Elmentek az óriások

Felvonaglik
Lehull
Elvonaglik vele az út membránja,
És sírám,
És nosztalgikus ének száll utánuk
És felsírnak a rügyek a tavaszban
S a zöldre olvadt színes fátylaid
Alatt
Ólom-álcád ődön dünnyög
Kitörni kész eltűnt fogadkozás, s
Felröhög
Bujkálva a fák között
A púderes pimasz gukkeres sereg, 
Ott; 

Mindened túlfelén
Hol minden oly komolytalan, 
A történésnek éle van, 

De téged szögekkel hurkoltak e
Messzirenyúló história csontos fővonalán
A világ innenső oldalán, 

Mert már nem vagy szeplőtelen, 
Mert mindenféle fattyúid imbolyognak; 

Átlátszó tégelyekben kóbor színek
Automata illatok
Elkötelezett herflik és dudák
egészségügyi röplapok
Virslifalló pirosnapos ünnepnapok, 

S te ki kallódsz
Magadon elszöszmötölsz
Elfelejtettek vágyni rád, s Eltapos a fiad a
Csőcselék

Különc kevesek ma már az
Óriások.

Elhatározásod megtarthatod.
Hogy valamiféle „őselemi városba” mész.
A genezis gömbje jóllakatja magát,
Önmagába vész, 
Már késő –
Nem is játszma ez már, 
A tudomány utolsó afférja
Veled, 
Kívül maradsz –

S a mindenki által megértett
Szükségszerűen tönkrement óvszerek és
Üres konzervdobozok döngette gubancos
Toronyban
A hunyó naphoz imádkozol,

Igen – ne félj, meghalsz szegény,
A világ tovább halad,

Mert a lét értelme nem felfedezni vélt
Igazságokban, 
Hanem a létezésben van megíratlanul.

Éj és hajnal senkiföldjén

Megjegyzés: ezt akkor írtam, mikor a családom elhagyott, s egyedül maradtam Kötcsén

-Ó ez a szabadság!
Ez a mozgás szabadság. Felkelési szabadság. Szomszédtalan szabadság. Senki sem lát szabadság (a kutyák igen, idegesít is, mert
mindig néznek…) Ó, ezek a falak, milyen jó hogy vannak. Ó, ez a meleg, ami jön a gázkonvektorból, kemencéből, ebben a nagy
büdös hodályban, ami az otthonom lett. Ó, ez a sok ágy, amiben szabadon gyűrhetem a lepedőt. Ó, ezek a gondolatok, amik éjjel
háromkor, mint pattogatott kukorica kezdenek fejemből kipattogni. Ó, ez az elnehezült test, amely aludni akar, én meg szabadon
kávét főzni a konyhába vezénylem. Ó, ez a falusi csönd, amelyben tisztán ki lehet venni a jeges februári szél tusáját a fákon,
ablakokon. Ó, ezek a cigaretták, a vágtató öntudat abrakos zsákjai. Ó, ez a hideg esőktől lucskos fú, amelyben szabadon hugyozhatok
egy jót. Ó, ezek a szobanövények, amelyeket valaki rám hagyott. Ó, ez a sok szerteszét heverő gönc, amit Amerikából hazacipeltem,
hátha megóvnak majd a bűntudattól s a szeretetlenség vacogásától. Ó, ez az éj, amelyben elaludt a katatón zongora, s amely mellett
lábujjhegyen járok. Ó, ez a képernyő, amellyel vak kutakba látni. Ó, ez a billentyűzet, melyet ujjaim vezérelnek. Ó, ez a forró kávé, a
dzsungel melegével. Ó, ez a drót, ami összeköt a külvilággal, ahol mindenki alszik. Ó, ez a hajnal, ami késik, s most valahol
KisÁzsiából erre vágtat. Ó, ez a nap, ami majd rám dobálja az órák kartondobozait. Ó, ez a szabadság, hogy elkezdhetem mondani,
amit jól, tudok, de nem tudom, hogy. Ó, ez a sok nagy fekete szemeteszsák, melyben az életem lett gyömöszölve. Ó, ezek a csöndek,
melyben egyedül a szív kalimpál. Ó, ez az ajtó, mely borzongató új életre nyílik, ahol netán meglelhetem valaki által önmagam. Ó,
ágaskodó lét melyet milliónyi kis hangyám cipel bennem rajtam velem imbolyogva. Ó, én vén marha, hát még mindig itt vagyok. Ó,
mily érdekes, milyen érdekes.

A civilizált gondolatokból

följöttünk mi ide a
tengertől

s itt találtunk egy nagy rendezetlen

tájat

mindenütt amerre csak volt alkalmunk eltévedni
mást se láttunk csak slampos folyókat
megközelíthetetlen zúgókkal
gazos patakpartot
bedőlt fákkal

civilizált időtöltésre mint a horgászat és

fürdés alkalmatlan
dühöngve
a szúnyog s csalán csípéstől
a belénk kapaszkodó vadrózsa indáktól
sáros cipőinkben nagy nehezen visszatértünk
a normálisabb tengerpartra terveket készíteni a

tereprendezéshez

civilizált országokból civilizált elképzelésekkel

jöttünk

szilárd eltökéltséggel hogy
tervszerűséggel nem ismételjük
többé apáink hibáit
jó néhány emberöltő eltelt azóta
s bátran elmondhatjuk

szorgos munkával megszelídítettük itt ezt a

vadont

alacsonyan is repülni képes repülőinkről
az ízlésünknek megfelelő virágmag kollekciókat
szórtunk szét a hepehupás réteken
daruink hatalmas sziklákat tettek félre az útból
ahol a patak rossz irányba folyt
futását megfordítottuk

az oda nem illő tavakat betemettük de ahova
kellet erős markolóinkkal újakat hoztunk létre

még ha az falvak elárasztásával is járt
az egyensúlyra is vigyáztunk

amikor

a kígyót és alligátort megkíméltük
s bebizonyosodott ezek jól megférnek

a fürdőzőkkel
kerékpározásra és tolókocsikra

lófogatokra s akár kis teherautók közlekedésére is
alkalmas betonutakkal szőttük tele a hegyeket az

erdőt s a lankásabb tájakat
A patakok fölé emelt domború hídról
akár kavicsokat is lehet dobálni
s megtekinteni a sodródó vízililiomot
a korlátra szerelt távcsővel fürkészhetjük
a tovafutó habokat s a sok
apró zeg-zugot s a zúgók titkait
hatalmas hídjainkról

melyek képesek tengerszorosok átívelésére
felmérhetjük partjaink tagozódását
s ha egy icipicit letekerjük hűtött kocsink ablakát

egy mélyet szippanthatunk
az öböl fölött vágtázó
szelekbe

a betonparkolók a hegycsúcsokon és
a barlangok bejáratánál
biztonságosak és kényelmesek
ízletes ételeket és hűs italokat szolgálnak

fel bennük
a mosdók pedig illatosak és
higiénikusak

mert amúgy elvadult bokrokban botorkálni
csak gyermekded mániákusoknak

s

vadembereknek való
nincs bennük semmi élvezet
az ember kiteszi magát veszélynek

kosznak

s
halálra fárad

a mi országunkban rend és tisztaság van

s ami
ennél is fontosabb
mi

megadjuk egymásnak a természetben is a

tiszteletet

s egymást nagyon finoman nem

zavarjuk

megvalósítottuk az individuum örök álmát

ahol mindenki szabadon

míves szokások és intelligens törvények által

biztosítva önmagának
élhet s csak
akkor kell másokkal törődni
ha erre minden félnek
kedve támad

A balatonföldvári sétány fölfedezése

Amerika-neurózisomból ocsúdva
Beszíva ginzengleheletét
egy ősi tóban fürdő
Pannon tájnak.
A kanyargó aszfalt sétányok repedéseiben gazok nőttek,
a fűben pipacsok csigákkal, és le nem mészárolt tücskök
hegedültek

