Kétlaki anekdoták

Tartalomjegyzék

A Broadway

A következő egy jegyzet 1986. Febr. 26.-ról, pár órával azután, hogy megérkeztünk Amerikába (New York).

S ez még mind, mind, mind az írás kezdete előtt volt. Ártatlanka, de a hangvétel már valamit talán elárul. S nekem nagyon kedves, mert akkor ez voltam én. Ez is én voltam…

A kép kivételével minden ugyan úgy van, mint ahogy aznap írtam…

– Lemegyek kajáért, mondtam.

Lent az E. 34-ik utcán a lemenő nap utolsó sugarai, az utcai fények, s a forgalom hangjai mind egyfelől jöttek. Erre indultam, szememben a rózsaszín napsugárral. Nem tudtam, nem tudhattam hová érek. Kint a sarkon egy nagy, körútnyi utca, vagy út volt, tele autókkal, emberekkel. Nem messze jobbra valami elágazás sejlett. Felnéztem az utcatáblára. Ez volt ráírva: Broadway!

Micsoda blöff, micsoda arcátlan blöff!, s mégis, egy kéz szoritotta össze a torkom, egy láthatlan kéz, ami kinyúlt az emberi értékrendből. S csak szoritotta, hiába gondoltam, hogy „na jó, de mi közöm nekem az amerikai
Broadwayhoz, hol vagyunk mi ehhez?” Egyszerűen nem hittem a szememnek. Erre igazán nem számítottam. Mint egy álomban elindultam jobbra. Ahogy a térre értem furcsa érzés fogott el. Akkor jött a második meglepetés. Nem volt nekem képem erről, valójában soha, még képen se láttam. A déja-vu teljes kábulatában bukkant föl, s mi mindenen, hány parányi semmilyen elmém rejtelmeinek. Szédülés fogott el. Hányszor és hányszor láttam ifjúkori álmaimban, a "Hold vékony cérnáját, a Szomorú ” a költőt, ahogy festi a lélek hallhatatlan próféciáit Amerikáról, a Times Squaről,” Times Squaren, a Times Squarről álmodozva, zsarunak láthatatlan.”

Felnéztem az égre. S ott volt. Csak most az est fátyolos, vöröses-barna bársonyingében igen, a Szomorú Trombitás, s a Hold vékony ezüst cérnáján fújta, ugyanazt az édes, örökifjú dalt, a ginsbergi Times Squerről, de nekem it most már nem csak álmodozva! Itt vagyok, óóó!

Micsoda ajándék! – gondoltam. Az első estém Amerikában!

Aztán eszembe jutott a családom. S minden, minden létező félelmem, idegenségem elpárolgott. S mit találtam? Egy olasz éttermet, olyan utcán át is áruló fajtát. Az ismerős ételekkel. Mint egy tapasztalt világutazó, úgy
rendeltem. Lasagnát, hús gombócokat, ropogósra sült csirke szárnyat, párolt zöldségeket, friss nyers salátát, sült krumplit még meleg pogácsákkal. Papírdobozokkal megrakodva indultam vissza, egy kis italüzletben vettem egy hatos Löwenbraut, egy másikban néhány doboz Malborót, s szédülten már ott is voltam a lift előtt. A lift, előtt, amiről akkor még nem tudtam, hogy az ott elevator.

Ahogy kínyílt az ajtó ismerős arcokat pillantottam meg. Sorstársak, akikkel még alig egy napja az olaszországi nemzetközi menekült tábor halálra únt ételeit ettük. Kelet-Európa minden szélfútta, s nyugtalan menekültjei, fiatalos izgágassággal, s akkor még egyre fényesülő szemekkel: lengyelek, jugoszlávok, magyarok, csehszlovákok. Látták kezemben a csomagokat. S azon a nyelven, ami a végtelen, álomszerű menekültlétben második anyanyelvünkké lett, s amely egyik nagy író szerint amúgy is egy vidám nép gyermekded nyelve, olaszul kérdezték: – „hol vetted?”

„Itt lent a Broadwayn.” – mondtam öntudatlan egyszerűséggel.

S kellett a pillanatnak az a milliomodnyi töredéke, amíg az hitetlenkedő, ámuló, ujjongó arcokról felfogtam mit is mondtam. Egyikőjük, egy magas, hullámos, gesztenyebarna hajú, lengyel lány megfogta a karomat, szemembe nézett, s amúgy is mandulavágású barna szemeit még jobban széjjelhúzva, a szavakat tagolva újra megkérdezte: – mond még egyszer,

hol is vetted?

„A Broadwayn”, ismételtem, de akkor már torkunk szakadtában nevettünk. Mélyről jövő, könnyekkel teli nevetés volt, mint egy boldog sóhaj, mint egy gyermek felismerése, közös sorsunk glóriája. Megosztottuk egymással mind ama idők világvégi ábrándos lelkének, kis behavazott, és sárral tömített falvaiban, Minsktől Krakkóig, a Katowicétől Skopjéig húzódó, a cúgos, keleti szélben köhögő lakótelepein felnőtt mind az utcagyerekek, cukros zsíros- kenyeres, mackónadrágos, hideg vizes, kinti-klotyós, álma beteljesülését. Többnyire mi voltunk, azok, akik eljöttünk! Nem túristaként. Ott volt emmögött az önként száműzetést vállalók, gyötrő felelőségérzete, a nincs visszaút a határ átlépésekor, a kiszolgáltatottág mikor a menekülttábor kapujában elvették alkotmányos papírjainkat, gyermekeink kisállat félelem rándulása kezük csimpaszkodásában, ahogy tekintetünk a menekültlét pillanataiban egymásét, idegen hivatalnokét söpörte, érthetetlen nyelvű folyamodványok, űrlapok
kitöltésekor érzett katatónia, a menekülttábor indentitás mosógépe, a hazáravárás vákuma, mikor minden perccel mélyebb és sötétebb űrbe merült, tűnt, illuzórikusabb lett, hogy egyáltalán létezik az Újvilág. S ezt már muszáj volt elhinni. Itt voltunk tehát.

A putriból megérkeztünk a kastélyba. A lelkünkben meleg volt, tisztaság, a karácsonyfán gyertyák égtek, ajándékok mindenütt, mosoly az arcokon, finom sütemény illata terjeng, s a fa fölött egy angyal sziluettje.

Ő volt aki szinésznőnek készült, s kis jeleneteket adott nekünk elő a Campó mosogató barakjában, az ételmaradékkal, s emberi ürülékkel teli bádogpult előtt, ő kanyaritotta magára az ajtó nélküli vécére akasztott stóláját, s táncolt végig hitetlen s kétkezdő szemünk előtt a lakóépület lóhodájának zsibongó folyosóin. Meg megremegett, ahogy átölelt. Aztán a dupla ajtó felé fordult, s kis fehér ökleivel ütemesen verni kezdte: Broadway!, Broadway!,- mondta nemzetközi lengyelséggel. Mikor pedig végre kinyilt a ajtó, sikítva, kuncogva, s
könnyeit törügetve, elsőnek rohant ki a szálloda előterébe, ki, bele Amerikába. A fiúk meg egymást taszigálva mind utána.

“A legkülönb ember aki bátor, csak egy különb van, aki bátrabb”, költőnk szavai doboltak fejemben.

Újra a Times Square-en a Times Square-ről álmodozva

(Melléklet, s ez az említett vers, a kiemelések tőlem)

ford. Kalász Márton

Új Írás, 9. évf., (1969) 1. szám, p. 114
Hívom a szomorú trombitást
szürkületkor az üres utcán,
fújja az ezüst-refrént a Times Square
épületeinek, ó, idő
emlékműve, hajnali ötkor, a hold
fehér cérnája épphogy
látható

a McGraw-Hill zöld és tömör
irodái fölött, ifjú fehér
felhő alatt — a nagy kék ég alatt
zsaru jár erre, de neki a zenész
s a hangszer láthatatlan
10 év emlékműve
— A Globe Hotel, Garver hamuszín
ágyon hamvadt és görnyedd
háttal a tűket tisztogatta,
hol kábultan annyi éjszaka
altatók foszlásában feküdtem
s álmomba William Blake hangja dörgött,

árva, én

Garver meghalt Mexikóban, 2 éve már
s én itt vagyok megint, az utcán ücsörgök
A filmek nyelvünket vették, a nagy

vörös föliratok
Halandzsák kétrészes unalma
teenager-lidércálmoké
hold huligánjaié
De mi sohase voltunk lidércfény
huligánjai hanem az igazság
szőke szimatolójának kopói
Pár öregember él még, a sóvárak
eltűntek örökre —

Legenda lettünk, láthatatlanok, de
legendásak, miként megmondatott.

Valaki kíváncsi itt még

rajzolok egy képet: Valaki, mondjuk a Lawrence Arábiában, (Peter O’Toole) megy a sivatagban, megy-megy.

Aztán odaér egy nagy függőleges falhoz. S a cél, termesztésen a fal mögött van. Nos, a fal, az meg telis meg tele van barlanglakásokkal, mint a képtár. Vagy kaptár. Vagy indián pueblo. sok tévé csatorna. Egyszerre látható virtuális megaloszkóp. S mindegyik lukban egy-egy csudálatosnál csudálatosabb szörnyeteg lakik, mint pl. . amilyeneket a Lucas csinált. S ahhoz, hogy tovább juss, be kell mindegyikbe menned, s meghallgatni a zöld nyálat, a sárgás lilává centrifugált köhögést, a barna levedlett bőrt, a kék spirál sikolyt, a piros vérbuborékokat, meg a bordó mámort.

A leszbikus két kő hatszólamú őrlődését. S te is beavatott vagy, hol az egyik lébe ázol, hol a másik izzadságot szagolod, olykor meg csak rázkódsz tíz végtelen éjszakán át a türkiz hüllő hideg hasától. folytathatnám. Nos, én túl vagyok ezen a hegyen. Ott, fent állok, s nézek lefele. Előttem a sivatag, meg alattam ez a masszázs szalon. S oké. minden felnőtt, valahogy, de keresztülmegy ennek némelyikén, többön, kevesebben. De a point, amikor még el se kezdtem, meg a point, hogy már túl vagyok, rajta között van valami. S egy igen nagy kérdés, hogy én azt miként értékelem. Berakom, építem, asszimilálom, de megmaradok önmagam? Vagy – csak szimplán elveszek menet közben.

Mindenütt el lehet veszni. Reptéren, vasútállomáson, külvárosban, belvárosban, kiállításon, s könyvtárban és kuplerájban is, s má’ megint boudleaierosan, egy női szemben…, mindenütt fel lehet fedezni, hogy á!, ez az! , a Netovábot. Szóval én itt állok ezen a hegyen, s azokkal, akikkel együtt indultam, egyet sem látok. Kész, elmaradtak. Fasz tudja hol, melyik csuporban. S mondhatja valaki, hogy ja, je, ju, hu, ba, bu, meg be, s hol vagy te? Érzéketlen vagy pofikám, hát azért. Ja meg je. de nem. Én, emlékszem. emlékszem mindenre. Emlékszem arra, amin te holnap, holnapután meg azután fogsz keresztül menni.

A Poe hollójára, mely egy ingán leng lekötözött tested felett, s a szemed próbálja kivájni. S látom, ahogy ott fekszel. s mit gondolok? Azt, hogy no easy way out. Hogy az agy kapacitása, meg az életidő hossza, meg a megszerezhető tapasztalatok batyudba gyömöszölése és rendszerezése, különösen a lélekidő és képzettér mátrixába, az első buborékba, aztán holnap a másodikba, meg minden. s az a kapcsolat. Amikor egy pillanatra kibukkansz a hegyi ösvényre, ahol csak a gerillák, a gorillák, meg a szamarak képesek leesés nélkül tovább haladni, látom az arcod, ahogy felnéz. Mit mondjak? Mi a kérdés? Mit szeretnél tudni? Miben tudnék én segíteni? Valamiben, akármiben, vagy semmiben?, valaki, kíváncsi itt még, netán még
kiváncsibbbbb?

Apa

2003. március 26. Élet háború alatt, Deby

Rendes alvásról itt már jó ideje szó sincs. Pedig nem jó fent lenni. Az ember legszívesebben, mint a Csipkerózsika csak valami édes álomba szenderedne. Aztán eszébe jut, hogy o micsoda egy felelős egy ember, s dolog után néz.
Nagyon kevés, valójában egyre kevesebb hírt nézek, hallgatok. Mert tudom mi történik, nagy meglepetések nem
érnek. Ugyanakkor szégyellem is magam emiatt, mert nem megnézni a legújabb fejlemény az meg olyan lenne, mintha nem törődnék vele. Gyűrött, eltorzult, halálra váró emberek arcai néznek rám a sötétből. Babilóniában
embereket gyilkolnak.

S az örök emberi gyengeség: hátha mégis valami jó történik, hátha még minden jóra fordul. De sajnos túl öreg
vagyok ahhoz, hogy ezt komolyan vegyem. Napok óta volt két üzenetem. Az egyik a szokásos, valaki akar valamit, de se a nevét, se a munkát nem értem. Az utcát nagy nehezen. Annyit, csak hogy a dolog még zavarosabb legyen, már sikerült kiderítenem, hogy az Ed-ék legjobb haverjai. Szóval szívesség is. Háááát…?

A másik a Debi, házügynök „barátném”. Azért barátném, ez nekem is meglepetés, mert bár nem néz ki annak, olyan főnökös. Kis, inkább közepes, kicsit színtelen, s helyes nő, a csinos már túlzás, leszbi, s ő a főnök. A babája egy kis raszta fekete, Argentínából (?)! Kis filigrán no, nagyon izgága, egy okoska kisfiúval, meg egy csomó éltes nővérrel. Olyan lelkes, lepcses, örök gyereklány fajta, amitől félénk férfiak, s bajszos nők egyaránt megvadulnak. A Deby agymuködése néhány tekintetben, meglepően hasonlít az enyémre, rugalmas, praktikus, lényegretörő.
Sokat nem is kell beszéljünk, pár szóból is értjük egymást.

– Na de Deby, ezért már igazán fizethetnél valami extrát, ezt a százéves spanyol cirádát nem könnyű visszacsinálni, nem gondolod?

– Na de Steve! Meg tudod te ezt csinálni, nem? Valami cinkosság van közöttünk, olyan mintha én a csibész bátty, ő meg a vásott húg lenne. Szóval fölhív, közben megjavult, házügynök lett, s engem, a szürrealista festőt kér fel, aki néha alkalmilag carpenterkedik. Hát valamiből élni is kell. Hát persze. Ilyenkor a zavaros s nehéz múltra emlékezünk, ami tele van tragédiákkal, viszontagságokkal, betegekkel, gyengeséggel, kallódó s ostoba lelkekkel, szinte reménytelen küzdelemmel, amit viszont mi nagyon jól értünk, mi már vékonyan, de evezgetünk felette.
Ugyanakkor zavar ez a fene-penge üzletasszonyossága, őt meg az én profi bohémségem, de rövid ideig elvagyunk, s valahogy mégis tiszteljük, s még csodáljuk is egymást.

