalósága
Tördelne még abszurdabbá
S
Verne a porba.
„az emberek nem túl sok
valóságot bírnak el”
Kedvesemhez
gyere
majd
én
elvezetlek
ne
ijedj meg ha
elmondom
egyedül
én
is félek
mert
veled
én vagyok
a
rettenhetetlen játékhuszár
aki
nem
fél
semmitől
Nagyon bánt, verses panasz
Nagyon bánt, hogy nem tudok aludni
Hajnali három s a pimasz hajnal még bezzeg alszik
Nagyon bánt ez a tolakodó éj ahogy bebámul minden ablakomon
Nagyon bánt ez a magány amelyben ezt az elárvult irományt
lötypölöm agyam bögréjében s ami lehetne vers de még az se
Nagyon bánt hogy ime itt maradtam a minden létező lehetőségek
legközönségesebbikében ahol a nagyon bántnak sincs már semmi
értelme
Nagyon bánt a saját testem, ahogy itt feszül nekem
Nagyon bánt a cigarettáktól büdös szám
Nagyon bánt és rosszul esik nekem
Ez az uzsorán vett állapot ahol megpróbálok a groteszk nagyonbántból
kitekinteni
S megkapaszkodni valamiben
Nagyon bánt és rosszul esik nekem hogy másoknak is ilyen rosszul
esik a nagyon bánt amit én okozok nem elég hogy nekik is van bőven
elég s már egy dekát sem kérnek belőle
Nagyon bánt ez a bántástól csupaszra égett hús melyet mindenki oly
előszeretettel mutogat
Én is
Nagyon bánt hogy ily pipogya vagyok s csak e két labdával tudok
zsonglőrködni s azokat is folyvást leejtem le a porba
Le a koszba le a megnevezhetetlen képzelet rémeibe s nincs mivel
őket megtisztítanom
Nagyon bánt ez minden jószándék és igyekezet ellenére megváltatlan
része a világnak ahol magányra itéljük buta mindenhatóként egymást
Újra és újra
Az is nagyon bánt s elszomorít amikor a város mocskába szorult
gyermekeimre gondolok
Az szintén nagyon bánt hogy egy ember ki harminc évig a társam volt
a bezárt lépcsőház mögötti kukákat szagolgatja a mély éjszakákban a
kókadt nappalokban
S kotorászik a bosszú levesének répáiért
Mert hogy ő rákos és valahova elkeveredett
Nagyon bánt s rémülettel tölt el anyám jeltelen sírja valahol
Nagyon bánt apám luxusmagánya a francia Riviérán
Egy angol nő pincsijeként
Nagyon bántanak kutyáink akik most odakünt áznak s éhesek mert
nem adtam nekik enni az este
Nagyon bánt az értetlen csodálkozásuk hirtelen rosszemberségemen
amiért mégsem mentem el
Amerikába
Amerikába Amerikába
Amerikába Amerikába Amerikába
Amerikába Amerikába
Amerikába
Ennyiszer próbáltam másfél év alatt visszamenni második hazámba
Nagyon bánt hogy egy nő nem szerette volna ha elmegyek Amerikába
s most hogy itt maradtam „zsíros” férfinak kíván látni
Nagyon bánt hogy a férfi akinek igaza volt most lenéz engem
Mert itt maradtam szégyenszemre odadobva a sors hárpiáinak az olcsó
égetett szeszek rossz gombalevessel töltött söröskannák vágóhidi
nyesedékből s hulladékból készült kolbászok gumicsizmáktól erjedt
savanyúkáposzták kiseggelt autók s cifra nyomorúságukban őrültre
üdvözült népem hárpiáinak
S most
Ügyvédek és végrehajtók lesnek ránk kampójukkal
Nagyon bánt hogy elszáradt öreg rózsám leesett feslett gomblukamból
s már lerázni sem tudom róla az apró bogarainkat