Csendélet hurrikán után, avagy a félelem kozmája

élénk léptek kevernek a légnek
s az
épp eleget élt állatok
a kinti
habon ámuldoznak
hogy
váljon e fény hanggá most
vagy
lásson a szem
ábrándost
lobogó tején
e
karibi bájnak?
zsengéik lopakodása
az
aszpik holdfényben
az élményferdülés sóhajában
ahol cserbenhagyott a szélcsend
és kijátszott a szélirány
s

fallosznyi kábán-bírás zsíros s bártükrös olvadéka sétál e

hordalékba
szőrtelenített kis aposztrófok
fityegnek s
már
csak a hurrikán hoz
lobogó serblit
fém-hő
s
tutaj bőrmellényt
a kagyló már nem vonaglik
a

hullámzás nem hergeli a csigákat
de
színváltó tornyok Miamiban
pörögnek a falka hidaknak
s
Szamba Bimba
hintáz a dinka fiaknak
betoncsíkokon álmok gördülnek s aláhömpölyögnek

mind a mellékutakra
bamba falragaszra
és szédült
faszra
a
megroggyant cölöphíd
butikos öblök fölött tocsog
grillezett és színezett
illatok főnek
himbálózik sok mocsári szellem
s a

szerelem hányingerrel küzd a poshadt kapualjas

sanghajba’
borzongás és nyerítés száll
mily fölös ez a bánya-lég
e viola szója
mely a tolulásos hajnalt
a tortillák közt
némán körbefolyja
a vihar
már az Everglades riadt
kígyói
felett vágtat
köhögnek az alligátorok

s itt megint
foltokban sem látszik
semmi
ami érdem
semmi
ami a lötyögő árban buggyan
amin fennakad egy bója
beletúr a fákba
csendít valami füttyöt
felhevít egy bálnát
szétroppant egy pondrót
vagy
a molyokba beletúr
már csak a kicsi nádon zizeg
s a csapzott füvön
kacag a szél
sokkos sirályok figyelik
az oszlopokon a sós loccsanást
s a bodros felhők lassan
újra
tornyosulnak

Egy idealista listája, avagy mi kell az élethez?

s a lista, egy rendes, valamire való ember Listája, egy Idealista Listája, az ugye, logikus, az absztrakttól, az Ideáktól a

porbafingás felé halad.
s nem fordítva.

idő és hely hiányában, most csak kezdjük el…

botanikus park, tóval, athéni sétányokkal, agorával ahol gyülekezni lehet, s mindig érdemes,  kínai és japán kert, O
alakú kapuk, s U alakú hidacskák, megvilágosodás, de legalább is megértés felé elrendezett járólapok, teaházak –
alacsony szemöldökfával, amibe végre bebaszhatod a fejed, esze tamás Goldingi kilátója és harangtornya, ahonnan a
szabadságharcok tüzeit, a jicsini erdőben a rumcájszot, egy másikban a derszu uzalát, meg a vuk-ot látni,  lőrések,
amibe pipacsok nőnek, vízimalom középkori élettel, brugheli korcsolyázó tó, kandalló az üvöltő szelekhez, lovagterem
ceremóniákra, ópiumszívásra s egyebekre alkalmas barlangfürdő, fára épült rejtekhelyek, kovácsolt vas erkély
Rómeónak és Júliának, növény és madárház, bégető-bőgő istállók sora, kovácsműhely tűzzel és csengő vasakkal, orosz
dácsa zongorával, kavicsokkal teli csörgőpatak, ahol Anna Plurabelle a szennyest mossa, s így tovább…
hiányzik a póni, meg a paripa is, a szekér meg a hintó is, a Rákóczi nagy kutyája, india szent tehene, az andok próféta
kecskéje, a lorca szamara, a henderson disznója, meg a herzog gőzhajója egy hegyormon fönnakadva…, egy vim

wandersi hinta;

hiányoznak a trakl arany kertjei, a hölderlin hellászi felhői, meg a lorca zöldjei. a thomas üvegháza, szőlővel és
csigával, ahol az idő hullva hull. jó lenne valami megfejthetetlen keleti szőttes is, néhány teknős, amint (az Izsákról
hozott) vízililiomok közül kidugja a fejét, amire egy szitakötő telepszik éppen. hiányoznak madáretetők, bizony, meg

jajj.

meg hiányoznak a kenyérsütés vékái, meg a disznóvágás teknői, meg a szüretek kádjai, meg savanyítás dézsái, meg az

aszalás rácsai, meg a köpülés kannái, meg a fejéséi.
agyag már vóna, de hol van a korong, vagy a rokka, vagy a szövőszék?

pohárszék már úgy-ahogy, de hol van arthúr király nagy tölgyfa asztala az ebédlőből? (Bassza meg, hova fogunk ülni?)

hol a pödrött bajszú szolga, a juhász, a bojtár, meg az intéző?

hol van a tejszagú, bögyös szolgálólány, hófehér keményített alsószoknyában, libaszarral a lábujjai között, bölcsővel a

hóna alatt?

hol van az  pilvaxi, imagista, futurista, zapatista, globalista…, intelligentsia a nappaliból, kandallópárkányokra
támaszkodva, fotelokba terpeszkedve, kántálva és licitelve, hadonászva és vitatkozva – megváltandó a világot?

nos, mint látszik, én nem csak tárgyakról, én valamiféle életről, élettérről beszéltem, amihez látomás, kacat, s a többi
apámfasza kell, – valami, ami beakadt, megakadt, fölakadt, leragadt, beszáradt, begyógyult bennem…, az idő

szentélyeiben, megvakulva félig,

dolgok, amik ott maradnak, amikor eloszlik a por, a köd, enyhül a ragyogás, kivirrad a hajnal, vagy teljesül az alkony.

Lüktet az éj.
valami – ami megmarad,
valami, amit szeretsz,
s így örökséged s igaz,
s mindegy milyen sorrendben,
avagy?
kié ez a világ?
csak mond,
– ugye, nem az ördögé?
JACK

Amerikai pillanatkép

Levágott herezacskói röpködnek

 egy amerikai filmben

 Itt totál behavazott, s most ónos eső esik. Valahogy el kéne menni munkázni.

Bassssssza meg.

A pacal elég jó lett, tettem bele füstölt oldalast is. Még a szempillám is

összeragadt tőle.

 Aztán megnéztem a New York bandái c. neo-realista agyrémet. Színes,
hangos, felkavaró, mint egy Zola regény, megfilmesítve.

 

 Levágott herezacskók röpködnek át a színen. hm.

 

 De azért sikerült aludnom

 

 a hóval hangtompított magnólia levelek az ablakom előtt álomba ringattak.

 Ahogy néztem őket.
 Halkan

 Rázzák itt nekem a csörgődobot.

A fossziliákból

Felakad a rejtek
Hullámokba
Rejtett
Túloldalán
A
Messzi
Kihívásnak
s
Halnéma
felEjtett szellemévé
Válik
Tántorogva
A
Szájnak.

Hazatérés Amerikából, A Kőbányai Élessarok Mély Kútja

körbejárást elkerülendő, ebbe a rohadt „kőbányai” útkereszteződésbe

lenni újra.

Ebbe az ócska külvárosiban, s
Ahonnan két út nyílik
Az egyik a jövőbe
A másik a múltba

S emlékszem én nagyon is arra millió hangulatra, mikor az ember
megfogadta, nem csalja, csapja be majd soha önmagát, s nem azért tér

majd egyik vagy a másik útra
mert „savanyú a szőlő”.

S 1956, ugye, a mi kis tienanmenünk óta,

aminek itt, homokbuckás- „Rejcsúrnnak nevezett, félreeső,

kis, meleg gyíktojásokkal teli
futballpályáján,
azok az orosz katonák

kedvesen kérdeztek nőrokonaink, anyánk, nővérünk felől, megosztva

velünk a csajkás kukorica kását,
s mi minden történ még.

S a két út, egyik föl a Rózsadombra, a másik meg valami furcsa
mítoszba vezetett, s mindkettő azóta is ott van, a nyomorult kezdetben

megkülönböztethetetlenül.

Ott
Ahol

még mindegyik a város pereme.