S persze mindig megtalál valami hajmeresztő munkával, amibe már az összes downtown-i bohém, menhelyekről
kirángatott ezermester, meg szakosodott kültelki bunkó feladott. Ezek ahogy jönnek dolgozni, az egy látomás. Egy
feka biciklivel. Középkorú, bizonytalan kimenetelű, a neve Dave, komomfekete déli antikvitás. Csepel bringájáról egy
neylonszatyor libeg, néhány szerszám lóg ki belőle. Valamit fel kell csavarozni, de nincs csavarja. Nekem a Deby mindig szokott adni pénzt, vegyek amit kell, de neki elmegy, s két centis csavar helyett hat centist hoz, mert az
majd mindenre jó. S persze szegény ördög, majd be szarik, mire behajtja őket.

A másik, a neve Bruce. Hát nem olyan Willies, mondanom se kell. Annyi idos lehet mint én, májfoltos, csámpás,
büdös, s van egy harminc éves Chevroletja. Abban lakik. Körülbelül harmincnyolcezer háromszáz tárgy van benne,
foleg papír, nejlon, de megint csak papír. Fontos iratok. Meg más papírok. Papír minden alkalomra. Színes papírok.
Szé-pen-össze-hajtoga-tott! papírok. Selyem papírok. Barna zacskók, minden méretben. Trükkös tortadobozok,
fontos mütyurökkel. Fityegők a tükörröl – egy fog, egy kis koponya, egy síp, egy jelvény, meg még ki tudja milyen
bránerek herkentyûi. Ezeknek az autóknak hatalmas a műszerfaluk, s jól begyömöszölve egy egész tévésdoboznyi
papír elfér rajta. Csak annyira, hogy ki lehessen látni. Valahol, aztán a mélyben vannak váltó ruhák, tábori
takarók, utoljára a nagyfater használta, a polgárháború valamelyik lövészárkában, egy amerikai donkanyarban.

S van sok szerszám is. Tekerős fúró, pedállal hajtott fűrész, bodzanyelü kalapács, colostok, inchben ugye, amúgy ua., törvényileg fegyvernek számító zsebkés, meg sok kulcs egy nagy karikán. Ez mind az autóban van. Hátul a hatalmas csomagtartóban antik bútorok, megfejthetetlen rendeltetéssel, célra. Okból. Az állapotuk elég jó. A rendszám az ugye felismerhetetlen. Ez az a fajta, akinél a rendőr feladja. Nos a Deby egy ilyen ószeres, ezért nagyon haragszik, mikor mondom neki. Úgy gyűjti az embereket, mint ez az ember a tárgyakat. S pont olyan régimódi, divatjamúlt, mert az a biztos. Én is kellek, egy ilyen akcentusos Kelet- Európa-i kakukktojás, jó hogy vagyok. Egy ürge a specialitásokra. Bár kicsit drága (a kurva életbe). S mivel pont befejeztem a meglévő munkámat, örültem.

Valami kis napsugár, a munka ígérete a káoszban. Szép tavaszi délután, elindultam a város másik felére. Persze, minden eshetőségre felkészülve, egy Kriszpy Donatnál vettem két fánkot, egy fahéjjal megszórt almalekvárost,
meg meg egy cukorba mártott simát. Pontosan tudom, hogy amikor ilyeneket követek el, akkor válságban vagyok, de
mit lehet tenni, háború van. Lassan majszoltam, ahogy a késő délutáni csúcs sodort magával. Végül is könnyen megtaláltam az Ed-i féle házat. Régi kertvárosi prolinegyed, Sashalom is lehetne. Nyurga, cikányképu, fiatal ürge. Kicsit zavarban van. de egyszercsak beszalad, s egy világhirűvé szakadt amerikai költő póstáströrténetét nyomja a kezembe, – tudom, hogy te ezt csípod, az Ed mondta, te Kafkáról megéltél neki, s hunyorog mint az izsáki juhász délben. A ház mögött egy baltával kifaragott toldalék, szétszakadt szúnyoghálók libegnek az ablakain. Benne egy mosó, meg egy szárító medve. S aszondja: – szeretnénk ebből valami sun-roomot

csinálni…
Hm.
Oké!

Csak kéne egy kicsit pontosítani. Olyan kétszer háromméteres az egész. A két masina egyszer két méter. Két ajtó, meg kutya művészbejáró, mágneses liffentyűvel. A fa részek enyhén megrágva, fekete kutyafaggyúban vörös és fehér szőrök. Festék már csak mint a pikkely egy őshal fosszilián. Megroggyant alváz, kibillent lábazaton. Odaugrik az asszony is, a szomszédbol, ahol dolgozik. Eleven szemü menyecske. Nagyon jókat hallottak ám rólam! S tárgyaljuk a prodzsektet.

Hat kiló. Ez ki, az le, ide izi, oda izi. S majd ok kifestik.
Hála az égnek.
Na jó. Nézzük a másikat.

A folyótól, amire a Wilmington-i Downtown néz, a fő, a Market street déli oldalán ilyen nevü utcák vannak: Ann street, Nunn Street, Dock street. Ez az utóbbi az enyém. 1316, ez a ház szám. Izgulok. Kb. nyolc utcányi az előkelő
rész, új bugyikba bújtatott szúette baglyok, ültetvényes zenedobozok. Művész hajlamú ex-hazafiak, s bohém üzletemberek madárházai. Aztán, hirtelen átérünk a slumba. Először csak csiribiri rendes fekák tip-top házai jönnek, feltünő színekkel, aranyozott kertkapu kilincsekkel, nikkelektől vakító grillsütők, sok művirággal a kertben. Ez egy ilyen buffer zone, ütköző zóna mondhanánk. Aztán jön a minden mindegy segélyezett részleg. Jókora zsírseggüket mutogató mulatt lányok, bőgatyás, dragotáruló raszták, leopárdbőr bevonatú autók, kiborult kukák, korcs kutyák, önfeledten hancúrozó gyerekcsapatok, falusi bolt előtt sörözgető alkalmat vesztett munkások, s minden harmadik sarkon egy beépített rendőr autója. Hogy rend legyen.

A ház olyan, mint egy koszovói dagerotípia, mint amit a szerb hadsereg tegnapelőtt felgyújtott, de csak félig égett le.
Viszont az atlantic légierő srapneljei tegnap enyhén megszaggatták. Ma reggel viszont az egyesített falusi tűzoltó és sirásó brigádok az csapatok elmúltával, sürgős hevenyészetet adtak elő rajta. Most délután van, elfáradtak. Itt-ott még füstöl egy két üszök. Egy patkány napozik a leszakadt hálószoba ablakpárkányán. Gyerekek, koromfeketék kosárlabdáznak a szomszédban. Köszönnek. Nem érteni milyen nyelven. Valami cajun dialekt lehet, fűszeres, az biztos. Az egyikük egy földről felemelt cigarettát nyújt át: sir, doyouvanit? Nem látszik a márka, barna füstszuro, én fehérest szívok. No, thanks.

Gondosan bezárom az autóm, óvatosan araszolok. Láthatják, munkás lehetek, a létráimról. Ez azért még talán
ébreszt valami tiszteletet, valahol én is áldozat vagyok. Ebben bízok. Vadonatúj bádogtető, rohadt gerendákra rátéve. Azt kéne kicserélni. Kipiszkálni, kifaragni, kibuzizni, kiharapni alóla, hogy ne sérüljön meg a hamarihamvasan rábiggyestett új bádogtettő. Először azt kellett volna kijavítani. Biztos nem fogadta el a hatóság.

Deby, Deby… már megint. S megint én. Másnap reggel már kacéran riszálja magát a tavaszi reggel. A madarak is kezdenek bezsongani. Amerre csak nézek, mindenütt sárga por lep mindent. Alig lehet az autókból kilátni. A fák nemi tevékenysége beindult, mindent belep a pollen. Hihetetlen hogy az ember miben él. Esők, hőség, pára, virágpor. Erre mind van receptorunk? Nekivágok a bódulatnak. De munkám, az ugye nincs. Csak mindenféle kezdemények, ígéretek. Ezért visszamegyek az előző, már kifizetett, már befejezett helyre. Gondolkozom miért? Mert egy erdő szélén van. Végül is rájöttem. S fogom a kis létrácskám, kis ecsetecském, kis festékes vödröcském, s finom, kimért, lassú kézmozdulatokkal kijavítgatom az alig látható hibákat. Amire a tulaj már azt mondta, o befejezi.

Tehát csak időt húzom? Kéne mennem. Vissza a pályára. De egyre mélyülo bódulat kerít hatalmába. Varjú krákog. A
kisebbek, olyan tarkábbak beletrilláznak. Méhecskék buzzognak. De amúgy csönd van. Langyos fény tölt el mindent.
Nem kapcsolom be a rádiót, nem akarom tudni, mi történik. Csak festegetek. A falakon fájdalom csurog le, érzem a hátamon, Mozopotámiára most hullnak a bombák.

Caroline és Erik

Caroline, a hetedik hónapjában járó , kis Baptista templom gondnoka mérges volt. A toronnyi, fekete asszonyság
ott magasodott a hívők feje felett, jókora csípőjére tette kezeit s oszlop szerű lábaival toppantott. Nem elég,
hogy a beképzelt és öntelt férje elszúrta a szomszédban lévő saját házukat, még itt van ez az Alan is. Ő is, meg a
férje is az öntelt, macsóságukba belezavarodott típusba tartoztak, akikre sok nő felnéz, ő magát is beleértve, de
most hirtelen elege lett. S terhes. Mindjárt szül. A végén még a munkáját is elveszejti, a házuk se készül el soha.
Alannak nagyon kellett volna a pénz, de Carolin fölkeményedett.

Addig egy kanyi sem, amig nincs kijavítva. Anyagra sem. Alan ekkor Jackhez fordult, sejtette, hogy itt valami különleges agyasságra lesz szükség, amire hátha ez a kelet európai képes. S valóban, Jack egy csúszó állványra szerelt oszcilláló fűrészt szerkesztett, szorítókkal és kioldható tapadókorongokkal, amivel minden egyes toldásnál két, nyílegyenes, egymástól pár milliméterre lévő vágást lehetett végezni, s a drága panelingek is, Alan is, Caroline is, megmenekültek. Jack mindenki szemében egy hős volt, mindenkinek megvolt a speciális oka hogy így lássa. Alan amúgy is ígéretes bizniszt látott kibontakozni a Jackkel való együttműködésből, Caroline pedig látta magát a vadonatúj házukban, kisbabástól. Ennek az embernek kell szólnia, szemmel láthatóan Jack nem csak dumál, hanem annak tetteivel is mögé állt. Az amúgy is jókora, nő, közben egyre nagyobb lett, közel kétméteres termetével igazán tekintélyt parancsoló. Mikor Jack először meglátta, szeme szája tágra nyílt, s ezt gondolta – Hú, úgy néz ki, mint a Föld

Anyja, vagy az Évamama a Paradicsomból! Hála plébános apjának meg még jó tanuló is volt s már a városi
főiskolán közeledett a tanári diploma átvételéhez, a kis vallási közösség pedig teljes bizalommal mindenes
ügyintézővé választotta, egyenesen az Úr áldásának, hogy ide telepednek a szomszédba. Ettől a
meggyőződéstől hajtva, arcán egyfajta bizalommal teli határozottsággal, oda is lépett Jackhez.

Volna itt egy kis munka számodra, brother. Menj itt van a szomszédban, a férjem lesz ott. Jack másnap reggel megállt a jókora, emeletes ház előtt, s bekopogott. Egy charmos kinézetű, vele egykorú afro- amerikai férfi nyitott ajtót.

– Jónapot, engem a Caroline küldött, hogy van itt valami munka, s te megmutatod, mi az?

– Itt? Itt nincs semmiféle munka, s rácsukta Jackre az ajtót. Jack visszament az autójához, s felhívta Carolinet.

– figyelj, én mindenáron nem akarom csinálni a házad, kezdte, de még be sem fejezte, mikor a nő egy nyerítés szerű kiálltással közölte.

– Én meg mindenáron akarom, hogy csináljad! S még egy félre nem érhető, nehéz, déli akcentussal fűszerezett káromkodásféle is elhangzott, amiből Jack rögtön tudta, hogy ez valami komoly dolog.

– Menj csak vissza, ott lesz Erik, az a nagyfiú neve, s nem lesz semmi baj. Eric, talán a neve miatt, mindig különleges volt. Az a szegény african-american szomszédság, ahol felnőtt, mindig túlságosan is szűk volt számára, gyerekkorában is ameddig csak lehetett elcsatangolt. Villanyszerelő lett, az elektromos művek nagy, kosaras, darus teherautóját pedálozta ki magának, mert itt, ahol néha öt hurrikán vagy tornádó van egy évben, valakinek vissza kell aggatni a milliószámra leszakadt vezetékeket. S ahogy ült fenn a kosárban, a drótokat bütykölve, ő le, a teraszokon hintázó többi fekete meg felnézett rá. S ez így volt jó. Sokat keresett, rengeteg volt a túlóra, de ahogy öregedett, s már a szex meg a női lotyogás annyire nem érdekelte, otthagyta a városba vágyó, vagány kis fekete csirkék hadát, s valami más után nézett. Valamelyik verekedés után, mert azért volt irigye is, két hetet kellett letöltenie a közeli város rendőrörsén. – Te azért annyira hülye nem lehetsz, mint ez a sok pákász ott az utcasarkon, – mondta kemény nagyanyja, aki fölnevelte. Sok ész ehhez nem kellett, s Eriknek volt ennyi.

Tévedés volt, amit rendbe kellett hozni. Napokig csak itta a nehéz és sűrű, leginkább a kicsit szlovák áporodott sörökre emlékeztető malt likőrt, s bár evés nélkül is jól birta, előbb utóbb azért a padlón találta magát. A feketék, homályos okból, az ilyenekkel is törődnek, s különösen az öreg nőkben van valami törzsi szellem, minden elveszett bárányt a sajátjuknak tartanak, s így egyszer csak őt is elcipelték a templomba, mint más, rendes vallásoknál. Sajátos prédikációikban nekik is meg volt mindenre a megoldás. A spirituálé, a közösség élet csodákra képes Hosszú, földszintes, baptista templom volt, olyan amit keresztül-kasul meg lehet találni az amerikai délen. Piros szőnyeg, aranyozott fakereszt, konyha és ebédlő hátul, ahol disznókörmöt, s más belsőségekből készült, laktató ételeket főztek, lehetőleg minden héten, mert mindig találtak rá valami jó indokot.

Itt látta meg a nagydarab, de nagyon eleven szemű, vidám lányt, Carolinet, akiről sejtette, valami jó iskolában tanul, tanárnak készül. A lány tudta mit akar, ő maga is különleges lévén, az átlagosnál eltérőt keresett magának. Elhatározta, hogy betöri magának a nagyfiút. Rövid, viharos kapcsolat után, ahol szemtanúk szerint párszor falhoz is vágta a legényt, végül is összekeltek, s már a következő tavasszal Caroline terhes lett. Abban egyeztek meg, ha lányuk lesz, annak Erica lesz a neve, s de előtte a háznak el kell készülnie. S tényleg, Erik szélesen mosolygott, s időközben előkerített, idősebb haverjával fogadta.