Nagyon bánt hogy új s mindennél szebb s igaz virágom köhög mert
megfújta az augusztusi szél s modelező repterek kilátóin sóhalyokká
szaggatja szívét s rendezett életeket bámul
Nagyon bánt hogy azért nekem segíteni akar
Nagyon bánt hogy néha majd ehetek nála s így spórolhatok a kaján
Nagyon bánt hogy néha majd aludhatok nála hogy másnap majd
eltűnhessek hosszú időkre
De ez majd később lesz most itt dekkolok ezen a fapados reptéren
ahonnan kitiltották a gépeket s az ablakokon papírpénzből gyártott
repülők rovarantennái kaparásznak
S hálókat foldozok mert nekem is el kell kapnom párat
Röpiratokat gyártok e papírrovaroknak kapkodó profizmusom
bizonygatva
Amit majd fákra telefonoszlopokra buszmegállókra aggatok
Meg majd minden emberek levéllukába betűzködve düledező
nyaralócskák kiskapuiba hogy végre már prosperáljak én is
Végre ne legyek ez a pária ez a hadovászó senkikoktél
Ez a messze veszett kelekótya fickó
Akinek lassan lejár a szavatossága
Nagyon bánt hogy rendezetlen életemben nem jut szerettemnek se illő
se méltó hely
S hiába ácsoltam annyit
üres minden ágyam hideg a kemencém kihalt a csöndem
Nagyon bánt enni ezt a bolti cipót
Nagyon hogy egy öreg rózsa ily ártalmas lehet egy ilyen cipókba
sütött rozsdás kalaptű
S az is nagyon bánt hogy rájöttem, amit mindig is tudtam, hogy én
valójában ki nem állhatom a rózsát s nem azért, mert anyám is
Rózsa
Késői nőm meg Róza volt na nem
Mert igazándiból én a pipacsot jobban szeretem s lehet még az is
túlzás s egyáltalán nem vagyok egy virágbuzi
Lehet az illatos gazokat szeretem
De még inkább a nőket
S persze mindezek a dolgok
jó hogy vannak
csak már gond nélkül
beillenék végre
közéjük.
Mivé lesz az elhalasztott álom?
– Elszárad
Mint mazsola a napon?
-Vagy elernyed, mint seb
És kifakad?
-Bűzt áraszt magából, mint a rothadó hús?
-Vagy mint édes szirup
-Cukormázzá fagy?
-Talán csak csüng alá
-Mint nehéz teher s
Felrobban egyszer?
Névnapi köszöntő
Jár a fejemben –
Valami elévülhetetlen
Öröklét napokra
Mona amie la rose
Micsoda egy végzet?
Ahogy ez összekattant
Ma este…,
A Rumi, meg a Natascha
Meg a Róza
Ha az öreg ezt hallaná!
Meg a Róza, az én Rózsám…
Édesjóistenem.
Ha a „színek világába,
Újászületve”
Hallaná,
Hogy száll
Az Ének
S persze itt lenne…
Fölött
Fönt!
Mind ez
Ócska
„Valóság”
Fölött,
Minden
Együtt –
Abban
A másik
Létben
Negyven Éve Kereslek
egy örök vágy ötlött fel bennem,
ahogy ott mentél előttem és paskoltad a vizet,
rúgkapáltál az úszógumiban, s én mentem
utánad, s néztem asszony-lány tested
tele vízgyöngyökkel, s
a nőstényi vágyakozásban,
lüktettél a part meleg kövén
s ahogy vonaglottál és
kigyózva izleltél magadban
s most kis amazonom toppantasz a fejemben,
s ingerlő bimbók hajladoznak
s hajamra és szememre mindig új
meglepetés szirmok hullanak,
– soha nem szűnő arany fényben fürdik
a véget nem érő
délután…
álmélkodva, hitetlen borzongásban,
oda jutottam,
hogy te vagy az én szeplős, titokzatos
nordic déva lányom,
Indiám,
szerelmem.