S csak a hév, a vágy, a nagyszerű élet álma, az ifjúságé tudta azt

felcafrangozni.

S azóta hányszor átmentem itt, szenesemberként, kiállítás

rendezőként, könyvügynökként,

Éppen érkező,
Vagy távozó
Amerikai üzletemberként,

turistaként, gyalog, villamossal, vagy jeeppel.

S a nap hol innen, hol onnan süt az Éleskanyarbeli furcsa tükörre, a
sörgyári malátaszagban. Furcsa, torz tükör, egy kettős úttal poros
foncsorában. Két úttal, mely mára le nem tagadható, vissza nem
vonható múltammá vált. Hol az előkelő dombra, hol az elő és
külvárosokba, s azon keresztül Amerikát megkerülve megint csak ide,

HAZA vezetett,

S persze a legutolsó évtizedben valamelyik női szem igézetében.

Most. ahogy innen nézem ezt a tükröt,
tele van furcsa jelekkel, történések nyomaival.
S vajon miért is ez a szándék, ez a kényszer, megfejteni –
ott van, a távolban az a giccses nevű domb, ami duzzad és dagad,
mint a tészta, s benyúlik a környező völgyek hajlataiba, elrózsásítva

mindent.

Mehettem volna arra is. De nekem a másik út az, ami haza vezetett.

majd ott, abban a gyönyörűséges
Pannon Tájban –
ott van nekem érdekeltségem.
Ott van az a mágikus hely,
Ahol e hosszú kanyargós út végén
az igaz valóra ocsúdó lényeg kibomlik.

Szóval itt van ez az út, amolyan golgotás, de hát az enyém.
Karakteres, egyéni, változatos. Akárminek is lehet nézni, s ez is jó.
S világvégi tengerekben úszó kontinens rejtett öblei, messzire nyúló

tájak felfoghatatlan rejtelmeivel,
Amerikai világ – s világtalan városai után.

Repülőterek jönnek, határőrök és vámosok, értetlenül s tehetetlenül

bámulva a hazahordott szajrét.

Az élethez oly nélkülözhetetlen drótok, szögek, ruhatári kellékek,

gépek és alkatrészek
tárgyak kavargó szimbolizmusával.

Kanyarog ez az út, le a Jász-Kiskunság meleg homokján keresztül

királydinnyés homokdűnékhez
szikes játszó és

vízililiomokkal őrzött tőzegtavakhoz
s a rónaság szolipszizmusán át kerülővel
már ki a nagyvilágba jutunk
Lelki mediterrán őshazánk s a

Dinári hegység vad ormai, Meteora, Sunion, Ithaka,

Végtelen képzeletvilága
Capri, Nápoly, Róma, Pompei
A civilizáció kert-etalonjai

aztán hirtelen nemzetközi menekülttáborban a

világ előszobájában járunk,

majd a newyorki magasvasút vezet át a világ fővárosának múzeumán,

és happeningjén,
le a híres amerikai délre, a

nagy faulkneri dél, fülledt charmos mocsárszagában
egy görögös nevű floridai kisvárosban
ért véget nagy utazásom

innen röppent fel

töretlen szellemem szárnyán, sajgó testem

utolsó óceán átkelésre

haza

Az én kis Ithakámba.

S végestelen végig ezen az úton zene szólt,

S zengett az ének

Amit errefelé a világnak is úgy hívnak

jobb élet.

S már elhangzott a sztoikus vád, ilyen nincs, mindhiába minden.
De hát – ezt is megtanultuk, nem így van. Provokáltuk

Az időt nem sajnáltuk

egy
egész élet
ment el itten
s

Meggazdagodtunk.

Már nem nincstelenként állunk azon a
furcsán ismerős kereszteződésben

utcasarkon

totálisan felszereltek vagyunk mindenféle marhasággal

Semmi bombasztikus, se kívül, se belül. De a kettő együtt bőven sok
S már nem számít, merre tart, kanyarog ez az út tovább

Vissza-beletorkolott
önmagába

…mert „bizonyos csak a dal
amit magában énekelget az ember
otthona kunyhójában a
tavasz düledező lakában ha
utoljára is…”

Szentjeim s Az Én Garcia Lorcam

Egy nagy tavasz volt talán
Vagy ősz vagy nyár nem tudom

vagy talán a tél
Köszöntött be ily kegyetlen
Hogy elvitte bébikori nagy

Kedvesem

Az én méztiszta dédanyám
Aztán nagyanyám

A büszke táltos ősöm soványodott

A sírba

Aztán meg a szerelmetes egy-igaz

Anyám
Omolt be a ködbe
Nagy veszteségek ezek
Egy fiatal harcosnak
Még akkor is
Ha véres kardját tisztogatva
Képtelen már
Visszaemlékezni
Mind a fényes győzelmekre
Levágott fejekre és megnyert

Ügyekre.

Azóta is kemények lépteim s
Egyedül bolyongok szélsöpörte

agórámon
olykor felocsúdván a
tornyok remegésére
gerincemen

mint

mikor a Lennont megölték,
Hadd kerengjen a Love
Mint meztelen meteor vagy
megvadult műhold sivítva köröttünk
Vagy ahogy az igazságot is partra vonszoló
Szókratészt oly lazán letették, vagy a
Legszentebb sovány embert

Gandhit

A legcivilizáltabb mindannyiunk

Közül s

Mindenki természetesen Jézus

után

De ott van az én nagy tanítómesterem

őt is levágta az egyik
Gestapo s

Aki nélkül biztos nem vívnék így
A léttel mint egy reinkarnálódott nagymester

Szerb Antal
Az egyetemes fogalmakkal

De mindez elenyészik
A fájdalomtól
Mellyel felnőtt életemben
Évtizedek óta küzdök

e

A soha nem szűnő jajjal
A legsötétebb borús rettenettel
A felfoghatatlan gonoszság
Fekete Lyukának
élő

Poklában
emlékezem
Ahogy
a semmiért
megölték a világ
S valaha élt legszebb Lelkét
A szépség örök világbajnokát
A legigazabb költők közül is a Költőt
Damaszkuszi szabja látásával
És fehér galamb szívével
Megölték a tetűk!
Megölték
Federico Garcia Lorcát.

Pedig
„Se neked se nekem
egymás felé nem szabad lépni
sem, nézni sem.
Tudod, tudod már miért?
Oly nagy a szerelem.”

Amulett ég kínai medencében

Kint esteledett. Kinéztem, mennyi lehet a víz
az újonnan faszolt kínai műanyag medencémben.
Háromnegyedik volt, el is zártam a csapot.
S akkor vettem észre benne
a kis, kerek, amulett ég tükrét

Rajta a
a felhőfodrokat a
tintakékbe mélyülő
rózsaszín égen
s

középén az esthajnal csillag!
A kertemben eddig nekem ilyen
alkonyi tükröm nem volt.