– Johnny, meséld el az úrnak, mi az ábra.

Hangjában különös nyugalom és természetesség volt, ami kiálltó ellentétben állt a mindenre kiterjedő, a házon elkövetett barmolással. Az emberhülyítő karizma esete Jacket egy Simpson nevű sportoló-színész szélhámosra, meg egy alacsony termetű jópofáskodó elnökre emlékeztette, aki a puszta fellépésével az egész országot képes volt felültetni, s érezte, hogy ez az a fajta ember, aki akár milyen furcsa, de fogai közt a magabiztosság kis hangvillájával, ezüstkanalával, iránytűjével született, s az ég világon semmihez igazán nem kell értenie, az emberek, s különösen a férfiak, mint bandavezérre felnéznek rá. Mint menet közben ki is derült, ennek volt köszönhető, hogy Erik a legutóbbi hurrikánt követő káoszban úgy össze tudta szedni magát, hogy az éppen összedőlő félben lévő házuk mellé, saját kivitelezésben egy újat tudott építeni. Először összeterelte a környéken csellengő összes ivócimborát, aztán vadonatúj, nagyon spéci darukocsijával fölemelte a fiúkat, hogy kibogozzák a térség erdőkbe, utakra, hidakra, patakokba, lakó, köz, s mezőgazdasági épületekre szakadt villanyvezetékeit.

A villanyszolgáltató cég komoly summával méltányolta Erik toborzási és munkaszervezési képességeit, ami valójában néhány, a foga között elsustorgott vicces slangból állt. De a fiúk értették. A hurrikán okozta káosz túlórázással való felszámolása soha nem látott s várt anyagi fellendüléshez vezetett Erik gondolta némi kölcsönnel új házat épít De, ez a ház nem fog a termeszek martaléka lenni, mint amiben eddig laktak. Az asszony szüleinek és rokonainak kis düledező, rozsdásodó bádoggal borított házai között, bőven volt építési terület. Caroline, a feleség, a hagyományos úton akarta a dolgot. Eleget hallott a városban arról, hogy hogy kell ezt csinálni. De Ericnek meg volt erről a saját elképzelése, s bár a technológiának egy csomó hátránya is volt, úgy döntött, horganyzott fémoszlopokból, s kötőelemekből építik föl azt föl.

Haver is volt bőven, nekiálltak egy a környéken se található, nagy és drága ház építésébe. Ment is minden mint a karikacsapás. Néhány hét alatt lehetett látni, milyen nagy marha ház is lesz. Még terméskő homlokzatok is készültek, csak mert az egyik legjobb haver valahol ilyet rakott a Sziklás hegységben, talán Denverben, mikor az ottani sittről kiszabadult, de ez már régen volt. Nagyjából állt is, de mikor kissé bonyolultabb részhez értek, belefutottak az építési ellenőrök akadékoskodásába, s egy piros táblácska lett kiakasztva, ami minden munka azonnali leállítását jelentette.

Eddigre már Caroline szépen kezdett kigömbölyödni, s a kezét hasára szorítva rámordult Erikre. Látom jól elvagytok itt a fiúkkal, de a rohadt életbe fejezzétek már be ezt a kurva házat. Vagy azt akarod, hogy a gyerekünk ebben a leprafészekbe szülessen? Általában Erik nem nagyon adott holmi asszonyi szóra, de mikor a halottakon a munkásai is felröhögtek, s már ki tudja hányadszor hiába próbálkoztak bizonyos problémák megoldásával, életében először elkezdett elbizonytalanodni. Valójában azt nem lehetett tudni, mi is történt Jack első megjelenése óta, de a szégyenérzetét, hogy majd egy ilyen gyúrtként fehérembernek engedi át a terepet, az asszony közbelépése elősegítette. Ez már nem az ő döntése volt, mondta is. „Már rugdossa a hasát a gyerek, bevadult az asszony”. Johnny, a munkavezetőnek látszó haver is könnyebben érezte magát, megszabadult felelősség alól, s most már itt szorgalmasan magyarázott Jacknek. A merő jószándékból, de hiányzó szakismeretből fakadó hibás megoldások, a rossz következtetések pókhálóját hozta létre.

Ez a déli akcentus olyan volt számára, mintha valaki egy félig elrágott csípős gombóccal a szájában dadogna. De a dolgok magukért beszéltek, s a gatyarohasztó, fülledt hőségben egy idő után szédülni kezdett. Egy elvarázsolt kastélyban érezte magát. A garázsnyitó kapcsolótól a csöngő szólt meg. A bejárati lámpáé, az emeleti lámpákat működtette. Volt olyan, ami semmit, de kiderült, hogy élő, burkolatlan végű vezetékek futnak a padlástérben, s tekintettel a fém konstrukcióra, az egész ház áram alá kerülne, mikor majd a főkapcsolót átfordítják. A konyhai és fürdőszoba lefolyókban megállt a víz. De ami a legrosszabb volt, hogy az emeletre vezető hosszú lépcső nem felelt meg az építési kódnak. Fellépő, belépő, ez a világon mindenütt ugyanúgy van. Kivéve itt. Hat hüvelykkel hosszabb volt. Lépcsőkből csak úgy nem lehet levágni, azoknak egyformának kell lenni. S kész, itt mindenkinek megállt a tudománya. Vagy a homlokzati falat kell kijjebb vinni, vagy belül szétbarmolni, átépíteni mindent. Konyhát, gardróbokat, fürdőszobát, mindent. S hát az egész lépcsőt le kell bontani. Jack egész éjjel nem aludt, s egy Escher féle lépcsőmegoldáson töprengett. Végül is a holland zseni trükkös fantázia lépcsője sugalta a megoldást.

Egy kis előtérrel be kell fordulni a garázsba, s az utolsó négy lépcső onnan kezdődik. Másnap a megoldás híre Carolinehoz is eljutott, berontott az éppen ott szorgoskodó munkacsapathoz, először úgy magához szorította Jacket, hogy a nem éppen vékony dongájú ember alig kapott levegőt, aztán egyszerűen az ölébe kapta! Mindenki dőlt a nevetéstől. Innentől Jack teljes szabad kezet kapott, s lépésről lépésre kezdte felszámolni a bajokat. Ilyen volt hogy vékony, több színű vezetékkel összekötötte s egyenként összehangolta a két, három, négypólusú alternatív villanykapcsolókat. Keresztül-kasul a házban kis kémlelőnyílásokat vágott a már befestett menyezetekbe és falakba, s így sikerült megtalálnia a szabadon hagyott s a fémvázon letestelt vezetékeket. Kibontotta és átalakította a lefolyókat, a vízszintbe állította a kádat, s kijavította a csempét, s falat körülötte. Mikor néhány hét után elérkezett a pillanat a lámpák fölszereléséhez, szólt Carolinnak, hogy szerezze be, amit

gondol.

– Nem én, kiáltotta kaján kacagással a nő. Te fogod megvenni őket!

– Na de, próbálkozott Jack. Ilyet még életében nem hallott. Elképzelni sem tudta, hogy egy ilyen idegen kultúrájú családnak ő döntse el, milyen berendezés kell.

– De de, te fogod beszerezni, én megbízom benned! Jack tehát elment az áruházba, s összeszedte az összes aranyozott, üveghimbilimbis, csilingelő lámpakülönlegességet, csaptelepet, és dekorációt, amiről azt gondolta, hogy egy új életet kezdő fekete családnak tetszhet. S legnagyobb meglepetésére mindentől el voltak ragadtatva! Annyira meglepődött, hogy kicsit még el is szomorodott tőle, hogy a hülyeség mennyire általános az egész világon. Kis ideig elmerengett, hogy vajon csak a körülmények hatására alakultak így a dolgok, de aztán feladta, neki végül is mindegy. Az biztos, hogy semmilyen büszkeséget nem érzett, s csak egyszerűen sorba mindent a helyére biggyesztett. A ház avatón az egész templomi gyülekezet megjelent, s Jack fanyar mosollyal hallgatta a sok véget nem érő éljenzést, és neki szóló gospel improvizációkat.

30 éves házasság, Éljen Jack és Jill megemlékezése

Éljünk!
Most már megvan végre, mindig mondogattuk, előre, de aztán ez is eljött. Ami ugye azt jelenti, hogy valójában
már több is mint harminc év….
a mi harminc évünk. Bubucicám, nézegettem itt pár fényképet, az a virágos az különösen jó, s felrémlik mennyiszer néztelek elégedetten, szeretettel, hogy milyen jó kis tyúkom is van nekem. Néha, hogy meg se érdemlem…s jó volt, én is hálás vagyok érte, neked, a Jóistennek, sorsnak. Mindig arra emlékszem, hogy
mennyire siettem haza hozzád…, voltam, levék akárhol is. S miközben feszengtünk persze, itt-ott kicsit, de azért,
mikor tehettünk, mégiscsak éjjel nappal együtt voltunk, ha? Főztünk, sétáltunk, beszélgettünk, dolgoztunk,
világot láttunk, gyerekeket neveltünk, házat építettünk, disszidáltunk, bolyongtunk, hazamentünk, öregedtünk
együtt. Az összes „de” ellenére, meg azzal együtt.

Emlékszel, mikor valahol ott Zamárdi meg Szántód között az erdészet erdejiben gombáztunk? Biciklivel? Olaszország, meg az amerikai parkok? Meg a motorozás és stoppolások otthon? Valahogy olyan természetes volt…Valahogy olyan „elkényeztetett hülyegyerekek” is voltunk, nem is tudva, milyen jó is nekünk. Milyen jól is vagyunk mi, tudunk együtt lenni mi, bukkanjunk is föl akárhol…Emberek mást se láthattak, mint egy párt kéz a kézben. Még utoljára ott Wilmingtonban is, van itt egy kép, ahol a Downtonwnban, a folyó partján állunk…S azért volt ebben mindenféle: izgi meg nyugi is. Azért én mindig kitaláltam valami marhaságot, nehogy unatkozzunk, nem? S kis dolgokban olykor, de tényleg olykor csak, néha feszengtél kicsit, de azért valójában hagytad. Hagytad, hogy a fiú megkomolyodjon, hogy a fiúnak dolga legyen, férfivá váljon, baszkódjon, mehessen a dolga után. A legendás szerénységed, a türelmed, utat és teret hagyott, s adott nekem. Végül is minden „nagy”, meg „zseni” ötletem megcsináltam, nem emlékszem, hogy nagyon akadályoztál volna. S köszönet neked ezért. Mondtam, menjünk vidékre, azt mondta jó.

Mondtam sofőr leszek, azt mondtad jó. Lehet tanyán fogunk élni, mondtad jó. Öreg Wolksvagent szereltünk egy egész nyáron keresztül…, amiből aztán semmi se lett. De nagy probléma ebből se lett, ugye. Aztán meg kéglink lett, mert ügyesek voltunk. Aztán meg két kölykünk, mert szintén ügyesek voltunk. Aztán meg kultúrosok lettünk, meg vállalkozók meg nagy utazók. S Görögország, Olaszországon keresztül Amerikába vezetett bennünket, keresztbe kasba, virágokkal teli Volvoval, dülöngélő camperrel, lila meg szivárvány festékkel leöntött virágokkal teli városokban. Aztán meg eljött Kötcse Monostorija, a mi Varázshegyünk, külső és belső tereivel: gyerekek, állatok, emberek, erdők, mezők meg vizek. Ha kis gyerekként, valaki megkérdezett volna: akarnál egy ilyen életet? Akarnál e egy ilyen jó kis nőt, aki majd mindig veled, melletted, egy közös, kalandos életet, majd egy fasza kis házat a somogyi dombok déli lankájában, mit is mondhattam volna? El se hittem volna. S baromira meg vagyok győződve, nem először mondom, hogy annak a kis embernek, az álma, az bizony igaz. S ime, itt van.

Love you Jack

2005 márc. 15. Jill köszönő levele, el

Hát ez elég szép egy levél kérem, ki is nyomtattam, lehet eldicsekszem valakinek vele…? Köszönöm szépen, nagyon kedves, én is azt gondolom, hogy jó kis élet, páros volt ez….

Mibe kapaszkodjunk?

2004. július
Hangin’on, (Ruth Stone), lame

good escape,
valahogy így mondanám.
itt van ez az elévülhetetlen kérdés…, hol van a jobb világ, merre van? – a big beef of life, nem is tudom van e jobb név. s miközben szörcsölök itt bulvárlapok maszatolása, öngyilkos országok hírei, technobazárok jeges fémdarabkái között, kizuhantan a lehangoló realitásban, végül is itt van, csak az ember már nem tudja, mit is csináljon. a nagy hússzelet, hm, az is itt van a valóság ócska kacatjai közé rejtve, kis plusszal jelölt galaxis, s létezik, nem kint, hanem itt bent, az emberi lélekben. s persze – ahogy egy hajdani pecás ezt mondta, létezik a körítés, fontos és kell, s nélkülözhetetlen a körítés, a könyörtelen testünk, a könyörtelen tárgyi önmanifesztációnk, ami kis madarakat a fákon, s a bálnákat a tengerek mélyén éneklésre készteti, s végre egyszer már, mint a jó pecás, a pecázás köré, nekünk meg a költészet köré kellene rendezni az életet…létezik egy jobb világ, s a legjobbat, amit tehetünk, ha szorosan megkapaszkodunk benne, to hangin’ on. Ez egy Ruth Stone nevű néni, 89 éves, néhány verse: érdemes, kicsit elmélyülni benne…

Hétköznapok Amerikában

Jan. 27 szombat nem tudok aludni

Hiába maradtam fönn fél tízig, hajnali fél háromkor kidobott az ágy. Csak agyalok. Pletykarovatokat nézegettem, darálthús konzerves kenyereket ettem, kínlódok. Most öt óra, asszem visszamegyek az ágyba. S persze teljes pánikban ébredtem. Próbálok mindenkinek próbálok telefonálni, eszembe jut a Margaret. Kilenckor azt mondja, fél óra múlva visszahív. S persze nem. Közben kezd elfogyni a cigim. Fölhívom a Ron-t
is. Ő is azt mondja fél óra. Elfogy a cigim. Van három tavalyról megmaradt kallantyúm, megtaláltam a blokkot, tehát elindulok, hogy visszavigyem a Lowesba. Jó messze van, még jó, hogy van benzinem. Izgulok, de sikerül,
tudok venni két dobozzal. Alighogy elindulok, hív a Margaret. Két óra. S közben!, hív a Ron is. Hogy majd este hív. Addigra kitalálja mit és hogy. De van munkája. Persze senki sem hív.