azt is „megjártam”
szélsebesen,
s hozzád értem
nincs nekem már
hova-miért mennem.-
kivéve veled
mert azt gondolom
„több
báj
több szerelem van
szeplős, nordic-déva lány életedben
mint amit ebben
a felöltözött világban
bárki adhat
vagy kaphat”
Pillanatnyi önarckép
ács vagyok Amerikában
reggel hattól hétig vártam egy déli
vadbaromra, hogy elszidhassa a menekült anyámat
aztán össznyálaztam Daniel Small házát, olcsón, hogy
el tudja adni
aztán kis veteményes kerítés készítettem
helyi lelkes szinészem feleségének
hogy elbóbiskolhasson
a fűszernövényei között
amig edije a szinész diákjai
imádatában ficánkol
aztán főkivitilezőként végig izzadtam
a helyi Shakespeare szinház évadnyitó
szinpadépítésének kezdő lépéseit
nem kérve a kis, zöld üvegszipkából
körbe adott marijuanából
aztán elmentem a Lisahoz, 140 magas
izmos kis mozgóbűfés
aki egyfolytában riszált beszélt és riszált
miközben én villámgyorsan
összetaknyoltam bérelt lakásának
türhetetlen problémáit
aztán haza, vonszolva leszakadt lábaimat
mint egy szerencsés meztelen
csiga
s
most jöttem a MET-ből
ahol
Quing dinasztiabeli kína festményeket
öreg szecsuáni képekkel egyetemben
böngészgettem
valamint a surrealism: desire unbond
c, izét
most
a sültkolbászomnál
s sültkrumplimnál tartok
s lassan
hagyom a napot legyugodni
maradék kigli sörömet
szürcsölgetve
miközben egy egyáltalán
nem metafórikus
nyári fergeteg döngeti a fákat
égi dobpergésben
vakkuvillanásokban
ilyesztgetve
azt aki ijedős
Anyák dicsérete
egy képem van az anyádról
ahogy széttárja kezét
közted s köztem
s sóhajok hidját
ajánlva fel
menni rajta
egymás
felé
s
egy pozitív
vagy negatív képem
van ugyanerről az én
anyámmal, aki visszafelé tette
ugyan ezt
értünk
de nem
látom mi a különbség
kalandozások, kilengések, Jimmi Hendrix
égő gitárja
s a lüktető ég a világvégi Montereyben
az egyik lineárisban
s láttam a barlangok bejáratánál
fellobbant kezdőtüzét
a nagy robbanásoknak
amikor
mindenki tudta
ki ég bent
s mi ég bent
mindannyian ott
égünk bent
az édes szél
a hajunkból ég bent
a finom sóhaj ami belülről
jön
az eszme
a törekvés, hogy a víz
legyőzve a gravitációt
a helyes irányba folyjék a finom
lények törékeny gyökeréhez
amelyek majd álmokká nőnek
bennünk
zsenge hormonokká
savas nedvekké, elfojtva vagy
táplálva a tüzet,
de mindig fényt illuminálva.
szivárvány vagy napkitörés
szemfényvesztésében
de mindig
fölfelé
szél söpörte
le a laza tájat
hó födte be a zsenge zöldeket
kaparás hallatszott a kemény kérgeken
súlyos léptek döngtek a menhelyek fedelén
a háborús levelek mélyén
melyek az öröklétről
s az el nem múló szerelemről
daloltak
amely túléli a konfliktusokat s
az időt magát
Száz módja is van annak
Száz módja is van annak
Hogy letérdelj
S megcsókold a földet
Szöveg nem mindenkinek
hál’Istennek, s a legjobbakat kívánom:
hál’Istennek hál’Istennek
nem tudni, mi a fene fog történni,
itt,
mert
nem voltam tudatának a SPLIT kísérletnek, hogy milyen későn
van, azok után, hogy még valójában igazándiból el se kezdtük,
meg se kóstoltuk, fel se vetettük, csak az után, hogy az összetevők
egymás után sorra felbukkantak, de túl nagy közökkel, túl
viszonytalanul, belekeveredve önön viszonyaikba, de kerülve a
mélyebb összefüggéseket, amikből tényszerűen és bizonyíthatóan
következtetni lehetne, hogy valójában mi is történt. Ezért aztán
minden ami utána következik kevéssé érvényes, kevéssé
univerzális, kevéssé képvisel valami örök általánost, valaminek a
folytatását, összefüggésben megesett dolgokkal, mozzanatokkal,
amelyek egymásra épültek mindenféle emberi szándéktól
szabadon, mert összehordta őket az egy irányba eleget fúvó szél, az
ugyanarra tartó hullámmozgás, madarak, s kis emlősök szorgalmas
igyekezete a lagúnákban, keskenyre taposott vadcsapásokon,
messzire nyúló emléksikátorokban, kis illatokban, melyek falusi
házak elfelejtett nyári konyháira nyílnak a dédnagymama halála
után. Addigra már generáció számra aléltak és virultak unokákból
lett nagymamák muskátlijai, törökszekfűi, évelő temetői virágok.
Egérgenerációk kóstolták az évszakokat a gabonatárolóban, az ólak
titkos rejtekein, s akkor még senki sem boncoltatta fel őket haláluk
után, esetleges vesebajra gyanakodva. Ez egyfajta elősejtelem
tiszta hulláma volt az égen, senki sem látta milyen piszkos fehér,
nem fogta fel a békés erőszakot, az olcsó kovácsolt cirádák
perifériás jelentését, a gémeskutak butaságát, a por és a pollen
fenyegetését.