Az én időm madártollai

Mozdonyok száguldottak el mellettem
Tele fehér és vörösgárdistával
Megölni egymás fehér galambjait
Vagy kitépni anyjuk szívet
Az aztéc Mészárszéken
Bölények száguldottak el
Mellettem
Rázkodó herékkel
Vérző hónaaljal

Ami senkinek sem volt a szándéka

tényleg
Nók is férfiak is
Igen bölény nők és férfiak
Nem tévedés
Előreengedve a kölyköket.
Az elmúlás sós habjával
A szájukban

Száraz prérikutya ürüléktől fátyolos szemmel
navigálva a porfelhők semmijébe
S tankok száguldottak el mellettem
Német és orosz és svéd tankok
S fáradt olajat szartak és hugyoztak
A lántalpaik csapjai csikorogtak,
S zihált a gyomrukban a nagy barom gép
S a célkeresztjük folyamatossan tudta tartani a

Célpontot vágtatás közben
Még akkor nem volt Tiannanmen sguare
Senki sem állt marcangoló utukba
S hadihajók húztak el mellettem
Hogy majd szétlőjenek

Valami civilizásciós örökséget

Tízemeletes
Buddha szobrokat
Találomra
A kikötők ezüst halaktól
Csillogó hálóit,
Magtárakat,
Kéményeket
Hogy a füst ne találja meg
A tűzhelyből ég felé az útját
Argentína tűzhelyében
S Bosznia kunyhóiban

S repülők húztak el fölöttem
Hogy kiluggasák
A mezők selymét
elvegyék a hegyek profiljait s
Hogy beszakítsák a barlangok architectúráját

az emberek szájának
szívük pitvarára rogyott
boltívét, mit mondjak
S Csapajev húzott el mellettem
Lenin halott csecsemőjének
Fényképével
A lova farára ragadva
Ez a képem
Maradt róla
S láttam

Trockijt a riadt szemüvegében
Egy a zsidóságnak cimzett
Pamflettel Mexikónak
Támaszkodva

a felpüffedt Maót a
Jangce vizében

Vörös s még lüktető kínai szívvel

A fogai között
pártkönylapocskák
Vizililiomaival
Övezve
Amelyre kis pionirok
Horgásztak vidám énekszóval

S láttam

Mert véletlenül ott álltam
A bagdadi könytár felé húzó

Rakétákat

S láttam a civilizáció füstjét
Az Eufrátesz fölött szétterülni
a Paradicsom kétezer éves olajfáit

Égni
S láttam
Omar fakó szemgödrét
Is távolodni s

Ahogy a buddha szobrok hamuja
Lassan leüllepedett
A hajunkra.
Imádság közben
Tora Borától
Kandahárig
S a Gangesz torkolatáig.
S láttam sebes lábú tigriseket

Csaholni

Gandhi elefántok vonszolta kéziratok

Után
Bonareszben

S végül a Che mosolyát
Újra és újra

Egy Carib tengeri hullámzásban.

S aztán
Ki tudja miért
Épp Boliviában.
De akkor
még
Semmit sem láttam.
Csak okádtam, okádtam

Vers egy pesti „polgárnőnek” CORA

Majdnem szélcsöndben
Ültünk
Szalonikiben
Egy hatalmas
Étterem teraszán
Lomha
Sekély hullám
Futott
Hosszan
Hátán
Himbálva a
Távoli horizonton
Veszteglő hajó kürtjét
Majd locsogva a
Föveny
Sirályai közt
Kibomlott

Felálltunk indulásra
Készen
– a botod ne felejtsd el
Drágám
Mondtad

A lépcső tetején
– ó, a kalapod
pillantottam a
Mellettünk levő
Székre
– na de szívem
Hiszen már
Évek óta nem
Hordok kalapot

Nem emlékszel?

Mosolyodtól
Megjelent az apró ráncod
Ég és
Tengerkék
Szemedben
Aztán
Láttam fehér ruhás
Sziluettünket
Lassan távolodni
Meg ahogy ősz
Hosszú
Hajadba
Belekapott a tengeri szél –
Amint belém
Karoltál

Csak hozzád érjek

csak hozzád érjek
világok háborúi közt
harcolok feléd
érted
foggal, karddal
s körömmel.
s látlak a távolba
egy gyémánt tőrre
túzve forogni
s szivárogni málna-bor
véred
s csak hozzád érjek
mielőtt
véged

Dal a Holdhoz

Szívem szárnya álmom bánja
Ha te Hold lerogysz
Szívem bánja
Holdaszája
a
Szerelemem
Halott.

Dal a halott kedvesemhez

Álmom szállta szívem szárnya
A Hold utolsó dobbanása
Elfakul ez a nagy örök ég is
Az abba a másik nagy éjszakába

Szívem bánja
Holdaszája
Látod te is
Látod
a
Szerelemem
Halott
Fekete üres szél
A csillagok között
Forgatja már e kihült
Galaktikumot.

Fölébredve az önfeláldozásokból

Újra, s megint kiderült, hogy a saját illúzióim áldozata vagyok, egy idétlen és
lelkes lepkevadász s nagyon szerettem volna, ha a saját családomban találok

magamnak társat, bajtársat, kollégát, stb.
 de félek, ez így nem van.

 

 s kurvára félek az egyedülléttől, mert, s főleg, nem tartom normálisnak.

s az is érdekes, hogy eszembe jutnak teljesen bárgyú, balfasz, vagy csak
szimplán egyszerű emberek, akik valahogy örültek nekem, szerettek,
lelkesedtek, anélkül, hogy a tököm leszakítottam volna értük

 csak úgy.

 Sőt ilyenek nap mint nap keletkeznek

 

 én meg, valami abnormális módon ragaszkodom azokhoz, akik csak so-so,
vagy sehogy sem. akik igyekeznek úgy csinálni, vagy még azt sem.

 

 akiknek úgy adok, hogy gyűlölettel van tele a képük, de elfogadják, mert én

egy idióta vagyok, s ha már
 mindenáron adni akarok.

 

 s kurvára elegem van, de komolyan, a stíluskérdés baszogatásával.

kurvára elegem van.

Eszmélés

Na, ez nem a józsefattilás.
Ez egy másik

Arra ébredtem, fenébe is elég

Hirtelen

Egy vagy több, egymást követő reggelen
Hogy túl komplex és speciális
Lettem, basza meg
S tűnődtem, vajon miért, miért?

Föl le mászkáltam, rohantam, rángattam
Emberek kabátúját, a pénz szekszi

Csöcseit, s itt-ott
Valami csurrant s
Csöppent
S ó!

Próbálom ezt összerakni
Mik ezek a különös jelenségek
Miért énekli a Nick Cave a Tom Waits-al a
Whatawhonderfullworld-öt?
Valyon mi hozta össze itt
a sötétség két
Hercegét?

De hagyjuk ezt, a Ginsberg, Eliot,
Lorca, Trakl, Hölderlin
Blake, s Chagall volt előbb
Meg a Pound
Meg Asóka
Meg az Upanisádok
S követtem – senkiként, ha lehet…
A great Marco Polot
Kubla Khán porrral lepett
Türkiz sátrába

S a sessiönök szűnetében elszívtam egy
Cigit a Gangesz partján
Igen, azt a
Büdöset, keserűt s
Rákosat.

Össze-vissza bolyongtam Ázsiában
Pár percre átugrottam a Szigetekre

Délre is

S ó a délkínai tenger örök szerelmem!

Az Égei után.
S volt ott sokminden:
Alacsony szemöldökfa, papaja illata,
Minden jelenség szollipszizmusának

Tintarajza
Amiért végül a Van Gogh
Levágta a fülét
S majdnem én is
Csak én beszari vagyok

De

Keleti utazásom egyszercsak véget ért,
S a Krisna és a Buddha játszadozott mosolyogva
Kis tigrisekkel, elfántbébikkel, s pucsító majmocskákkal a

Kikőtő szent fái után
Az afgán hegyek villogó lézerkardjai
S az éppen virágba borult perzsa felföldek

etalonján keresztül
Ismét Rodoszba értem
S kinéztem a Kolosszus lábai közt

Ó, huhh,
Megint nyugatra
Ami az „én hazám”,
Szorongás gyülemlett torkomban
S azon gondolkodtam,
Hogy na, most
Mit is mondjak?
Hahó! – van itt valaki?

Vers egy nőnek - Fürdés után kitágult agyerekkel

(…hu, s most, miközben megfordítottam a fasírtom,
ez jutott eszembe:

„mi van gyöngyharmatom,
könny a levélen, most melyik
világcsiklandozó szerepünkben himbálózzunk éppen,
elégedetlen vagy –
elégedettnek született mosónőjeinkkel?


Dráma-dráma-dráma, –
vérnászosan páva,
elkékülten vágyva?


Mi a dumi-dumi?
Lama-lama, sabaktani szaxofon
hajnali sikítása –
jobb napot, ébrenlétet, ízt, meg minden más
teljes tenyerű fogást,
tapintást, érzékletek dús húsvalóságát ígérve,
bármely napban?”)