Közben eszembe jut, hogy kéne valamit csinálni a Bobnak írt árajánlattal. Szerencsém volt, a Debra pont akkor ért haza. Mondom neki, hogy nyolcszáz dollárral csökkenteném az árat. Azt mondta, ez jó idea. Megmutatta a házukat, ott is lenne munka: festés, tapéta leszedés, szörnyű. De a lényeg, hogyan lesz ebből pénz? Szörnyű állapot, jönnek a számlák, fenyegetések. Közeledik a lakbér. Fogy a kajám. Cigim. S persze kéne pénzt haza küldenem. De nagyon. Rettenetes lelkiismeret furdalásom van. Aztán elkezdtem mosogatni, kenyeret sütni. Csak egy icipici élesztőm maradt, remélem lesz kenyér belőle… Aztán beszéltem az Erikával. Azt mondja a kivizsgálások jó eredménnyel zárultak. Se az ultrahang, se a vérvételek nem mutattak semmi bajt.

„Túlélés”, ez a jelszó, mondtam neki. S természetesen elpanaszoltam a bajaim. De kedvesen – ahogy szokott – bíztatott. Ő legalább nagyjából érti, miben vagyok, vagyunk. Tél van, otthon is lassú minden. Mondtam neki, hogy valahogy jobban kell csinálnom, ezt megfogadtam. Tulajdonképpen el kellene mennem dolgozni valakihez, s mellette csinálni a dolgaimat. Végül is azt hiszem, hogy képes lennék erre, minden adottságom megvan hozzá. Csak valahogy jobban kell fókuszálnom. Várok, hátha hív valaki: a Margaret, vagy a Ron. Ha nem, kell csinálnom valamit. Fél nyolc van. „A márvány katakombát söpörtem éppen, mikor még lejjebb küldtek” Kb. így hangzik a Cohen egyik sora. Kicsit elferdítve, a magamra alkalmazva.

Jan. 27 vasárnap:

Végül is megkelt a kenyerem. Jó nagy, s lapos lett. De aztán a sütőben mégiscsak fölment félemeletre, furcsa karikát hagyva az oldalán középre. Valamire jutottak a szórványos gombák. Kicist nehéz s tömör lett a drágám,
mint a régi szép időkben. Szóval, kenyerem már van, éhen nem halunk. Internetezek, rendezgetem a dolgaimat, de igazándiból semmihez sincs kedvem. Egyfolytában azon tökölök, hogy mit basztam el, s hogyan tovább.

Jan. 28 vasárnap:

Reméltem délután találkozok a Bobbal (ez az ingatlanügynök, aki a melót intézi) s így lendületet kap a dolog. De nem hív. Végül én fölhívom. „Ja” – mondja. Jut is eszembe… Holnap délután három harminckor. Nem lehetne előbb? – kérdem. Nem, mondja. Mindegy, ez megvan, gondolom. Ki kell mennem kicsit, mert megfulladok. A cigifüsttől is, mert ugyan háromszorra szívok el egy cigit, de baromira fogy. Már csak fél dobozzal van. Szépen felöltözök, s elmegyek a Downtownba. Próbálok hinni ebben a dologban, de tudom, amíg nem raknak le valami lóvét, addig egy meló nincs meg. Mi lesz ha mégsem? Hát az egy katasztrófa…Nézem, de nem látom azt a pár csicsás kirakatot, ami csak itt található. Aztán bemegyek a híres video kölcsönzőmbe. Lehet még egy-két
film a bérletemen, de visszatartom magam. Most nem. Most illetlen lenne szórakozni. Nézelődök. Ismernek, vajon mit gondolhatnak rólam? Miért nem veszek ki semmit? Elbojongok részekbe, amit soha sem néztem.

Aztán megpróbálom megtalálni azt a régi ausztrál filmet, ami egy nyomasztó családi történet, s az Erika kitalálta, hogy nagyon jó, s ránk is illik. Apa-fiú feloldhatatlan konfliktusa. Én soha – így – nem értettem vele egyet. De nem találom, s örülök neki. Jé, a Saurának még ennyi filmje van? A Hercognak is. Itt van valami tengeri csodafilm. Olyan a pasi, mint egy népművelő, s mindig valami érdekességek után kutat. Nem valami kibúvó ez a
művészlétből? A Wim Wendersnél is éreztem ezt, néha. Kint már jó este van. Rá kéne gyújtanom. Elindulok hazafelé. Egy lámpánál az autóm furcsa hangot ad, valami kerepel alattam. Jézusom, csak nem fog bedögleni? Ezt holnap meg kell néznem. Kóválygok itt, ahelyett, hogy nyugton ülnék a seggemen. Még kínlódok kicsit az Internettel, de már alig látok. Egyszerűen nem működik a látóközpontom. Alig látom, amit írok:

Hallgatom itt, Itt a BBC jazzműsorát a Billie Holiday kedves, zseni szaxafonos cimborájáról a Lester Yungról, ahogy oly gyönyörűen „elfújta” az életét. Kedves, játékos, szégyenlős, szomorú életet. Egy élet. S milyen szép, milyen jó, csak tudni ezt. S milyen jó lenne meggazdagodni ebben, mások életéből varázsolt művészetben, ahol az ember lelkének ismeretlen virágai a nevüket kapják. 1944-ben elvitték katonának, s egész a háború végéig az idejét a fogdába töltötte. Mit keres egy széplelkű, néger jazz zenész a háborúban? Én is ezt tenném…Mikor kijött, írt egy számot, a szabadulásét. Tökéletes. Ez csak egy példa, mert mindig mindent eljátszott így.

Nem erről kéne szólnia az életnek? S persze itt vagyunk mi, akik legfeljebb a levest vagy a cigifüstöt fújjuk, de
kérdem én, nem a legfontosabb dolgunk lenne valamit lehalászni mások gazdagságából? Így is úgy is, ha akarjuk ha nem, dolgok velünk is történnek, csak legtöbbször fogalmunk sincs, az mi. Tegnap a 2006-os „Örömkoncertet” hallgattam a Lajkó Félixtől, s bebarangoltam vele egész Dél-Európát, amíg a Boban Markovic
kocsmájában el nem aludtam. Az is fantasztikus volt. Valahogy túléljük a felfüggesztéseket. Ledőlök deszkapriccsemre, lassan elalszom, de fél óránként fölébredek, s agyalok. Megint egy végeérhetetlen éjszaka.

Jan. 28 hétfő:
Hajnalban már fölkelek. Takarítok, telefonálok szolgáltatóknak: villany, cabel, autóbiztosító. Ne kapcsoljanak már ki. Pár napon belül fizetek. Mondják oké. Nekiállok levest főzni. Már csak egy űrhajós levesem maradt.
Na ahhoz még nem nyúlunk. Viszont van leveskockám, marha, vegetám, répám, krumplim, káposztám, meg egy fél maroknyi zöldborsó. Meg némi maradék levestésztám. Kis olajon megdisztelem a zöldségeket, s pont
fölengedem vízzel, mikor hív a Margaret. Szabadkozik. Mondom neki minden oké, nem én vagyok a legfontosabb a világon. Lenne kis munka, de a Gene a főnök. Mondom, akartam hívni, ne érezze szarul magát, s közölni találtam melót. Csak nem akartam vasárnap zavarni. Így hazudozunk kölcsönösen egymásnak. De mondom, szívesen megcsinálok bármit. Húsz centem van, húszdarab egycentes formájában. S vagy ötszál cigim. Jó, szól a Gene-nek. Pont eszem a levest, finom lett, amikor hív a Gene. Egykor találkozzunk nála. Mindjárt egy. Lenyomok egy féltányér forró levest, aztán összekapom a laptopot, meg a nyomtatót, s rohanás. Hátha kell majd a Bobbal, s már ne keljen hazajönni érte. Újra írni az árajánlatot. Vészesen fogy a benzinem is.

Kedélyes az öreg. Fél, tart tőlem, mindig a Margarettel hetyegtünk, amíg volt neki léje. Kicsit buta, kicsit maradi halottmosó. Nagy és kövér. A Margaret meg kis csinike. Olyan hatvanöt körül lehetnek. Mindegy. Mutatja a munkát. Szabadkozik a kupiért. Egy lakó ablaka megrepedt. A Margaretnek ki kéne cserélni a fürdőszoba szekrényét. A vízvezeték szerelője megcsinálja a bekötést. Iszonyú kupi. Hárommillió tégelyecske, tubuska, egy aranyoskává változott öregasszony budoárja. Mennyi? – kérdi. Háát, százötven. Hallgat, hümmög. Sok? Ó, no, nem, csak nem szeretném, ha megégnél ezzel, – mondja. Ó, ne félj, nektek bármikor, túl kedvesek vagytok mindig velem. Nagyon nem tiltakozik. Elindulunk összeszedni a cuccot az ablakhoz. A szuperül felszerszámozott pincéjéből. Kis feszítővas, neylon az ablak helyére, tűzőkapocs, ragasztó szalag. Büszkén mutogatja a most faszolt antik szerszámos ládáját. Olyan mint egy régi, szocreál szennyes láda. De szépen össze van illesztgetve, s jó nehéz. Meg kell emelnem. Negyvenet kéred az ablakért. Kicsit szét van esve, plusz az üveg.
Mondom neki, kéne egy kis lé. Anyagra sincs pénzem. No problem, mondja, őszintének hangzik. S ad negyvenet. Te csináld, mondja. Kikapom az ablakot, föl a neylont, kapocs, ragasztó, kész. Odaszól, hogy ott kihagytam egyet. Oké. Oda is nyomunk egyet.

Viszem az ablakot. Még mindig van több mint egy órám. Kéne venni valami kaját, meg cigit. Aztán eszembe jut, hogy a tegnapi vészes hang az autóból. Ma nem hallottam, finoman száguldoztam. Bekanyarodok egy furcsa,
hatalmas parkolóba a posta mellet. Süt a nap, de jó hideg van. Nézem, van egy jó vastag drótom. Kicsit acélos, de jó lesz. Mert azt tudom, hogy a kipufogó bilincse szétment. A háromméteres cső ott libeg magába. Leterítek
egy ótvaros festőponyvát, s benyomulok. Ide-csavar, oda-köt, kész. Aztán keresek valami kenő sprayket, „vénegyvenest”, ahogy otthon hívják, meg fehér gépzsírt. S jól befújok a kardánkeresztekbe, hátha onnan jött a hang. Ez jó volt, valami hasznosat is csináltam ma. Nos, az kimaradt a történetből, hogy megvakítottam magam. Elvesztettem a túlélő felszerelésem, azaz az olvasó szemügém. Münchenbe van, megtalálták a gépen, ahol halálfélelmemben belómáztam idejövet. Már próbáltam intézkedni: hosszasan üvöltözött tört magyar angolsággal egy tört német angolság. Küdjék el. De mikor kiderült ehhez is pénz kéne, feladtam. Három hónaig tartják, tehát majd később. Jó drága, japcsi összehajthatós, bár optikailag teljesen lejárt, inkább vakít. Viszont véd a képernyőtisztító neutronokat bombázó, láthatatlan porüstököseitől.

Nem kéne idejekorán megvakulni…, ezt járt minden este bennem. Végig rohantam hát a zöldséghegyek közt, nem kell semmi. Most tényleg csak a legfontosabbakat. Mondjuk két banán. Mi kell még? Élesztő. Egy adag főzőkolbász. Tejföl. Tojás. Fhú! Ezzel már elleszünk. S mondom, hát megnézzük a szemügéket. Azokat a recept nélküli, olcsó nagyítósokat. Nem veszünk, csak nézzük, most van egy kis időnk. Aztán tizenkilennyolcvanötért mégiscsak vettem egy egydioptriásat. Ott szuperül működött, a légyszar betűket is láttam a próbatáblán. De később kiderült, amit régóta tudok. Nem a szemüge a baj, hanem agyi probláma van. Estefelé, jön elő a neurózis. A stresztől. Ilyenkor már csak a nagyon erős ízeket, meg a nyomtatott nagybetűket látom. Így van ez.

Harminc dolcsit fizettem, s még cigi is kell. Még veszek egyet, s az lesz az utolsó. Ha megvan a meló, leszokok…
Nos vettem egy cigit. Odaérek a házhoz, még sehol senki. A leszakadt, vadonatúj búvárórám persze otthon. Várok a Bobra. Egy minibusz áll meg mögöttem. Vizslatnak. Teljesen nyilvános utca, mi a fasz? Aztán mellém húz, kiderül a volt tulaj felesége a dagi gyerekkel. Mi (afaszt) csinálok én itt? A Bobra várok… Godot-ra, persze. Jaaa?!, akkor oké. Elhúznak, s jön a Bob. Annyi idős mint én, prosztata rákja van, vajon ettől olyan precíz? Újra végigpöcsöljük a házat. Mindenki javítja a maga nyolcpéldányát. Ide kéne még ez, oda meg az. Aztán a végén közli, lehet a hétvégére össze tudja hozni a dolgot a tulajjal. S elkezdhetem a munkát. Két napja még azt mondta, hogy holnap…Igyekszem vigyorogni, de nyilván grimasz az csak. Most mi lesz?

Agyonvert kutyaként jövök haza. Benyomom a maradék vhiszkym, négy tojásból rántotta. Ülök a képernyők előtt, mint egy százéves néni. Kiesik a kötőtű a kezemből. Öt óra. Felhívom a Jacket egy annyi idős vállalkozó,
mint én, de mivel ő amerikai, indoklatlanul nyakig szarban. Mondom neki, nagy gáz van. Oké. Próbál valamit, holnap. Lefekszem. Pont elalszom, mikor hív a Bob. Aszondja: itt van a kezében egy nyolcszázdolláros csekk,
az előleg. Holnap délután négykor! Találkozunk. Mégegyszer végignézzük a balhét, s mehet a szekér. Kész. Fölkelek. Fölmegyek az Internetre. Nincs mit nézni. Aztán eszembe jut a kis ír pasi a JJ72 ból. (a JJ álítólag a Joyce nevének kezdőbetűi…) Fantasztikus jó zenéje van, az Aliz mutatta nekem. Vajon mi lehet vele? Fölbomlottak, más zenekarban. Találok egy csomó klippet. A koncerteken ordít mint egy beszorult tinédzser. Elvész a gyönyörű zenéje, minden. De jó. Kis pilinszka egér, de egy technozseni is, mint a Hendrix. Üvölt, süvít, mintha valami űrháborút vezényelne, tombol, nyauzik, vinnyog, vákumol a gitárjával. S üvölt ő is. Ez kell, a kurva anyját! Egyszer mindenkinek az életben üvölteni kell. Imádom.

Az szuperzseni ausztrál csaj is hogy be tudott gerjedni, tudod, a P. J. Harvey. Aztán rábukkanok az Arthur Bownra. Egy régi filmen korona van a fején, benne valódi láng ég. Dübörög az a fantasztikus szám, a Fire. Azt mondják egyszer kifolyott a petróleum a fejére, de valakik sörrel lelocsolták. Ő meg csak énekelt tovább. Négy oktávban…Mint egy ImaSzuma. Na, ez az ami tetszik nekem.