Így aztán megmaradtunk abban az elképzelésben, hogy a
távlatokban minden lehetséges benne foglaltatik, s egyszer
mindenképpen valóra válik, valahol, s egyáltalán nem véletlenül a
mi időnkben, s egyáltalán nem rossz szándéktól vezérelve, de
minket céloz majd, s amikor legkevésbé nem akartuk hogy ne
történjen, amikor lelkünket valami kicsi és összefüggésbe nem
hozható történés kinyitotta, s azt már végképp nem lehet tudni,
hogy miért, de az nyitva is maradt, akkor egy minimális tudat és
érzelem beállítás hullámán suhanva beengedtük ha mást nem, de az
azonosulás, a belátás, a beleélés, az átélés, a rajtunkban és
velünkben keresztül áthatolás piruettező és súlyosan lendülő, de
mindig képlékeny képleteit. Ünnepek voltak, boldogságtól
roskadozó, reménytől kövér emberekkel, színes elmeállapotok
bolondos sipkáival, a súlyos igazságok nagy sáros bakancsaival, és
szexis könnyelműségekkel. S persze voltak ott menetelések, föl le,
okokat mindig lehet találni, bennünk mindannyiunkban is felüti a
fejét a zöld energia, ami felnyomja a ókori civilizációk nagy
faragott és faragatlan köveit, s kibújik a felhőkarcoló nyolcvanadik
emeletén is a repedésből. S kibogozhatatlan, hogy mi ebben az
érdem, a rét is attól az, hogy a füvek összetartják, semmi csoda
nincs ebben. Mámorszerkezetek ketyegnek mindenütt, érthetetlen
áramkörei, apró eufóriái még az élettelennek is.
Szürküljek el?
szomorodjak el, csak azért, – mint a kisvakond – mert „ez a hazám”?
Nem tudom. De valójában nincs itt semmi baj. Egyet kivéve. Hogy mindezt egyedül? Egyre többször úgy érzem, hogy
egy tudatlan, magát nem ismerő bunkó vagyok. Olyan jó lenne ezt bepótolni. De a pillantás, a kritika, az inspiráció, az
érintés, az egész másik – női – világegyetem nélkül, csalás és csalatás az egész. Éhség. Elementáris éhség. S ugye, nem
mindenki az. Hogy lehet azt elmondani, hogy én mennyire vagyok az? Hogy, mivel lehet jóllakatni? Hogy mire vagyok
képes?
Mekkora a hely, tér, idő, inger, stb. igényem? Mi az, amivel beérem? Úgy tűnik, „még tudom kicsit állni a mord
hidak nehéz szemét, pedig ringatott már sokat a tenger”. Nem vagyok még elég részeg. Még mindig valami jobb életről
álmodozom. Valahogy nehéz bevenni, hogy ennyi. Csak a vállalkozók száma egyre fogy. Elmenni egy sütit enni
vasárnap délután? Hát, volt az is, de nem ismertem benne magamra. Még mindig van bennem vakmerőség, bátorság,
erő. S kell, hogy a szegény embernek is legyen egy igaz útja. Az Attila szerint ‘kint is bent is nem foghat a macska
egeret”, de biztos? csak egy kicsit…
Jack
Szellemi mikroorganizmusok
Hova tűnt az óra
Hova tűnt az
Árnyék
Hova tűnt
A báj
Is
Mintha fájva szállnék
Esőhullató ezeréves fellegekből
Mely meg-meg áll
Delphinél
És
Ithakánál
Elidőzik
Amikor
Odüsszeusz hátradönti Pénelopét
Az Ágyban
S
A
BÁRSONY SÍMA LÉGMATRACON
SÓS, EMBERFÉLTŐ UJJAK
ÖSSZEFOLYNAK.