Hova hasítunk mi együtt
Egy kis sótlan pukedliben, vagy
bedugjuk már fejünk illatos szénakazlakba
megint?
Széttárult tüdőkkel?
Beszíva mindent,
le egészen a ruganyos, friss gilisztákig?
A földlélegeztetőkig?


Erre gondokok, a testedről ábrándozva…

Ha nem ismernélek

Úgy értem, ha
Nem
Hempergőztem volna veled
Egy ágyban
Összegabalyodva
Valami örökkévalósághoz
Igazodva
Nem kulcsoltad volna belém kezed
Lábad
Nem símogattad volna arcom közel hajolva
Ha soha nem ugrasz a nyakamba
Ülsz az ölembe
Rángva-ellazulva
Ha soha nem
Lihegsz
Sikítasz kérlelsz s 
Kacagsz nekem
Leheletem harapva –
Megérteném most
Szűkös adakozóm

Kataton Szerelem

Majd

Az összes gyilokkal gyilkolhatjuk egymást

Veszekedhetünk Rohangálhatunk Fittnessmegszállott Őrjáratosként

Menetelhetünk utcaköveken
Kopott járdán
délben
éjben

Miután

végre magadra font karjaidból szörnyűlködve ráébredsz a

koradélutánra
kintre támogatod magad

Senki semmi hozzád sem érhet

Gémberedve

A lépcsőfordulókon keringsz le

álmaid

foszilis kagylóiból foszforeszkáló
szivárvány búgócsigáddal

Szorongatod a ficánkoló
Lomha farkukkal falakatsöprő álmokat
Siklik csúszik lábaik közt sálad ocsúdó selyme

Állatsereglet kavarog körötted korláton kerítésen ajtókon az utcára eléd

köréd

s a kinti csigafogatokon a szélbe széled

Még sokáig messze az utca a sugárút a park túloldalán írdatlan

gumiradírtapírként trappolok melletted

mögötted

nagyvárosi céklafejeiddel teli jutazsák a vállamon
szemüregeimből titkaid beakadt kulcsómói lógnak

kicsorbult bádog amulettek
Ruhámon ellenállás csikkjeid lifegnek
Fogaim közt százlábú szalamandrád cikázik

Menekülne hozzád
próbálom

A vákuumon hozzád hajítani
De tekintetedtől lába beakad s vissza

Nyelvem alá bukik

Sapkám mint sárkány előttem libeg, lecsúszó gatyám lábamközt tekereg

Zoknim a cipőmben az összes tőled

Kapott gyűrött levél

Mosolyod csilingelő nevetésed vastag

Gumiviaszarccá

Havazta tapasztotta valami Ismeretlen

Fetreng közöttünk a város
Másnaposan köhög

Halkan káromkodik, virágágyasaiból kukáiból

kandikál

Pecsenyesütőiből olvashatatlan menükkel kecsegtet
cintányér patám csattog, keresem a tekinteted ami távoli

rendellenességekbe réved

hunyorgó lámpa fénye pásztáz valami jelenlétet átsiklik rajtam

titokzatos épületek ornamentjein ugrál

Falevelek ezüstös halrajaiba veszve komor fák kérgét sejteti

Újra felbukkan az utca hullámtarajain
fuldokló jelzőfény villan fel az árban
Eszmélés hajnala sejlik
Lassan szivárogni kezd belőled
Tintaként itat át szempillád megrebben
lávatengerben úszó emberfejeken
csörgő csonttarlón
nyüszítő avaron
lépkedsz föl
árnyam terének függönyéig
mögé kémlelsz

hullanak a parányok a szempilládra
ijedten felém rebben
ingatag macskaköveken
csámpázok hozzád

Megfogom alélt indás szarkofág kezed

még mindig jéghideg

Kell nekem egy kis űrhajó

lehet pöttyös is, kis törpék is ülhetnek rajta, iceteját szopogatva, icekrémet nylogatva gombás köpőcsészéből. Kell nekem egy űrhajó, lehet kicsi, s minden nap megkerülöm ezt a kék bigyuszt itt alant, s én leszek az első,
aki köszöntöm a hajnalt, kis sóval szemeim sarkában. 

Így ebben a sorrendben. S kell nekem ez az űrhajó, hogy odaszálljak, ahova akarok. S majd leszállok a Trakl őszi kertjeiben, a Lorca zöld mezőin, a Blake mítoszaiban, a D. Thomas vízmosásaiban, s találkozom a csigákkal, a
kagylókkal, s bukfencezem velük a sodorban. S lesz nekem mindenféle fedélzeti műszerem, ahol ha akarom elnézegethetem az anyám képét, amikor terhes volt velem. 

S fiatal arcán tükröződött a Duna olajos hulláma, a magyar nyomortelep peremén, ahol a legenda szerint éltünk. S kell nekem egy űrhajó, amivel majd időben vissza-visszaszállok, D. H. Lawrence ősapámhoz, s kölcsönkérem használati utasítással szöktetett német hercegnőjét, miről is szól a szenvedély, s a szerelem. 

Kell nekem egy kis űrhajó, lehet szűk, de elférjek benne, s lássam a tornyosuló gomolyfelhőket az Antillák felett, a dzsungelek zöld lihegését, sivatagokönigazolódását, meg a tengereken futó hosszú habokat, mikből bálnák írják megfejthetetlen szimfóniáikat. Kell nekem egy űrhajó, mivel mindig odanavigálhatok kedvesem vártorony ablakába, s fölcsippenthetem őt, egy jó kis utazásra. Kell nekem egy űrhajó…egy kicsi, egy kis kapszula, amiben én szállhatok, ide-oda ahova csak tetszik…

Közhelytúrkáló

A valóság lerobbant állapotban
ott van az atomokban
a kezdetek óta
a
foton is
tudja mit csinál
s

az agyban is lassan megtanulja
tárolni és rendszerezni
az információt
ily módon az a korlátozott
teherbírásunk
egyre bővül
amely
évezredekig
a valóság ferdítésére
kényszerített bennünket.
Szétfolyt grimaszokkal
s röfögő hangokkal kezdtük
majd lassan

áttértünk a pontosabb leírásokra
melyek edzették az életkori
lehetőségeket
a
talpon maradást
a

népszaporulatot s az innovációs kedvet.
Itt-ott születtek nagy agyak
Platon és

Arisztotelész évszázadokkal előbbre

látott.

De megfigyelhetjük a valóság
magas szintű adaptációját
amerre csak nézünk
hadvezérek levertek más

hadvezéreket

politikusok felültették a hatalom
birtokosait vagy
akár
a népet
kipróbáltuk

a forradalom sziporkázó alternatíváit s a

közbenső csendet
országokat hódítottunk
orrunkba ismeretlen fűszereket tömtünk
s megdugtuk mind az idegen

nőket
farkunk még
mindig izgatottan meglódul
a laposhasú s csacsogó csitrik láttán
hazaérve szétvertük
anyánk konyháját
s
apánk műhelyét
a varrós dobozt mellyel
ruhánkat foldozták
s a

szerszámos dobozt amivel
kis biciklinket javították-
gondosan megtapostuk s a
szemétre dobtuk

behatolván a szűkebb környezetünkbe

az apróbb állatokat
felrúgtuk
a

nagyobbakat szitává lőttük
a szomszédok házát felgyújtottuk
forradalmi szellemben
magunkévá tettük végre

a
pap és tanító
hegedülő-zongorázó
lányait
és fiait

végre rend és nyugalom
incslkedett
megvívtuk az osztályharcot

most már
felvehetjük harcunkat
a belső ellenséggel
a

puhány opportunistákkal

Kis emberi reflekciók

Megy le a nap

Ezen a mesebeli amerikai south-on

S

Nézek egy madarat, fogalmam
Sincs milyen, vagy melyik

Jay –
A főnököm neve
Jay

A feleségem vett egy madaras
Könyvet, tele van amerikai madarakkal
Több száz, vagy talán több ezer
Színes és szép madár
Soha sem fogom tudni
Melyik mi
Melyik melyik

Mondtam neki miért nem vitte haza
Ebben a háborús időszakban
Ami a miénk most
De azt mondta
Minek

Otthon nincsenek ilyen madarak.