Jan. 29 kedd:
Tudom, hogy otthon balhé van, de mielőtt felhívnám, megnézem az Erika írt-e. Kétségesett levél, mi? Mindenkinek idegösszeroppanása van… Hívom, s mondom, remélhetőleg minden oké, csak egy kicsit bírjuk még. Öt óra van, még nem hajnalodik.

Megint egy le és elszámolás Amerikával

Nem tudom mi a legjobb szó, de mélységes undor, valami ilyesmi van bennem ezzel a hellyel kapcsolatban.

Én sok mindent nem találtam ebben. Persze vannak jó dolgok is, de. S ami majd az „Ígéret Földje” után vár ránk. néha reggelente a tükörbe nézve sokkot kapok, hogy jajj, mi a faszt is csinálok én…, de hát, ez már így veszett, ez lett belőle, még pár hónap, aztán eressze el mindenki a hajamat. rossebb tudja mi lesz. Valami fél-tücsök, fél-hangya, jobb nem jut eszembe: hajóvásárlás soha többé, bérleti díj igen. Többé nem csatangolok már áruházak holdas ösvényein, se szív, se lélek nem liheg már.

Rázogatom majd kis cipőpasztás dobozom, benne a zsilettpengémmel. mint Izsákon hajdanán, mikor két cseresznyefa közt egymásnak telefonáltunk. valaha megfogadtam magamnak, hogy „forever young”, örökre ifjú maradok, hát ezt jól megcsináltam. Most meg itt vagyok, köröttem mindenki öreg, sehova sem tartozom, az öregek ezért, a fiatalok meg azért röhögnek rajtam. Skizofrénia – persze, mert az öreg ordasom már csöppet sem vicces, s akár még egy gyerekkézre is könnyen odakap, úgyhogy alig bírok néha vele. ez a sokéves gulág hordaléka, hozadéka. De ilyenkor odadobok neki egy zsíros mócsingot, s amikor elalél végre a dög, kis diavetítőmön beindul a vetítés, s tavaszi-zsenge, flaffos felhők szállnak illatozva.

A kívül, meg a belül kéz a kézben

Ilyen hülyének lenni veszélyes, s csak abban reménykedem, hogy sikerült elég fül és lábszárvédőt összeguberálnom: se további szociális súrlódásra, se vártára, se kekec legénykedésre nem vágyom majd. s végre fölépítek néhány panteont a homokozómban, amit idestova ötven éve ott Zuglóban, a lakótelepen abbahagytam. mikor a Gyenes Jóska szétrúgta, s még jó pofán is vágott. pisi-takony-snyál, s homoktól roszogó fogak…, végül is érdekes, ahogy kúszok visszafelé ezen a gombolyagon, a maszatok egyre halványulnak, s pontról pontra felderül az árnyék, s itt-ott már felfedezhető a valaha hófehér cérna, amivel minden kezdődött.

Rohadt dolog ez, egyszerre vágtatni papírcsákóval, kis fakarddal ringlispíles hintalovadon, meg odakint egy paripának becézett, tohonya muraközin, s megérkezni alsóbugacpusztára. a jármú zöttyenve megáll, kinyílik az ajtó, az ember üvegnek támasztott arca felocsúd, gyorsan fölkapja a batyuját, S lehuppan. ugyanaz a falusi gyalogút, csak most már neonokkal tarkítva. s minden, ami van, az a batyuban. elrohantunk, kirohantunk, mint egy Zrínyi, hogy majd „na én megmutatom”, hogy majd „meglátjátok baszdmeg”, hogy figyelj „én tudjad”, s hát
valóban, valami van abban a hajóskofferban, ben. (nem úgy mint az egyszeri rokonom, aki állítólag, mielőtt belefagyott volna az árokba, zsebkendőbe csavart farkincával osont haza a lóversenypályáról) – azért, ez annál több. De hát a szörnyű, s soha nem szűnő kebelszorítás örökre megmarad, az ambíciótól szétrepedő, kültelki európaié, akinek az anyja mosónő, s kis láboskájában hazahozta.

Így vagy úgy, sokunknak erről énekel a kakukkos óra, amit az öreg zsidó régiségkereskedésében szoktunk meglesni, lopva. s tudom, nem vagyok egyedül, s szépen beülök újra a munkásvonatba, a hatos busz ülésébe, ahol még mindig olcsó kajákat, olcsó italokat fogyasztanak olcsóruhás emberek. Jó ez így, fasza ez, így nahát, ilyen gondolataim támadnak ma reggel, lassan pirkad, itt már múlnak a dermeszek, kis hangyám toporzékol, kell mennem. Hogy mennyi lé lesz még, majd mire fussa, ez egy rejtély. Néhány dolog majd biztos még bekattan, helyére zöttyen, összeáll, mások már soha. De én elég jól vagyok, mindig a körülményekhez képest, a kívül meg a belül, kéz a kézben. Csak ti vigyázzatok magatokra, kedves alomtársaim.

A jóság lehetséges motivációja

Well.

Agyilag kicsit elvagyok ernyedve. Így aztán délután engedtem neki, s mondtam, hogy na jó dezső, al-hatsz egyet. nincs nagyon meleg, de azért a fény zuhog rendesen s folyik vastagon mindenen, sokat nem törődve törékeny igényekkel. Sokszor csodálkoztam, hogy mi is ez a rettentő oda-vissza hatás, s hogy ez valójában éltető, vagy mi? Mármint az örökös alkalmazkodási kényszer, a hideg, a meleg, a jólakottság, az éhség, a hiány és telítettség
megannyi, s millió változata. Szinte kivétel nélkül, Alaszkától a Szaharáig mindenütt élőlények? S…mi valójában a természetes? Mi az alaphang, az alapmód, az alapállás. De aztán lejöttem, s mintha csak művészi kérdés-felelet játékba csöppentem volna, abban a pillanatban elkezdődött a rádióban, a Carmina Burana. a szokásos vasárnap délután Public Radios opera közvetítésben.

Akar még valaki valamit itt? S tényleg jó, hogy vannak – ha ilyen kis vékonykán is, a jónak folyamatai. Nem lehet, hogy a jó, az a közép? Az a metszet, az az arány, az aranymetszés, s hogy minden egyéb csak káosz? Nem lehet, hogy az anyagoktól az élőlényekig minden mállik, ol-vad, bomlik, porlik, avul és évül, kivéve, mikor valami rend áll
be, s lesz belőle rózsa? S nagyon reménykedhetünk itt, hogy a rózsa az, Az. Vagy a borsószem. vagy az anakonda? S oké, mindez érthető, de feljebb a magasabb régiós szerveződésben, mire ez a sok perverzió? Mi ez, termék felesleg? Nem lehet, hogy akkor el kéne venni, megóvni a világot a pusztulástól? S én nem beszélek itt egyszerű nyomorokról, kis körökről, szegényes hátsó udvarokról, kis készletekről, szerény szándékról. Én arról beszélek, mikor lehetne valami, vagy valaki jó, de ő nem. Amikor csak a játék kedvéért, a megér-tést ördögi szándékkal félretolva, valami vagy valaki aljas, szemét, tetű, s nem segít, hanem árt, nem jobbít, hanem ront, nem épít, hanem rombol. Se virágos kertet nem épít, se egy fészket egy kivert lénynek, se a földet meg nem böki, hogy a hajtás kidughassa a fejét, – de minden lehetséges, s lehetet-len eszközzel pusztítja, ami valamire is jó ezen a világon. s jók ezek, mert a sisakja alól egy kígyó kandikál, skorpiókból van a páncélja, s egy őrületig ingerelt emberevővé züllesztett hímoroszlán a paripá-ja. Ez oké. (olyan állat, amilyen szörnyeteg a valóságban nincs, csak az ember szennyes agyában…) de ezekkel valahogy még
elvagyok.

Mert ezeknek a jöttét porfelhő, járvány, vagy az equinox jelzi, el lehet bújni, ki lehet térni, hajolni, ugrani, rejtőzni. de a szép ruhás, szép autós, „tisztes” üzletember, aki belelép a gázba, hogy biztos eltaposhassa a falu legszelídebb cicáját, mert ő protected by low, az meg egy határeset. Mint mi mindannyian…….. ezek a halk beszédűek, ezek a tisztes polgárok, akik minden lehetséges módon rákapcsolódtak a nagy Moloch minden emlőjére, s az életcéljuk, hogy a rövid léptűeket, a lélegzetkihagyottakat, vagy bármely más okból bármely tökéletlenséget mutatókat irtsák s tapossák. Finoman. törvénnyel, szabályokkal, regulációval, kioktatással, figyelmeztetéssel és fenyegetésekkel, megjegyzésekkel, és az utálat más tízenhat millió – árnyalatnyi gyilkával. Közönnyel, félrefordulással, de ha lehet akkor mindig valami apró rásegítéssel – hadd pusztuljon a férgese.

S van – nekik van min-denük, biztosításuk, rendőrük, ügyvédjük, páncéljuk, kerítésük, fizetett pártfogók minden szinten, görbe orvosok, görbe munkások, görbe tisztségviselők hadai körös-körül, szuper-techno védelem, s kényelem védi őket, ezek nem állnak buszmegállókban, nem várnak orvosi rendelők előszobáiban, nem cipelnek szatyrokat, nem főznek, ásó, kalapács, metszőolló, soha nem volt a kezükben, s most hallottam, hogy "attól függ melyik ferry-vel mennek egy szigetre, hogy mennyi van még vissza a bookból, amit éppen olvasnak". s mindez, csak azért van nekik, hogy a jóság álarca mögül leselkedve, szándékkal, vagy szándéktalanul, – egyre megy, – de rosszak lehessenek. Mit lehet itt csinálni, egy magamfajta vérző szívnek. vagy egy magamfajta egyszerű embernek? Nem elmenni oda, ahol ilyenek, mint én élnek, s nem kell „rettegnem”; nap mint nap ezek miatt az alienek miatt? Na ilyenek. miről szól a Carmina Burana? a zene? Nem hitről, vágyak fölépüléséről, s azok halk, vagy harsány kinyilvánításáról? hitről, mindennek ellenére? S jóságról? a – mindennek ellenére? Erről a vékony kis harmatról, ami éjjelente mindig újjászületik a füvek apró lándzsáin, a bogarak antennáin? mielőtt még a sú-lyos léptek végig döngenek a kristály szobán? Miért? mi a motivációja a jóságnak?

apa

A hazaköltözéshez (részlet)

1911. Jun. 27. Szoktatom a lelkem a hazamenéshez

Mármint ahhoz, hogy mindenképpen hazamegyek, s addig is…Egy kérdés van, amivel szembe kell nézni. A nyomor. Vagy nyomorúság. Azzal, ahogy majd feltételezhetően, szép lassan egy átmenet lesz, s kész. S hogy ezt, hogy lehet jól felfogni, meg elviselni. De most, mindezek után, ennél rosszabb nem lehet, ez az egyik. A másik: valahogy, beleilleszkedni látszik az életembe. Pontosan ugyan az a küzdelem, kupleráj, mint ami mindig is volt. Tulajdonképpen egyetlen dolog tud különbséget tenni, én.

Mégpedig semmi mással, mint mindazzal a tudással, tapasztalattal, amihez jutottam. Biztos lehetne, lehetett volna ezt is még tovább fokozni, de nem hiszem, hogy már több mindent össze lehet sűríteni egy helyre, egy emberbe. Sok szempontból persze még mindig zöld vagyok, s az is maradok. De van egy másik vonal, ahol nincs tovább. Ha ez így folytatódna, egyszerűen kipukkadnék. Van, ami ezerszeresen van hajtogatva már.
Nyilván keresgélem is a motívumokat, a keretet, a megfogalmazását ennek, s szerencsémre mindig találok is valamit. Ebben szerencsém? Van. Itt volt ez az argentin film a helyünk a világban. S egyáltalán nem volt elszállt. Sőt, amolyan realista volt. Ami persze mindig esetleges, ez a baj azzal is, de mégis, próbál valamiben megkapaszkodni, próbál egy világot teremteni valamiből, valami köré. S hát az argentin világ is egy nagy rakás szar, ahol agyonverik az ember állatait a fasiszták, s horogkeresztet festenek a házadra.

Az otthoni horror másféle, ettől nem hiszem tartani kell, s ez egy elég súlyos érv. Ha úgy vesszük, az itteni horrorgyűjteményből is sok kimarad. De hát nyilván megvannak a magyar sajátosságok. Betörés, lopás, korrupció, hatalmi harc, kivagyiság, törvénytelenség stb. De hát azt legalább ismerem. S még mindig lehet egy fánál hugyozni, s talán emlékszem is még rá, hogy hol, s hogy. Amúgy egyszerű falusi élet. Parasztház, kemence. Növények, állatok. S hát igazándiból még arra is felkészítjük magunkat itt kínunkban, hogy nem is ott Kötcsén lesz, hanem lesz még egy állomás. Dede. De ez már mindegy. Remélem a Jóisten ad még erőt ehhez is. S akkor jön az, hogy az én kis füstös kunyhóm a jicsini erdőszélén. A Rumcájszé. Annyi mindent szerencsére lesz miből kimenteni, ami ahhoz kell. Milyen furcsa ez is… Mert ugye nézem itt a sok mindent, amit megint összegyűjtöttem s ami az élethez kell. Micsoda agytépő-csavaró képtelenség hatvanadszor venni krumplipucolót! eccájgot, egyebet. Még ott van a pacuka motyója is. Bútorok. Egy kocsi kell, meg a hajó, ha lesz pénz. Ha nem, akkor nem tudom. Talán az Jégnézővel? S egyszer, ott, a kis kemence mellett, petróleumlámpa mellett is akár, béke lesz. Leülök, s írok. Van miről. Egy nagy és gazdag világ vár rám, s nem volt minden hiába, hehe.