Transzkontinentális repülések emléke
Ó egyetlen menedékünk
Reményeink bolygója
Pörögsz, keringsz az
űrben szélfútta
kék
felhő ruhádban
holdnak csobogó
tengereiddel
Lélegző kontinenseiddel
Fel-felvillan vásznadon
a teve sivatag hologramja
a zsiráfok ötdimenziós lobkoronái
a bálnák víz univerzuma
a Volkswagenhez szükséges csavar és kallantyú mennyiség
germán számoszlopai
a tankok lánctalpai
a vadászgépek turbinái
a tengeralattjárók periszkópjai
a rakéták fúvókái
eszkimó és indián folklór
népírtás és testvérháborúk krónikái
gyilok okozta sebhely kráterek
mindenütt
bedőlt hegyek
s lerongyolódott tengerpartok
ágyúk és bombák kitörölhetetlen pöffjei
köröttem szállnak
sorozatlövések és szőnyegbombázások
örök robaját hallom
radióaktív felhőtumorok
hömpölyögnek
a Forbidden City meg a Tadzs Mahal
az Ankor
vak teremőrei
merednek az égre
a harmadik világ
csövesei
a világ bokraiban
gugolnak
a vérszívó cinikusok a föld bőrére tapadva
a manipulácók liánjaival átfont laokon kontinensek
emberi és embertelen
ötletek
guanója
borít be mindent
az opál omega éjtől
a napkelteprizma
szivárványig
futva
az interkontinentális nap
szeme elől nap mint nap
miközben
remélt dolgaink
árnya újra és újra
megkerülve szféránkat
inal
és sóhajt
a mélyben
itt lent
Üzenet
ahogy átkúszod a kertet
meglátod
a
percek
dróthuzalát
amint
felfűzve
rángatnak
rajta
a
fák
Vers a szerelemhez
E lombhullásban
imádkozom,
így, s még,
annál is inkább,
a azért is
s még mindig élve,
égve,
s még mindig
arccal
az éghez érve
Veszteségek
Ó
Éjszaka szörnyei
Gyertyafényes fűrészpor alagútjai
Én és a szörny
Együtt mászunk ki
Odahagyva a fojtogató
Szűk meleglétet
Anyaméh?
Szülőcsatorna túl korai eszmélet?
Majd azok az első külvilági
helyszínek tele
balesettel egy részeg
a lovaskocsi abroncsos fakerekével
véresre sudrizva
szekrényben lapuló szőrös
állat készenlétben a fülledt ölelésre
a tér ahol
elfelejtettek s először
elvesztem a nagyváros jégmezején
s a zsaruk babáztak velem
míg megtaláltak
s az első sejpes szótöredék
ablakon madarak trillái s a város
konyhazajába kieresztve
öntudatom első szappanbuboréka
vajon merre száll most
spectrum véredényével
s egy másik álom
lakótelepi víziókkal
melegzsemle mellű lányokkal
s furcsafütyijű kisfiúkkal
a porolók kommunális homokozók
lépcsőházi gázóra szekrények
meg egy kis pro és ellenforradalom
pislákoló óvóhelyein
meg tanklövedékek hüvelyeinek
sejtelmes fénye
proligyerek seregek éhes
leleményei
zsíroskenyér mintás mackónadrág
csapágykerekes gördeszkával
a szatyrokkal hazafelé cammogó
felnőttek között
görög s itáliai képeskönyvek
finom emberekről
meg az oszlopos épületcsodák
Laookon meg a nyíllal átlőtt
szárnyasoroszlán
Aztán megint egy új helyszín
Kamaszként
Első új ruhámban
Panoráma dombra kaptató
S alant a villamos csilingel
Gőzmozdony füttyent és szuszant
Hajóvonta laviroz a Dunán
Fölötte
Kis patak fut bele
Fák s magasfeszültségű
Vezetkékek koordinátái
Között
Töpörtyű a parkban
Jata
Könyvesbolt, mozi
Csibészek
Tornácos ház, gitárral,
Nonoletán
Monológ a páfrányomhoz
kiugrottam erre a világra – pont ahogy te,
csak én bátran…,
mindjárt ott Delphi tövében
meghajolva,
mondván, oké
én ezt mind-mind akarom,
s szeretném.
s ott állt ez az utazó,
világfia a létező világoknak –
Marco Polo a nagy Mindenes előtt
minden korok Leonárdója
Picassója VanGoghja Brechtje
Ott állt világ nagy mongol ura, előtt
mesélve egy még nagyobb világról,
s a nagyúr taknya-nyála összefojt.
S ime,
itt vagyok én is
ugyanezt téve
orromon egyensúlyozva e
Asóka
birodalmat
lépj be hát
te vendég
lehetsz az én társam
szerelmem
mikroszkópikusan összefonva
lelkünk a szabad légbe dobva,
sirályoknak, albatroszoknak,
te bűntudat kőasszonya,
te reinkarnációja
a
Szentjeinknek!
te húsom s vérem…
képzeletem minden űrbe
foszló,
győzelmi-zászlós
igaz hazatérő-énem
végy magaddá engem