De

Persze ilyen madarak
IS vannak

Nicholas de Angelis játszik
Soha nem tudom
Megfejteni

Hogy került ez a pali közénk
Pedig valami félreértés folytán
A Zafír Elli küldte?
Romantikus igenléseivel
Amelyek között José Marti híres dala is

Szerepel

S a gyönyörű olasz temetők

Illata.

Nézem a fények játékát ezeken a
Kevert de ismeretlen fákon
A közelben árnyék, távolabb teljes és
ritka napfürdőben visszafogva
a korai feltárulkozástól
januárban itt néha hideg özönlik a
Rénszarvasok agancsa közül de
Néha löttyedt meleget
Lihegnek fel a karibi korallok
Vizitehenek, s déltengeri kocsonyák.
A marvinok azóta is ugyan úgy ki

Be ugrálnak
Ernest!

De az öreg José már szarik az
Egészre, semmi sem a

Régi
A

Felhők úgy rohannak mint

Az állat.
A másik magnó
Miért ne
Ezek mind poénok,
Egy misszionárius rúgja a
Port, rángatódzik a lejátszó

Ahogy mögötte az új afrikai mondanivaló vibrál
Ki a fene gondolt volna épp Afrikára?

De mióta felfedezték, hogy Ádám egy

Fekete nő volt
Minden emberek anyja –
A világ megváltozott.
S jön ez a peter
Aki nem elég, hogy az
De még
Gabriel is,
S van neki harsonája
Monky-ja
Fire-ja
Az original

Az első, ahol először szikrát küldünk

Mi is csillagokat az
Égre.

Én soha sem voltam Afrikában
Nem tudom, hogy kibírnám e.
Pont úgy mint Indiát
Évtizedek óta nézem
A kellemkedő zsiráfokat,
Meg más, lusta vagy
A trappoló dögöket,
A hullámzó szavannát

S az őserdő felfoghatatlan mázolmányát
A National Geografikon-on
S megannyi más görbe tükrön
De gyanítom, hogy
Inkább a pleisztocén fénytörések
S az elementáris nyomorúság
Földtörténeti örökkévalósága
Tördelne még abszurdabbá

S
Verne a porba.

„az emberek nem túl sok
valóságot bírnak el”

Kedvesemhez

gyere
majd
én
elvezetlek
ne
ijedj meg ha
elmondom
egyedül
én
is félek
mert
veled
én vagyok
a

rettenhetetlen játékhuszár

aki
nem
fél
semmitől

Nagyon bánt, verses panasz

Nagyon bánt, hogy nem tudok aludni
Hajnali három s a pimasz hajnal még bezzeg alszik
Nagyon bánt ez a tolakodó éj ahogy bebámul minden ablakomon
Nagyon bánt ez a magány amelyben ezt az elárvult irományt
lötypölöm agyam bögréjében s ami lehetne vers de még az se
Nagyon bánt hogy ime itt maradtam a minden létező lehetőségek
legközönségesebbikében ahol a nagyon bántnak sincs már semmi

értelme

Nagyon bánt a saját testem, ahogy itt feszül nekem
Nagyon bánt a cigarettáktól büdös szám
Nagyon bánt és rosszul esik nekem

Ez az uzsorán vett állapot ahol megpróbálok a groteszk nagyonbántból

kitekinteni

S megkapaszkodni valamiben

Nagyon bánt és rosszul esik nekem hogy másoknak is ilyen rosszul
esik a nagyon bánt amit én okozok nem elég hogy nekik is van bőven

elég s már egy dekát sem kérnek belőle

Nagyon bánt ez a bántástól csupaszra égett hús melyet mindenki oly

előszeretettel mutogat

Én is

Nagyon bánt hogy ily pipogya vagyok s csak e két labdával tudok
zsonglőrködni s azokat is folyvást leejtem le a porba
Le a koszba le a megnevezhetetlen képzelet rémeibe s nincs mivel

őket megtisztítanom

Nagyon bánt ez minden jószándék és igyekezet ellenére megváltatlan
része a világnak ahol magányra itéljük buta mindenhatóként egymást

Újra és újra

Az is nagyon bánt s elszomorít amikor a város mocskába szorult

gyermekeimre gondolok

Az szintén nagyon bánt hogy egy ember ki harminc évig a társam volt
a bezárt lépcsőház mögötti kukákat szagolgatja a mély éjszakákban a

kókadt nappalokban

S kotorászik a bosszú levesének répáiért
Mert hogy ő rákos és valahova elkeveredett

Nagyon bánt s rémülettel tölt el anyám jeltelen sírja valahol
Nagyon bánt apám luxusmagánya a francia Riviérán

Egy angol nő pincsijeként

Nagyon bántanak kutyáink akik most odakünt áznak s éhesek mert

nem adtam nekik enni az este

Nagyon bánt az értetlen csodálkozásuk hirtelen rosszemberségemen

amiért mégsem mentem el

Amerikába
Amerikába Amerikába
Amerikába Amerikába Amerikába
Amerikába Amerikába
Amerikába

Ennyiszer próbáltam másfél év alatt visszamenni második hazámba

Nagyon bánt hogy egy nő nem szerette volna ha elmegyek Amerikába

s most hogy itt maradtam „zsíros” férfinak kíván látni
Nagyon bánt hogy a férfi akinek igaza volt most lenéz engem
Mert itt maradtam szégyenszemre odadobva a sors hárpiáinak az olcsó
égetett szeszek rossz gombalevessel töltött söröskannák vágóhidi
nyesedékből s hulladékból készült kolbászok gumicsizmáktól erjedt
savanyúkáposzták kiseggelt autók s cifra nyomorúságukban őrültre

üdvözült népem hárpiáinak

S most

Ügyvédek és végrehajtók lesnek ránk kampójukkal

Nagyon bánt hogy elszáradt öreg rózsám leesett feslett gomblukamból

s már lerázni sem tudom róla az apró bogarainkat

Nagyon bánt hogy új s mindennél szebb s igaz virágom köhög mert
megfújta az augusztusi szél s modelező repterek kilátóin sóhalyokká

szaggatja szívét s rendezett életeket bámul

Nagyon bánt hogy azért nekem segíteni akar

Nagyon bánt hogy néha majd ehetek nála s így spórolhatok a kaján
Nagyon bánt hogy néha majd aludhatok nála hogy másnap majd

eltűnhessek hosszú időkre

De ez majd később lesz most itt dekkolok ezen a fapados reptéren
ahonnan kitiltották a gépeket s az ablakokon papírpénzből gyártott

repülők rovarantennái kaparásznak

S hálókat foldozok mert nekem is el kell kapnom párat
Röpiratokat gyártok e papírrovaroknak kapkodó profizmusom

bizonygatva

Amit majd fákra telefonoszlopokra buszmegállókra aggatok
Meg majd minden emberek levéllukába betűzködve düledező
nyaralócskák kiskapuiba hogy végre már prosperáljak én is
Végre ne legyek ez a pária ez a hadovászó senkikoktél

Ez a messze veszett kelekótya fickó
Akinek lassan lejár a szavatossága

Nagyon bánt hogy rendezetlen életemben nem jut szerettemnek se illő

se méltó hely
S hiába ácsoltam annyit

üres minden ágyam hideg a kemencém kihalt a csöndem

Nagyon bánt enni ezt a bolti cipót

Nagyon hogy egy öreg rózsa ily ártalmas lehet egy ilyen cipókba

sütött rozsdás kalaptű

S az is nagyon bánt hogy rájöttem, amit mindig is tudtam, hogy én
valójában ki nem állhatom a rózsát s nem azért, mert anyám is

Rózsa

Késői nőm meg Róza volt na nem

Mert igazándiból én a pipacsot jobban szeretem s lehet még az is

túlzás s egyáltalán nem vagyok egy virágbuzi
Lehet az illatos gazokat szeretem
De még inkább a nőket
S persze mindezek a dolgok
jó hogy vannak
csak már gond nélkül
beillenék végre
közéjük.

Mivé lesz az elhalasztott álom?