A kertépítés elemei

Jó, az viszonyítás kérdése, amikor az ember pl. Elmegy pecázni…, na meg az ember elme-kertje, az én válaszom

Nos, reggel van, háromig bírtam. Viszont vagy hat óra felé elmentem aludni. Ami kilenc óra alvás, nálam
világcsúcs. Azt hiszem, hogy valójában én már olyan tizennyolc éve „amerikai” vagyok, már, mint az életmódomat tekintve. A biológiám. S ezen lehetne mindenféle vegyes eredménnyel morfondírozni. Szóval azt
mondod nem vagy happy, mert én nem… Ezzel vigyázz, tudod, ez nálam azért nem úgy van… Mert mindig
keresem a jót. A káoszban a jót. S ahogy valahol célzol is rá, szerintem mindketten tudjuk, hogy van is olyan.
Bőven. Az egész többnyire a viszonyításban marad rejtve. Valahogy úgy, hogy az ember elindul ugye – mondjuk
a Lake Tahóra pecázni. Tervez, készül, meg minden. S nekivág. De földre dönti a modern élet zűrzavara,
szétszóródik… amíg, majd újra el nem jut a rendig. S aztán eltéved-eltérül. Mert már az úton lerobban a kocsi,
viszont a közelben szép fenyők, s tarka virágok vannak. A kocsi alól is szép kilátás van a völgyre. A probléma is
megoldható, csupán néhány órai nyomorúság. Aztán az ember odaér, s jegyiroda zárva. Ezért elindul a közeli
játékterembe, s csocsózik. Végül is, mindig jó lett volna egy rendeset…

Aztán végre „kora reggel tizenegykor” már ott ül a tónál, kapás ugye már nincs, mikor eszébe jut, hogy a nagymamának, a kiscicának, a kis pipinek, a kisfának, s más kislényeknek felejtett csak el tejcit adni, s elmereng a következményeken. A tó vize sima, az úszónak is kezd melege lenni. Semmi sem mozdul. Valaki fűszeres akármit eszik reménytelen fájdalmában, egy műanyag tálból. S felmerül, hogy mitől kéne mégiscsak üde földiepernek lenni, csillogó szemmel, almás mosollyal a felhőket bámulva, amik majd csak délutánra keletkeznek. S megint csak az jut eszébe, hogy van itten – mondjuk – százezer dolog. S az élet nagy értelme viszont meg az lenne, ha az mind megvan, s mind keresztbe- kasba szőve, működőképesen! Nem volt tiszta, mire is jut majd az ember gyereke. S mikor választani kellett, mert kellett!, akkor jöttek a bajok. Mert valaki galád módon azt a kérdést tette föl, hogy itt és most egy kisvasút, vagy majd lehet mindenféle vasutak… S persze, hogy az ember fiatalon, még te is!, azt mondja, na, én most itt nem állok le szarakodni, s gazolni a bugaci pipacsok közét. Igen ám, de közben az ember drasztikus változásokon megy át, hol a Szabadság Szobor (tövéből), hol a Golden Gate hídról, hol a charlestoni polgárháborús ágyúról, hol egy kisváros bérelt ablakából, de izsáki földes szobát, vagy bonnyai baromfiudvart kémlel. Mert, hogy az milyen jó volt, meg lenne. S mindenről semmit sem tud.

Csak néz, mint a bamba állat. De valami mindig, hát, ha nem alant, de történik. Ezt már tudjuk. Mert van ugye az „ezer teraszos élet”, meg az első inprint-ek. S nyilván! Jó lenne az egyik teraszon egy ládagyár, ahol csak kopácsolnak, ütemesen, békésen, nap hosszan. Nyárfalevelek békét szövő finom lengésével, vagy ha más nem, itt van a háttérben, tartalékban a baromfiudvar monosteri-je, de ez nem jön össze, csak a mérhetetlen kupleráj. Valami kirángatja, az ember, összezilálja a hologramot. Az ember leül, hogy egyen egy zsíros kenyeret paprikával és paradicsommal, s odabasznak elé egy nagy amerikai steak-et, sok kecsöppel, ananásszal, nyers srimp-el, s vajas popkornnal. Ami mind jó. De belekerül néhány évtizedbe, mire az ember rájön, hogy a napi tizenhat óra a bányában, amibe ez a fenséges moslék kerül – csak szimplán nem éri meg. Viszont van egy csomó „igen ám!”. Mert, hogy az IZSÁK BONNYAI, nemesen rothadó kovászos uborka, a légy mászta kenyér, a kilátás a kacsaúsztatóra, a falusi trágyaillat-orgia, a mákdarálók, kisbalták, néprádiók, kerekes kutak, teknők, s csorbult fazekak s a kertvégébe kitalicskázott nejlonzsákok, s elhullt állatok világán kívül még elég sok minden van. Na, ilyenkor, már jócskán tettre készen, növekvő bölcsességgel, az ember elkezdi a világ valamelyik lukába riadtan összegyűjteni a szajrét. S gyűjti, gyűjti.

Zavarodott állapot. Mert kiderül ugye, hogy nem hogy ezer teraszról nyíló ezer élet nem lesz, de csak mondjuk
öt se. A staff, a sok kacat meg itt van, s ugyan nem kér enni, de semmire se jó. Ha netán a zálogba be lehetne
adni, még akkor se, de még az se. Lépni se, nézni se lehet, szerelem meg aztán végképp sehol. Mi legyen tehát?
Nyomjunk azért még ki egy párat? Használjuk a budin a Digitalokat? Vagy hordjuk föl lenyomatoknak, préselvényeknek, egy kanyargós, bizi élet hordalékának a padlásra, hogy ez most egy soha el nem dönthető
találós kérdés marad: most ez valami szuvenír vagy kacat? S már-már föladna mindent, de az utolsó pillanatban,
(s nem először) újra vizsgálja a dolgokat. (mielőtt még végzetes faszságot csinálna. Ehhez már túl öreg. S
különben is…) Hát, aztán itt két dolog van.

Az egyik az ő kis útja (tapasztalatai meg a tanulságok, ugye). A másik, meg, hogy mások ehhez képest… S, nos, az elsőről eszébe jut néhány millió dolog. Kertek, mondjuk, mint keretek… Felsorolhatatlan… Egy pemete-fű liget Bugacon, s a fák fölött rohanó ifjonti szerelem felhőivel. Egy kis tó egy vízililiomon ülő vadkacsával, amint annak a fején egy szitakötő rezeg, háttérben egy mámoros ír szetter. Ilyen, s ehhez hasonló részletek. De vannak ömlesztett kertek: kikkunfélegyházán, Pátyon, Toponáron, pápán, Érden, Budafokon, Alsónémedibe(?), Szentendrén, a Jamaica és a richmondhill-i kereszteződésben, egy kaliforniai beugróban, valamelyik dombon, lejtőn, lankán; kertek, amelyek elzárták az utat elveszni készülő családtag kutyusunktól, egy nagy hőerőmű fenyegető tövén a csendes óceánnál.

A kertek NEW YORK más részein, mondjuk pl. A magasvasutakról; felhőkarcolók kertjei; catskhilli fás részletek,
valami búvópatakkal; charlestoni downtown kert dobozkák, házdobozok, tele bútor, edény, s eccájgdobozokkal,
egy kert Big Sur-nél, Nagy fával, amit egy hittérítő spanyol Csontváry festett, a magyart megelőzve; s lehet a
henry is elszívott egy cigit alatta? Kert, amiben nincs giliszta, de van rajta egy faterasz; egy másik amelyikben van egy pléh kunyhó, tele nagy amerikai csótányokkal, mellette egy nylon pool, tele néger gyerekekkel, beleértve a sajátunkat is; kert, gyökerektől eldugult szennyvíz csövekkel; egy kert, amiben még egy pad sem fér el, s olajos orosz traktorokra néz; s végül egy kert, mint a mi „conney islandunk in mind”, magyarul a mi szellemünk vidámparkja…

Na, …, mit lehet ebből kihagyni? Mert, s persze, az mind, vagy néhányat kihagyva, nem a miénk volt. Semmi
közünk egymáshoz, nem? De, mégse. Az nem úgy van. Aztán az ember elmegy, miután már „többé nem akar
csatangolni”, s megnézi mások hogy állnak. S mit lát? Hát hogy itt is ott is „legelget a tehén, s lassan megmérgeződik…” így, apolllineresen. S legutóbb, ugye, talál két kertet. S nem véletlen. Az egyik oldalon a
kerítés mögött a semmibe néz, semmibe vész. Még az ásatások nyomait is eltüntették. Se régi, se új. Semmiből
semmibe átmenet. Két átlátszó ember dohányzik (mértékletesen!) A kapujában. Totál átlátszóak, mint a medúza, s az ember csodálkozik, hogy hát, ha nincs benne semmi, akkor ezek a lények mitől élnek? Ha? A másik egy postcard. Eladhatatlan, mert részeg disznók ultiznak éjjel nappal rajta. Büdös szájjal, foltos ruhákban, ápolatlan szavakkal, megrogyva a panoráma rájuk szakadt főnyereményétől.

Tervek azok vannak. De egy háromnapos, tartósító nélküli magyar debreceni a napon, már nem riszájkolódik, se így, se úgy. Kutyaeledelnek, talán még annak se jó.(én nem adnám az enyémnek.) Nos, ezek után, az ember már csak mikor haza ér, a jó nagy kertjébe, azon kell (kellene) hogy gondolkozzék, hogy miként is tartsa meg, meg használja, amije van. S ami ráadásul, a sors, vagy a jóisten különös kegyeként, a világ összes kertje együtt, nem tökéletes, de majdnem. Mi kell ehhez? Még egy kapa? Pressure washer, hosszú csővel? Ahhoz meg egy szivattyú a kútba, ahhoz meg vezeték, ahhoz meg aljzat, meg dugó? Idő? Pénz? Lehet. De legalább azt szemelőt tartva, hogy a királyság eljő. Mikor majd az embernek lesz ideje, hogy rendet rakjon az agyában, s nem lemondásból, nem depressziótól, nem megalkuvásból, nem a keserű nyáltól, s könnyektől a fullasztó köhögések közepette, nem azért, mert bedobott valamit a postás, nem azért, mert lekéstünk egy telefonhívást, nem mert annyi a megválaszolhatatlan email, a tükörbeli rémképünktől, az öregedés receptjeivel sorban állva a gyógyszertárban, sóhajtozni a kihagyott lehetőségek teniszpályáinál, az elérhetetlen vitorlás kikötőkben, a közönséges, szánalmas, és büdös állatkertekben, a hülyegyerekeknek való vidámparkokban, az olcsó trükkök Cirkuszában, hanem az
újrafelfedezéstől.

A határtalan örömtől a szappanbuborékok láttán, a pitypang ejtőernyői láttán, a bogáncsok, a lapulevelek, s ecetfák, méhek és dongók és hangyák és trillázó énekes madarak életörömének láttán, az újra csiklandozó szivárvánnyal a markunkban, amikor ismét kenyérillata lesz a tavaszi szélnek, vitorlásunk most már ez az élmény hajtja, már bölcs apjaként önmaga drága gyermekének ő kormányozza, megtervezi, beossza, elrendezi, s a jövőnek megóvja kertjét, a világmindenség összehordott összes szellemi és szellemtelen kincsével együtt. Leülhet majd végre. S „háza soha többé, lángra nem gyullad.”

Ámen.
Jack.

A kritika fontosságáról

A kritika fontosságáról, érkezés a kritikátlanság
személyiségdeformáló következményeiről, a közösségi
törvényről, meg hasonlók, lé

Azért itt most egy elég komoly problélma került a felszínre. Hiszen „ennek, az én hülye látásmódomnak, ráadásul!!!, még története is van” S tényleg, valóban, már én is emlékszem. S most, hogy így mondod, rendesen be is pánikoltam, hajjaj.

(az este még próbáltam „hülyére venni” a dolgot. De éjjel, félálmomban föl rémlet előttem, hogy na de ez ott van, nem az első eset, s kéne ezzel mégiscsak foglalkozni. Mert mindent el fog másképp rontani. Mert, hogy még az is eszembe jutott, hogy az a mi híres asszónk a kép körül, meg mind a többi innen ered. Keményen igyekezni fogok, hogy ne menjek bele a részletekbe, – mert valójában nem is az a lényeg…

KRITIKA, úgy hívják ezt a dolgot. El kellene neked gondolkodni, meg méllyülni, abban, hogy mi is a kritika szerepe. Gyorsan, s eszelős sietséggel hozzá is tenném, hogy „hát persze, persze, persze”, van jó meg rossz kritika. S fölfoghatatlan számomra, hogy valaki miért fél annyira ettől. Semmi más nem jut eszembe, ó, hány ilyent láttam, hogy valaki nem akarja ezt hallani! Pedig milyen egyszerű. Milyen triviális az egész…

A kritika az ugye összevetést jelent. Lényegében. Különböző szempontok, nézőpontok. S a képmutató elhallgatás, csak azzal barátkozni, aki nem szól, nem firtat, nem kérdez, nem mutat rá, nem korrigál, javít ki, – az nem is segít. Messze-messze túl jutottam már ezen a képtelenségen. A JÓÉRZÉS NEVÉBEN OLYAN MINT A JÓSZÁNDÉK NEVÉBEN ELKÖVETETT GYILKOSSÁG. Csak hogy elkerüljük a feszültséget, kellemes, lágy, puha s bájos legyen.

Fucken képmutatás. Az Erika ezt csinálta velem. Ugyanazt, mint a szülei. Könyörögtem neki, hogy ne csinálja. De hát ez alkat. Úgy látszik nálad is. S ez baj, bizony bizony. Miért? Például azért, mert ettől nem fejlődik az ember személyisége. Mert kis elfántcsont (biedermaier) tornyocskájában él, elbújik, elzárkózik, azaz soha nem is tudja meg, hogy mi újság.

S naná, tudom is, érzem is, el is ismerem, hogy micsoda egy fránya és faragatlan dolog „ilyenekről beszélni” valaki ellágyulásakor. Beszéljünk ibolyákról, s akkor minden jó lesz. A téma helyes megválasztásán múlik minden. Mondjuk ki előre. Vegyünk fel szép ruhát. Mosoly. Kecses mozdulatok. Finom hang. Hanghordozás!. S mi van azzal a mutherfucker janóizmussal? Sőt! – asszed te nem kritizálsz? Ó, dehogyisnem.

Csak azért nem lesz belőle – hasonló – cirkusz, mert ÉN nem csinálok belőle. Mert leszarom. Észre sem veszed. Millió évet gondolkodtam ezen. Ezerszer és ezerszer jártam körbe, utána is néztem, komolyan vettem, s tényleg arra a következtetésre jutottam, hogy egy valami iszonyú pszichológiai gyengeség, alkalmatlanság, ha valaki rest, lusta, beszari belemenni, belegondolni, abba, hogy mi van. Elhessegeti magától, mert nyüszi-nyüszi keletkezik benne, netán libabőrös kezd lenni a lelke levese, megrázkódik, megborzong. Feláll a szőre, összerándul kicsi gyomrocskája, pisilnie, köhögnie, könnyeznie kell, kiszalad meg beszalad, hirtelen elfárad s mérges lesz, s nagyon megharagszik, arra, aki ezt tette vele, a csúnya bácsi, az ordas farkas, a kegyetlen állat, a rohadt zsákos ember, aki szeret kötözködni, akinek semmi se jó, aki élvezi a balhét, aki a vasárnap esti bájolgásban bebüdösít, aki a legkellemesebb állapotban, helyzetben, „szituban” (ó, hogy imádom ezt a szót!) hát nem benyög valamit, hogy a valóság az nem olyan, nem úgy van, az nem áll meg kis emberek kis házának kis ajtaján belül, s mint drága s csipkés porcelán baba, vagy kutya mindenre bólogat. Így van megcsinálva, kis porcelán tengelyecskéje van, arany s gyémánt foglalatban, amin a fejecskéje bólog, dél-afrikából származik, gengszterek hozták rhodésián keresztül, onnan egy délamerikai junta vette meg, aztán hollandok csiszolták. Nos itt van ez a védőszentünk, s meg kell mondjam, nagyon drága volt! Évekig lehetett volna belőle nyaralni…!…

S persze, sokszor, a más véleménye SZART SE ÉR. HÁTPERSZE!