– Elszárad
Mint mazsola a napon?
-Vagy elernyed, mint seb
És kifakad?

-Bűzt áraszt magából, mint a rothadó hús?

-Vagy mint édes szirup
-Cukormázzá fagy?
-Talán csak csüng alá
-Mint nehéz teher s
Felrobban egyszer?

Névnapi köszöntő

Jár a fejemben –
Valami elévülhetetlen
Öröklét napokra
Mona amie la rose
Micsoda egy végzet?
Ahogy ez összekattant
Ma este…,
A Rumi, meg a Natascha
Meg a Róza
Ha az öreg ezt hallaná!
Meg a Róza, az én Rózsám…
Édesjóistenem.
Ha a „színek világába,
Újászületve”
Hallaná,
Hogy száll
Az Ének
S persze itt lenne…
Fölött
Fönt!
Mind ez
Ócska
„Valóság”
Fölött,
Minden
Együtt –
Abban
A másik
Létben

Negyven Éve Kereslek

egy örök vágy ötlött fel bennem,
ahogy ott mentél előttem és paskoltad a vizet,
rúgkapáltál az úszógumiban, s én mentem
utánad, s néztem asszony-lány tested
tele vízgyöngyökkel, s
a nőstényi vágyakozásban,
lüktettél a part meleg kövén
s ahogy vonaglottál és
kigyózva izleltél magadban
s most kis amazonom toppantasz a fejemben,
s ingerlő bimbók hajladoznak
s hajamra és szememre mindig új
meglepetés szirmok hullanak,
– soha nem szűnő arany fényben fürdik
a véget nem érő
délután…

álmélkodva, hitetlen borzongásban,
oda jutottam,
hogy te vagy az én szeplős, titokzatos
nordic déva lányom,
Indiám,
szerelmem.
azt is „megjártam”
szélsebesen,
s hozzád értem
nincs nekem már
hova-miért mennem.-
kivéve veled
mert azt gondolom
„több
báj
több szerelem van
szeplős, nordic-déva lány életedben
mint amit ebben
a felöltözött világban
bárki adhat
vagy kaphat”

Pillanatnyi önarckép

ács vagyok Amerikában
reggel hattól hétig vártam egy déli
vadbaromra, hogy elszidhassa a menekült anyámat
aztán össznyálaztam Daniel Small házát, olcsón, hogy
el tudja adni

aztán kis veteményes kerítés készítettem
helyi lelkes szinészem feleségének
hogy elbóbiskolhasson
a fűszernövényei között
amig edije a szinész diákjai
imádatában ficánkol
aztán főkivitilezőként végig izzadtam
a helyi Shakespeare szinház évadnyitó
szinpadépítésének kezdő lépéseit
nem kérve a kis, zöld üvegszipkából
körbe adott marijuanából
aztán elmentem a Lisahoz, 140 magas
izmos kis mozgóbűfés
aki egyfolytában riszált beszélt és riszált
miközben én villámgyorsan
összetaknyoltam bérelt lakásának
türhetetlen problémáit
aztán haza, vonszolva leszakadt lábaimat
mint egy szerencsés meztelen

csiga
s
most jöttem a MET-ből
ahol
Quing dinasztiabeli kína festményeket
öreg szecsuáni képekkel egyetemben
böngészgettem
valamint a surrealism: desire unbond
c, izét
most
a sültkolbászomnál
s sültkrumplimnál tartok
s lassan
hagyom a napot legyugodni
maradék kigli sörömet
szürcsölgetve
miközben egy egyáltalán
nem metafórikus
nyári fergeteg döngeti a fákat
égi dobpergésben
vakkuvillanásokban
ilyesztgetve
azt aki ijedős

Anyák dicsérete

egy képem van az anyádról
ahogy széttárja kezét
közted s köztem
s sóhajok hidját
ajánlva fel
menni rajta
egymás
felé
s
egy pozitív
vagy negatív képem
van ugyanerről az én
anyámmal, aki visszafelé tette

ugyan ezt
értünk
de nem
látom mi a különbség

kalandozások, kilengések, Jimmi Hendrix

égő gitárja

s a lüktető ég a világvégi Montereyben
az egyik lineárisban
s láttam a barlangok bejáratánál
fellobbant kezdőtüzét
a nagy robbanásoknak
amikor
mindenki tudta
ki ég bent
s mi ég bent
mindannyian ott
égünk bent
az édes szél
a hajunkból ég bent
a finom sóhaj ami belülről

jön
az eszme
a törekvés, hogy a víz
legyőzve a gravitációt
a helyes irányba folyjék a finom
lények törékeny gyökeréhez
amelyek majd álmokká nőnek

bennünk

zsenge hormonokká
savas nedvekké, elfojtva vagy
táplálva a tüzet,
de mindig fényt illuminálva.
szivárvány vagy napkitörés
szemfényvesztésében
de mindig
fölfelé
szél söpörte
le a laza tájat
hó födte be a zsenge zöldeket
kaparás hallatszott a kemény kérgeken
súlyos léptek döngtek a menhelyek fedelén
a háborús levelek mélyén
melyek az öröklétről
s az el nem múló szerelemről

daloltak

amely túléli a konfliktusokat s
az időt magát

Száz módja is van annak

Száz módja is van annak
Hogy letérdelj
S megcsókold a földet

Szöveg nem mindenkinek


hál’Istennek, s a legjobbakat kívánom:

hál’Istennek hál’Istennek
nem tudni, mi a fene fog történni,
itt,
mert
nem voltam tudatának a SPLIT kísérletnek, hogy milyen későn
van, azok után, hogy még valójában igazándiból el se kezdtük,
meg se kóstoltuk, fel se vetettük, csak az után, hogy az összetevők
egymás után sorra felbukkantak, de túl nagy közökkel, túl
viszonytalanul, belekeveredve önön viszonyaikba, de kerülve a
mélyebb összefüggéseket, amikből tényszerűen és bizonyíthatóan
következtetni lehetne, hogy valójában mi is történt. Ezért aztán
minden ami utána következik kevéssé érvényes, kevéssé
univerzális, kevéssé képvisel valami örök általánost, valaminek a
folytatását, összefüggésben megesett dolgokkal, mozzanatokkal,
amelyek egymásra épültek mindenféle emberi szándéktól
szabadon, mert összehordta őket az egy irányba eleget fúvó szél, az
ugyanarra tartó hullámmozgás, madarak, s kis emlősök szorgalmas
igyekezete a lagúnákban, keskenyre taposott vadcsapásokon,
messzire nyúló emléksikátorokban, kis illatokban, melyek falusi
házak elfelejtett nyári konyháira nyílnak a dédnagymama halála
után. Addigra már generáció számra aléltak és virultak unokákból
lett nagymamák muskátlijai, törökszekfűi, évelő temetői virágok.
Egérgenerációk kóstolták az évszakokat a gabonatárolóban, az ólak
titkos rejtekein, s akkor még senki sem boncoltatta fel őket haláluk
után, esetleges vesebajra gyanakodva. Ez egyfajta elősejtelem
tiszta hulláma volt az égen, senki sem látta milyen piszkos fehér,
nem fogta fel a békés erőszakot, az olcsó kovácsolt cirádák

perifériás jelentését, a gémeskutak butaságát, a por és a pollen
fenyegetését.
Így aztán megmaradtunk abban az elképzelésben, hogy a
távlatokban minden lehetséges benne foglaltatik, s egyszer
mindenképpen valóra válik, valahol, s egyáltalán nem véletlenül a
mi időnkben, s egyáltalán nem rossz szándéktól vezérelve, de
minket céloz majd, s amikor legkevésbé nem akartuk hogy ne
történjen, amikor lelkünket valami kicsi és összefüggésbe nem
hozható történés kinyitotta, s azt már végképp nem lehet tudni,
hogy miért, de az nyitva is maradt, akkor egy minimális tudat és
érzelem beállítás hullámán suhanva beengedtük ha mást nem, de az
azonosulás, a belátás, a beleélés, az átélés, a rajtunkban és
velünkben keresztül áthatolás piruettező és súlyosan lendülő, de
mindig képlékeny képleteit. Ünnepek voltak, boldogságtól
roskadozó, reménytől kövér emberekkel, színes elmeállapotok
bolondos sipkáival, a súlyos igazságok nagy sáros bakancsaival, és
szexis könnyelműségekkel. S persze voltak ott menetelések, föl le,
okokat mindig lehet találni, bennünk mindannyiunkban is felüti a
fejét a zöld energia, ami felnyomja a ókori civilizációk nagy
faragott és faragatlan köveit, s kibújik a felhőkarcoló nyolcvanadik
emeletén is a repedésből. S kibogozhatatlan, hogy mi ebben az
érdem, a rét is attól az, hogy a füvek összetartják, semmi csoda
nincs ebben. Mámorszerkezetek ketyegnek mindenütt, érthetetlen
áramkörei, apró eufóriái még az élettelennek is.

Szürküljek el?

szomorodjak el, csak azért, – mint a kisvakond – mert „ez a hazám”?
Nem tudom. De valójában nincs itt semmi baj. Egyet kivéve. Hogy mindezt egyedül? Egyre többször úgy érzem, hogy
egy tudatlan, magát nem ismerő bunkó vagyok. Olyan jó lenne ezt bepótolni. De a pillantás, a kritika, az inspiráció, az
érintés, az egész másik – női – világegyetem nélkül, csalás és csalatás az egész. Éhség. Elementáris éhség. S ugye, nem
mindenki az. Hogy lehet azt elmondani, hogy én mennyire vagyok az? Hogy, mivel lehet jóllakatni? Hogy mire vagyok
képes? 

Mekkora a hely, tér, idő, inger, stb. igényem? Mi az, amivel beérem? Úgy tűnik, „még tudom kicsit állni a mord
hidak nehéz szemét, pedig ringatott már sokat a tenger”. Nem vagyok még elég részeg. Még mindig valami jobb életről
álmodozom. Valahogy nehéz bevenni, hogy ennyi. Csak a vállalkozók száma egyre fogy. Elmenni egy sütit enni
vasárnap délután? Hát, volt az is, de nem ismertem benne magamra. Még mindig van bennem vakmerőség, bátorság,
erő. S kell, hogy a szegény embernek is legyen egy igaz útja. Az Attila szerint ‘kint is bent is nem foghat a macska
egeret”, de biztos? csak egy kicsit…
Jack

Szellemi mikroorganizmusok

Hova tűnt az óra
Hova tűnt az
Árnyék
Hova tűnt
A báj
Is

Mintha fájva szállnék
Esőhullató ezeréves fellegekből
Mely meg-meg áll
Delphinél
És
Ithakánál
Elidőzik
Amikor

Odüsszeusz hátradönti Pénelopét

Az Ágyban
S
A

BÁRSONY SÍMA LÉGMATRACON
SÓS, EMBERFÉLTŐ UJJAK
ÖSSZEFOLYNAK.

Transzkontinentális repülések emléke

Ó egyetlen menedékünk
Reményeink bolygója
Pörögsz, keringsz az
űrben szélfútta
kék
felhő ruhádban
holdnak csobogó
tengereiddel
Lélegző kontinenseiddel
Fel-felvillan vásznadon
a teve sivatag hologramja
a zsiráfok ötdimenziós lobkoronái
a bálnák víz univerzuma

a Volkswagenhez szükséges csavar és kallantyú mennyiség

germán számoszlopai
a tankok lánctalpai
a vadászgépek turbinái
a tengeralattjárók periszkópjai
a rakéták fúvókái
eszkimó és indián folklór
népírtás és testvérháborúk krónikái
gyilok okozta sebhely kráterek

mindenütt
bedőlt hegyek
s lerongyolódott tengerpartok
ágyúk és bombák kitörölhetetlen pöffjei

köröttem szállnak

sorozatlövések és szőnyegbombázások

örök robaját hallom

radióaktív felhőtumorok
hömpölyögnek

a Forbidden City meg a Tadzs Mahal

az Ankor
vak teremőrei
merednek az égre
a harmadik világ
csövesei
a világ bokraiban
gugolnak

a vérszívó cinikusok a föld bőrére tapadva
a manipulácók liánjaival átfont laokon kontinensek

emberi és embertelen
ötletek
guanója
borít be mindent
az opál omega éjtől
a napkelteprizma
szivárványig
futva

az interkontinentális nap
szeme elől nap mint nap
miközben
remélt dolgaink
árnya újra és újra
megkerülve szféránkat

inal
és sóhajt
a mélyben
itt lent

Üzenet

ahogy átkúszod a kertet
meglátod
a
percek
dróthuzalát

amint

felfűzve

rángatnak

rajta

a

fák

Vers a szerelemhez

E lombhullásban
imádkozom,
így, s még,
annál is inkább,
a azért is
s még mindig élve,
égve,
s még mindig
arccal
az éghez érve

Veszteségek

Ó

Éjszaka szörnyei

Gyertyafényes fűrészpor alagútjai

Én és a szörny
Együtt mászunk ki
Odahagyva a fojtogató
Szűk meleglétet
Anyaméh?

Szülőcsatorna túl korai eszmélet?
Majd azok az első külvilági
helyszínek tele
balesettel egy részeg
a lovaskocsi abroncsos fakerekével

véresre sudrizva
szekrényben lapuló szőrös
állat készenlétben a fülledt ölelésre

a tér ahol
elfelejtettek s először
elvesztem a nagyváros jégmezején
s a zsaruk babáztak velem
míg megtaláltak
s az első sejpes szótöredék
ablakon madarak trillái s a város
konyhazajába kieresztve
öntudatom első szappanbuboréka
vajon merre száll most
spectrum véredényével

s egy másik álom
lakótelepi víziókkal
melegzsemle mellű lányokkal
s furcsafütyijű kisfiúkkal
a porolók kommunális homokozók
lépcsőházi gázóra szekrények
meg egy kis pro és ellenforradalom

pislákoló óvóhelyein
meg tanklövedékek hüvelyeinek

sejtelmes fénye
proligyerek seregek éhes
leleményei

zsíroskenyér mintás mackónadrág
csapágykerekes gördeszkával
a szatyrokkal hazafelé cammogó

felnőttek között
görög s itáliai képeskönyvek
finom emberekről
meg az oszlopos épületcsodák
Laookon meg a nyíllal átlőtt
szárnyasoroszlán

Aztán megint egy új helyszín

Kamaszként
Első új ruhámban
Panoráma dombra kaptató
S alant a villamos csilingel
Gőzmozdony füttyent és szuszant
Hajóvonta laviroz a Dunán

Fölötte
Kis patak fut bele
Fák s magasfeszültségű
Vezetkékek koordinátái

Között

Töpörtyű a parkban

Jata
Könyvesbolt, mozi
Csibészek
Tornácos ház, gitárral,
Nonoletán

Monológ a páfrányomhoz

kiugrottam erre a világra – pont ahogy te,

csak én bátran…,
mindjárt ott Delphi tövében
meghajolva,
mondván, oké
én ezt mind-mind akarom,
s szeretném.

s ott állt ez az utazó,
világfia a létező világoknak –
Marco Polo a nagy Mindenes előtt
minden korok Leonárdója
Picassója VanGoghja Brechtje
Ott állt világ nagy mongol ura, előtt

mesélve egy még nagyobb világról,

s a nagyúr taknya-nyála összefojt.

S ime,
itt vagyok én is
ugyanezt téve

orromon egyensúlyozva e

Asóka
birodalmat

lépj be hát
te vendég
lehetsz az én társam
szerelmem

mikroszkópikusan összefonva
lelkünk a szabad légbe dobva,
sirályoknak, albatroszoknak,
te bűntudat kőasszonya,
te reinkarnációja

a
Szentjeinknek!
te húsom s vérem…
képzeletem minden űrbe

foszló,
győzelmi-zászlós
igaz hazatérő-énem
végy magaddá engem

Burning Jacobs ladder