De még mielőtt meghallgatnánk, ne döntsük el. Valaki, főleg ez a nagyon híres, sokdiplomás intelligentsia nem látja, hogy mekkora öngólt lő, mikor ott finnyázik, egymásnak. Csak azért meg ki, hogy lefikázzon mindent. S persze egymást is. Aki szarik a templomkertekre. Aki majd „megmondja”, hogy legyen a jó?! Ő, ő tudja, hiszen tanulta, aaaa-mit?

Ezt?

S aztán habos szájjal hazamenekül, hogy micsoda egy faszélet lett, mert falusi plébániák s templomok kertjébe iszonyú gusztustalan tubarózsákat, babarózsákat, halványkék és rózsaszín bugyirózsákat ültettek a bugrisok, akik még mindig templomba járnak, ahelyett hogy, s összenyálazzák a mise után a tearózsáikat, s ott topognak undorító, vastag lábaikkal, ódivatú cipőikkel, kínai ruhájukban azokban az egyébként szép kertekben, amit így jól elbasztak.

Mert majd én megmondom nektek, én, diplomámtól, svájfolt városiasságomtól felsőbb osztályba lépett, hogy milyen az igazi kert. Az igazi kert, amit a Hakapeszik meg Csökönyeik csináltak, ahol le lehetett törni, modern vázáinkba hazavinni, a bólogató kutya mellé, meg lehetett a bokorba szarni, meg fűre lépni, meg sátorozni. Mit képzelnek ezek, övék a falu?

Nos, drágám, nekem ez fasizmus. Ez a tolerancia, egymás kultúrájának, hitének, életének totál s agresszív leszarása, pökhendi, fajgyűlölő, üres egoizmus, elitizmus, faszomfütty kisburzsuázia, s pont ugyan az, mint amit oly vakon te is, meg a hozzád hasonlók is úgy gyűlölnek. A dolog a meghallgatással, az odafigyeléssel, a figyelembe vevéssel kezdődik. S nem muszály szeretni, nem muszály elfogadni, de a megoldás az nem a gyűlölet.

A nagy civilizációk, mint pl. az indiai arról volt mindig híres, hogy egymás mellett tudott élni az összes nép, kultúra, vallás. S ezt hívják demokráciának. S ezek a demokratikus elvek… S az, hogy ott is van baj, nem az ellenkezőjét jelenti. Aki ezt mondja, az semmit sem tud, s semmiről. Mert barom az mindig lesz, ott is van, hm. A hétköznapi fasizmus is emberekből áll. A jódlizós, zöldrövidgatyás emberek rendesek. Szép környezetben élnek. Csak senki ne menjen oda. Pont ellenkezője Indiának, ahol a tehenek, meg az elefántok, meg az emberek…

Na menjen már mindenki a faszba. Ha ezt valaki nem érti, akkor ott komoly, súlyos, alapvető tudásbeli, hitbeli, emberségbeli hiányosság van, s összebékíthetetlen ellentét. S ha te ezt tényleg komolyan gondolod, vallod, hiszed – ahogy állítod, az nem jegyűrű.

Az jelzálog.

A magány artikulátlan gágogása

…Eredetileg arról volt szó, hogy én létre akarok hozni egy miliőt, amiben jó élni, s rendes szavakat beszélni.
Mindaz, amit életemben tapasztaltam, s amit én hátráltató tényezőnek tartottam lehetőleg ki kell legyen zárva. Ez volt az én filozófiám. Az írásra nincs filozófiám, legfeljebb sok mondanivalóm. Amúgy is, volt pillanat, amikor azt gondoltam, hogy én egy alapkőletevő leszek. Az se semmi, semmi irodalmi, mert akkor egy szót sem írok…

Nos, ez a dolog nincs befejezve, s csak azért, mert nehéz, még nem kellene eltérülni. Próbáltam ezer utat elképzelni, de egyik agyrémebb mint a másik. Ráadásul, egyik sem biztos. Szóval, itt állok ebben a nagy bizonytalanságban, s egyszál magamban el kellene döntenem, mit csináljak.

Jönnek össze elcsámcsogni a semmin, a jellegtelenségen, mert nem elég az egyetértés a hátveregetés, a jópofaság, kell hozadalom, üres a kamra pajtás, az elkerülhetetlen a villámmegértés, a puszta sokféleség okozta rémísztő tébolydára, a sokk- cul-de-sacra, ahol nem csak egy megoldás lakik, mert mindig vannak ellenerők is, jóérzést mint míves pókhálót szétfricskázó, mindennel ellenzéki ágak, a lesokkolt hajdani néplavór populáció, majd az ízetlen löttyé turmixolt önbizalom félművelt véleménygalacsinjai röpködnek a perifériákon: reményvesztett látomást birizgáló ujjak, önbizalmat ziláló vélemény-tiráda, szarparittyás csak-azért-is megoldások, félművelt zsebértelmezések, a lazán odabaszott szatyrosmeggyőződések, újságpapírból hazaimaradék, ki tudja honnan jött zsigerekből rotyogtatott mandínermegoldások , sunyin előszellentett, sokszínű nyomorúság, pedig, odanézz, már dől a pálinka, s rotyog a lecsó,

Abszurd, az egy jó szó.

S itt vannak ezek a balfasz lehetőségek, amikre támaszkodhatok. Pénznélküliség, meg egy rakás hülye ember. Önvád, se mások, se a magam dolgát nem oldottam meg rendesen, s hogy mindezt nekem kellett volna? Milyen irányba van belőve ez a dárda?, egyáltalán mi ez?, tényleg dárda ? – „ideje volna már, ha lándzsád a láthatárba vágnád”, mondja a St. Lorca, vagy bumeráng?,

– hogy miért nem törődtem magammal, miért nem voltam okosabb, miért nem csináltam jobban, s rendeztem el jobban, s halmoztam föl többet, voltam határozottabb, erőszakosabb, kedvesebb, figyelmesebb, előrelátóbb; de hát már így is ott van a sok bizonytalanság egy – döntéskényszerben, ismeretek rikoltó hiánya, félelem a szabadság elvesztésétől, a betegségtől, az öregségtől, a hidegtől, a koszos fizikai munkától.

A magánytól, a szeretetlenségtől, az impotenciától való félelem, az elmulasztott lehetőségekből visszaköszönő önsajnálat s önvád; az én Trianonom, hogy miért nem találtam meg azt a kicsi ösvényt, ami járható, miért ámítottam magam.

A lustaság, a nemtörődömség, a renyhe magabiztosság, amitől nem gondolkodik az ember, amitől nem mérlegel, nem sakkoz, játszmázik, mert csak egyszerűen megadatott, hogy nem kell, hogy ő egy nemes, ő egy kiváltságos, ő egy szerencsés flótás, s a szépség keatsi útján kell maradni, nem letérülni mindenféle bokrokba, ahol a dekázás kis dögei halált böfögnek, vagy csak értelmezhetetlen légyrajok a – világ legcsiribiribb egyedeivel – jönnek össze, egyetérteni a semmin, a jellegtelenségen, mert nem elég az egyetértés, a hátveregetés, a jópofaság, kell hozadalom, üres a kamra pajtás, az elkerülhetetlen villámmegértésére a puszta sokféleség okozta rémísztő nihilre, a meglepetés cul-de- sacra, ahol nem „a”, csak egy megoldás lakik, mert mindig vannak ellenerők is, jóérzést mint míves pókhálót szétfricskázó ágak, ízetlen löttyé turbózott önbizalom félművelt véleménysrapneljei, lazán odabaszott szatyrosmeggyőződések, újságpapírból hazaimaradék, ki tudja honnan jött zsigerekből rotyogtatott mandínermegoldások , sunyin oda-szellentett zsebértelmezések, s a hajdani, tőgymeleg telekben áttelelt vásárvárosok rozogára aszott standjain állnak ezek az összeurópaira mutált kufárcafkák s díványaikról integetnek nekik a kirekesztett, ellen-wellness dívák, az örök közhelyek rúzsaitól, önigazoló SUFI-maszlagjától összaragadva, mind a bajkáli rejtélytó partjairól kezdve idetévedt kátrány madarak, ahonnan a Nagy Fehérember a környező hegyekből mind szerte fajzott, faszú-mentén székelykedő árvalegények és s primőrérépájukat a hátsó ajtón finnyáskodva beemelő gurmentszakácsnők.

Az egész balkántos népközösség, gumicsizmás nyikorgás a higiéniátlan mellékhelységekben, kisüsti és kolbászböffentések, lökdösik s tapizzák egymást, sarkokba hugyozó férfiak, s ajtókon kiköpő nők néha felpillantanak s a még a zsengék és gyengék betévedésére várnak. Minden világok hulladékgyűjtői és trutyimosói lettünk, a vécékefével s felmosó vödörrel parádézók, holott mi mindannyian, tudjuk, az ember az egyetlen, aki egy negatív világban képes élni, mint az eltévedt virágok őrzésére kirendelt hegyi zsidók a karabélyukkal, s amit még nem csentek el a csencsenek, mert megoldhatatlanul elszaporodott bennük a szurdokok közé szorult, csiki-csuki druzsba.

Még akkor sem, ha ily hosszúra nyúlik az élet, ha ferdére fordul a föld, s a terebélyesedő guanó, a meg-ne m-értés és meg- nem-tevés vacka egyre kényelmesebb. Jó, de akkor minek volt a cirip, a levelek dzsesszsöprűs
szisszenése, az a téralkotó hieroglifája, a széna barlang illata, egy egy felbukkanó arc, egy rezdülő kebel, ó, a
súlyos tőgy biztonsága, a vibráló comb, a vágyó ágyék, a kelő tészta remegő áhítata a newton utáni világba,
mindent látó szeme ázsiai Buddha szobroknak, a kicsiké, akik a felrobbantott nagyokra hiába meredtek, amíg
álltak. Eurázsia szélfútta síkjain bolyong a lerongyolódott istenség, akinek létét mindenki, nevét senki sem tudja,
akit azóta is s hiába mindig felfedeznek. Túlvilági szenvedélye a visszhangoknak, miközben még bódult
illattól nehezül az Ezeregyéjszakás vágyálomketyegés a Seherezádés reményéjszakákon! S s megismerés-harsonák, nyurga hegyei krákognak emlékeztetőül. A Pamír! a Tien-san!

Bíztató emlékeztetője az élni akarásnak, a prémes állatok bólogó bölcs megkegése, s hozzá a virágokból szőtt mezőrészletekben a ledér pipacsok s a szilaj bógáncsok. Valakinek mindig felfedező útra kell menni, így van ez öreg gurum, Rumim, Eliotom, Ezrám. Ezt még a fák is súgják, tonnányi ágaikon leveleket s madarakat könnyedén ringatva a kavargó légbe. s odanézz, ! – odalent, a kis standokon már újra ott állnak a kufárcárok s kiseggelt díványaikról, olvadt sajttól csöpögő lángosaikkal integetnek nekik a wellness dívák, faszú-mentés árvalegények és gumicsizmás gurmentszakácsnők lökdösik egymást, vagy lesből vadásznak a még ártatlanokra. Még akkor se, ha tudjuk, az ember az egyetlen, aki egy negatív világban képes élni, mert megoldhatatlanul megduplázódott benne a valóság. Még akkor se, ha ily hosszúra nyúlik az élet, ha ferdére fordul a föld, s csupa kényelmetlen lejtővé és emelkedővé vált. Akkor minek volt a cirip, a levelek nesze, az ágak hieroglifája, a fák aurája, a fű illata, a mezők mesés paplanjai, a kenyéré, mely az életet leheli otthonokba, egy arc, egy remegő kebel érintése, az űrbeli boldog szenvedélyek, a vágyálomketyegés, a megismerésharsonák, a megértések hajókürtje s az orgazmusban az áfonyakuncogás?

A művészről, ahogy én látom, levelek Gyula „barátomnak”

A normális ember a családdal, a művész a művészettel van

Még akkor is, vagy akkor sem, ha te vagy, leszel a Rodin, vagy a Picasso. Én mindig is elfogult voltam, s mindig is a művészek javára hajlottam, s azt mondtam, hogy „le van szarva a sok hülye feleség, meg a sok hülye gyereke, a művésznek csak kell menni a maga útján.” érdekes módon az Jill is elismeri ezeket, – elvben, de mikor valakiről van szó, akit ismerünk, akkor már nem. Tökéletesen én sem tudom. Csak ha valaki – hogy mondjam? Nagyon elvont, nagyon szenved, nagyon komoly, nagyon bohóka, vagy bohém, nagyon ég, nagyon áttételes, nagyon bolond, ha tényleg nincs más út, s mint egy Atlasz, cipeli a hátán a világ sorsát.

Ha normális, ha a normálisság látszatát akarja kelteni, ha tényleg „normális” akar lenni, akkor az úgy nem jól van. Normális embernek a családja mellett van a helye. punk-tum. millió példa van ugye. Egyik ilyen, a Lennon. S mitől lehet őt megérteni? Hogy ő a Lennon. Az a szegény nő, képzeld el, miközben ő a Yokonoval…de ha valaki még nem az, az, csak a neve nem az; az, csak még nem lett híres; az, de ha nem potyognak cédulák az égből az ő nevével teleírva, nos akkor menjen a bánatba… Így hangzik a köznép kegyetlen már-már naturalista realizmusa. Egy rendes falu el tud néhány bolondot tartani, szüksége is van rá. De annak, – annak kell lenni. Különben, menjen a francba, s dolgozzon a sumák , lusta dögje. Ilyenek. láttam, tudom,(tudjuk), hogy sokat szenvedtél. Meg nem volt könnyű – kitartani, alkalmazkodni, meg minden. Biztos más volt mint az enyém, de akkor is. Neked mindig könnyebb volt.

Neked valahogy mindig jobb hely jutott a nézőtéren, az az, ami biztos. Az a kedves és lehengerlő mosolyod, a behízelgő, halk beszéd készséged, a türelmed, a jó súlypont érzéked, meg az a jól kiépített deffenzív szisztem, amivel mindig is rendelkeztél, amin annyit dolgoztál; az előre jól kigondolt figurák, szavak, gesztusok, tervek, tippek, válaszok, stb. jó esélyed volt, hogy legyen belőled valaki. nem tudom, valójában soha nem tudom, mi is volt a te nagy deffekted, amiért ezzel a nővel voltál. Mert minden erénye, jósága, meg egyébb bűje és bája ellenére, egy őrült volt, a kezdetektől fogva, de nem a művész, hanem a patalógikus oldalon. Vagy van benned valami a szociális munkásból? Vagy – a franc tudja. Kicsit mindig belekeverek valamit a magaméból, illisztráció, nem megerősítés, meg ilyenek képpen. Azt mondtad pók vagy. S ez jó volt. Ez is egy adottságod volt – ez a képes beszéd.

El is hittünk sok mindent. De ma már az ember azt is tudja, hogy ezek a klissék, sablonok, valaki must be more. de ha neked jó, akkor jó. S csodálkoztam is, hogy azzal a nővel, hogy tudsz te majd ott szépen szövögetni? Bubulygatni a családot, meg művésznek is lenni? Hajjajaj…én pl, el sem tudtam volna képzelni, hogy írjak! Jill nem hagyta volna. Féltékeny lett volna. Bizony-bizony. Pont úgy, ahogy féltékeny volt minden nőre, még a saját Réka lányomra is. Ki is lőtte őket, rendesen. Az persze mondtam neki, hogy írjon, ott mellettem!, de azt meg nem tud. Ez viszonylag egyszerű volt. Még ha intellektuálisan – olykor – bántott is. De ennyi. én művészként is „normális” akartam lenni Az ember mindig valami olyanról álmodozott, legalább is én, hogy „olyan” normális lesz. Olyan normális művész. Polgár művész, vagy mi a bráner. De a Thomas Mann tudta, hogy olyan nincs. Az csak olyan kutya, amelyik a Holdat ugatja. (nem a házat őrzi). A polgár, az hiába erőlködik. Persze ezek a dolgok belülről jönnek. Az ember azt hitte, hogy van ott egy kicsi rés, majd ő nagy sunyin beteszi a lábát, s előbb utóbb befurakszik. Nos ma azt mondom, nincs.

Már a kezdetek kezdetén meg kellett volna őrülni, nem kívülről, hanem belülről nézni a dolgokat, nem törődni az elvárásokkal, hanem a benső hangra figyelni, lesz ami lesz. persze vannak nagy kaliberű, vagy nagyon szerencsés emberek. Egy Robert Graves, a kis Durrel, egy Marquez, az megcsinálta, egy a százmillióból. Ki tudja, mi volt még ott. A Faulkner, a Joyce, véletlenül a kedvenceim, az mind nyomorult családdal, de legalább egy bolond lánnyal rendelkezett. S a polgároknak körülöttük ugye nem volt nagyon jó véleményük. Az utókor? Ki a rossebet érdekel?- csak – az utókor? Mi van az én jelenemmel? A szubsztanciámmal, az esszenciámmal, a benső lényegemmel, hogy jó ember legyek, meg igazmondó – egyszerre? Hülye kérdések? A művészfaló valóság, meg aki menedzseli is? Az is csak valószínűségszámítás. Nem minden rajtunk múlik. S persze felmerül, hogy ezek a sikeres Józsik, mind jó emberek voltak.

A különbséget én abban látom, hogy egyikbe lakott egy menedzser, a másikban nem. Egyik meg tudta szervezni a maga hülyeség-forgalmazó turnéját, a másik nem. Csak a „lényeggel” tudott törődni. A lényeg meg megette. Hamm, bekapta. S volt ott valami szociális vákum, valami nagy durva leszívás, valami korai nemi erőszak, meg valami hiányzó valóság elem, ahogy az értékrendszerek szét lettek kefélve. Az újrakezdés agyréme. Fényes szelek árnyékok nélkül, új „tradiciók” a régiek nélkül. Vagy volt ott egy normális ember, aki a dolgokat tudja, s azt mondja, hogy „figyelj ide édes öcsém: van ez, meg ez, meg ez, te meg választhatsz…” Ha ezt csinálod, ez lesz, ha meg azt”. Értékelés nélkül.

Mármint lekicsinylés nélkül. Az én egyik nagy happem, az az, hogy átugorjam, amit generációk tudnak csak felépíteni, s hogy a fiam, már ne onnan kezdje. Mert onnan nem lehet. Egy afgánnak hiába mesélsz te. Egy arabnak is. Nem érti, hogy mi a jó, ha egyáltalán van is valami, ebben a güzü nyugatban. Persze van. Rengeteg van, talán túl sok is. Had ne soroljam. Csak rossz is, neked kell kiválogatni, mint a bolhapiacon. S csinálni egy kisebb, vagy nagyobb szigetet. Így aztán sikerült is a Borist jól felsrófolnom, annyira idealista, hogy most meg majd bele szakadok, hogy arra megtanítsam, hogy tudjon egy pohár vizet venni magának, mondjuk napi rendszerességgel… -az ideák!, az eszmék!, a hitek!, a forradalmak!, na meg a művészet, meg a szerelem, meg a lélek, a halhatatlan, amit fel akar falni a „Valóságos Oroszlán”, s szegény Garcia Lorca, „akinek ha a kutyája lehetnék” – …,s így tovább.

A Boris egy csoda gyerek, ezt mind totál el is hitte, most meg ennek az áldozata. De még élek. S mutatom, – a tököm le is szakad néha, – a jó példát, hogy „igen-igen kisfiam”, de, DE, ezt neked kell megcsinálnod, ez nincs, csak úgy, a szenvedés nagyon is része a dolgoknak, Az a normális, hogy kell dolgozni, meg ilyen géphangok. Mit tehettem volna én, hogy ott ideális legyen? Persze az én dolgom is lehetett volna sokkal jobb, s ő magasabbról kezdhetné. Kis UNESCO központ Kötcsén, tele africai papokkal, meg ausztrál őslakókkal, meg buddhista monkok szétszórva egy-egy oszlop tetején, mint a kerti szobrok, meg géptermek, ahol a kívül maradottak, a le-, el-, s szétnyomottak kopogtatják a billentyűkön az ellenérveket, pampfletteket, kiáltványokat, afféle kis Hága, maguk is belekeveredve az Emberi Jogok Végleges Visszaszerzési Folyamatába, mint a Vöröskereszt meg a Vörösfélhold. S ott ő nyomhatná a World Musicját a világ feljövő rainbo ügyvédjeinek, tanácsadóinknak, hogy meggyőzze őket, egy nagyobb vízióról, egy igazabb világról, meg hasonló vad dolgok. Ehelyett még a csirkeólat sem sikerült helyre építenem, ami még csak hadján, de nincs egy jó kis privát hely, ahol zavargálás nélkül lehetne egy napig kefélni. Így van ez.

A narro dícsérete

S nem tudom, hogy ez vajon mire, meg kinek jó.Az a szépvilág, amit én gondolok, az nincs, egyszerúen, mert nincs kivel. A Yeats patakparti története is csak arra jó, hogy az ember szíve fájon tőle. Elmentem pár órára dolgozni, apróságok, amit be kell fejezni. Újrafúgázni néhány járólapot, meg ilyenek. Senki sincs otthon, mindenki a templomba megy, vagy egymáshoz vendégségbe. Kihalt utcák, fényes napsütés, meleg déli szél. Az én van-em az egytelen munkásautó az úton. Válogatott finom jazzt hallgatok, végül is örülhetnék. A munka nem érdekel, csinálgatom. Délután majd biztos hazajönnek, de addigra kész leszek. Közben mindkét öreg valamiért beugrik, aranyosak, én is, odaadom az extrákról szóló 1800 dolcsis izit, minden jó. Elrohannak, én meg tovább szuttyogok. Aztán szépen fölporszívózok, fölnyalom a padlót, s kész. Elindulok Amerika legjobb videostore-jába. Az a neve, hogy Naro. Egy előkelő, majdnem sétáló utcában van, múvész mozival kombinálva, ahol még soha sem voltam. Még érvényes a bérletem, negyvennégy dollárért huszonkettő filmet lehet. Mindegy kazetta, vagy dvd.

Nézem a mozi plakátjait, fogalmam sincs a filmekről. Új színészek, bombasztikus jelzők, nevenincs rendezők. Ez nem az én világom. Inkább bemegyek. Ósdi, ezeréves polcokon sorakozik minden, ami képpel valaha készült. A némafilmtől napjainkig. De csak a jók. Kategorizálva van. Egyik kis szoba a nem amerikai filmeké. Azon belül pedig mindenki. Európaiak, Ázsiaiak, Afrikaiak, Ausztrálok, Dél-Amerikaiak. A legnagyobb polc a két nagymenőé, a franciáké, s az olaszoké. De ott vannak a svédek, a németek, a magyarok, a délszlávok, mindenki. S valaki kinyithatja a nagy Filmlexikont, s mehet az ujjával sorba, minden megvan, minden. Az összes Godar, az összes Antonioni, az összes Bergman, az összes Fassbinder, Hercog, az összes Kurosava, az összes Kusturica, de ott vannak az irániak, a kínaiak, mindenki. Spanyolok, az egész latin világ. Kimegyek a főszobába. Már találtam egy török rendezőt, Canne-ban fődíra nevezték, egy fotográfusról szól, aki iszonyúan szenved a saját hétköznapi élete, meg az elhivatottsága okán. A családdal is van valami konfliktus. Asszem nekem ez jó lesz most.Szóval, kint az első polc a zenéé. Minden zene. Az összes jazz zenész. Komoly zene, koncertek. Rock, popp, punk, alternatív, world, amit akasz. Népzenék. Bibliográfiák. Öt Dylan dvd.

A másikon, mellette táncok. Minden ami tánc. Balett, jazz is. Néptánc, táncversenyek. Modern táncok, régi keringők. Aztán ott vannak a történelmi filmek. Mindenkiről, aki valamiért híres lett. Nagy Sándortól a hitlerig. A maiak.Aztán természetfilmek. Végeérhetetlen. S ott vannak a művészfilmek. Az összes festőről, asszem. Giaccometti, Turner, Blake, Rosenberg, Dali, Chagall, az összes impresszionista, kubista, apámfaszomista. Az összes izmus. Szobrászat, építészet, fotósok, happeningesek, irányzatok régen és most. Minden ami a tévében volt. Aztán jönnek a tudományos filmek, dobjon föl valaki egy témát…Meredek, betiltott, máshol nem kapható-látható filmek. Nyálfilmek, mint a Casablanca. Sundance összes filmje. A világ népei, kultúrái, népmúvészet, civilizációkról szóló összefoglaló művek. Az egész Cosmos sorozat a Sagan-tól – amiért én annyit kínlódtam, hogy össze szedegessem. Dokumentumfilmek. Vígjátékok. Drámák. Az összes Becket mú. Meg hát a nagy rendezők, mind! Ha most leülne az ember, s huszonnégy órán keresztül nézné, húsz év kellene a végére érni, talán. Amerikában „minden van, „Amerika ebben utolérhetetlen. Egyszer írtam egy könyvtárról is. Ahol az össze Lenin megvolt. Az összes Mao. Az összes Sztálin. A Che művei. S – szinte – minden kiadott könyv. Egyszer vagy kétezer kertmúvelésről szóló könyvet saccoltam.

Ezer szakácskönyvet. Képzőművészet, óhh. Volt vagy negyven Dali album. Tizenöt Blake. S hát, ugye tudok angolul, no problem. Tehát ez az enyém…S a kihalt, még mindig napos, s még mindig szélfútta úton hazafelé, azon gondolkodtam, hogy micsoda egy képtelenség is az én életem. Hogy mennyi minden van bennem, s milyen jó lenne ezt átadni, megosztani valakivel. S hogy itt vagyok, vérlázító magányomban, s senkinek sem kellek. S itt van ez az ország, ez a fantasztikusan gazdag, tékozló ország, ahol fillérek a kaja, a világ legjobb ruhái itt lógnak, olcsón, itt vannak a legjobb autók, high definition tévék, setalite radió százötven zenei csatornával, hi-fibe, s a világ összes, fél évi fizetésből megvehető szuper ketyeréje. Mondj valamit.

S itt vagyok én, s én ezt ismerem, össze is buzeráltam, hogy majd egy igazi, lapulevelekkel, ecetfákkal, s parlagfúvel dússan benőtt tájban, nyakig pipacsban, kisborjú nedves orrával a kézfejemen, barikám szuszogásával a tarkómon, bodri kutyámmal a lábaimnál, gyerekkacajtól körülvéve, szerelmes asszonyom kebelrezzenésén elmerengve, a konyhából kiszúrődő finom illatok glóriájával fejem körül, nyárfalevél surrogásban, hősöktől, legendáktól, meséktől telített felhők alatt – előveszem, összerakom, s valakivel édes együttlétben hátra dőlve, felütöm a szép nagy képeskönyvet, s elkezdődik a mese. Kitöltve, teliírva, bearanyozva azt a benső szobát, ami az ittlétünk egyetlen boldog várományosa…, tanúja, tacepaója. A lelkünk. Hol van ez az ember? Hol van még egy olyan, mint én? Magamnak csináljam? Micsoda egy képtelenség…Ennél nagyobb fájdamat nem tudok elképzelni. Mire jó ez a nemlét? Kinek tudnám én ezt adni, édesjóistenem… Segíts meg engem.

A nő és a szerelem, meg a farokpasi, gondolatok francia filmek kapcsán

„ne, ne ezt már megint!”- volt az első gondolatom.

S végül is ugyan az. A Blier filmjében, az „Én pasim”-ban is ugyan ez sztori. Itt jobban meg van keverve, már a cím is más, ugye: Vigyázat, szeretlek!

Az első filmben egy nő fölszed a kukák közül egy pasit. Itt meg a vonaton – egymást. S mindkettőben jókat dugnak. Na meg hát a szerelem. S minkettőben a nő tényleg mindent megtesz, hogy kivakarja a csávót a mélységes szarából, de mindenhol baromi kudarcba fullad. Az elsőben a pasi belemegy, de elkurvul. A másodikban bele sem megy, csak éppen nem normális. Nem akar normális lenni. Mondja is: „én nem tudok mást adni mint a dákóm, szeress ezért, kapd be, dugd be, s hagyjuk a többit”. S persze, „jó pasi”. S fölmerül, hogy a nők tényleg ennyira vágynak egy mindent elsöprő szenvedélyre: szeretetre, szerelemre, szexre; „az a lényeg,
hogy szeress”, s „bármire” hajlandóak ezért? S persze, a „bármi” kicsit szóródik…, embere válogatja. Van aki, ki sem dobja az előző pasi gatyáit, csak elássa hátul a kertben…Vagy eleve úgy kezdi, hogy „én imádom a családom”, s ott tartja az aranyos kisunoka-babucit a kezében. Csoportkép a felnőtt porontyaival. Az anyjával. A barátnőivel.

A férfi barátaival…Hogy ő milyen normális. Hogy van bodyguardja. Hogy ő egy ápolónő típus, nyugdíjas, nem találja a helyét, s szívesen kiviszi bárki ágytálát, s több tisztábatevésre vágyik. Na meg itt van az ürge. Azért néhány szót érdemes erről is szólni. A macsóság, a farok köré züllött degradáció, tényleg ennyire általános? Csak az a jó pasi, aki kitörve az egzisztenciális mókuskerékből, a nő fentebb igényeire ily jól tud koncentrálni? Marad
rá ideje, ereje, kedve, szenvedélye, meg minden? (az egyik Deparidieu fimben a „Túl gyönyörű ez neked”-ben nincs megoldás a „Jó nő”, meg a „Szép nő” között. Az első úgy pörög a farkán, mint a búgócsiga, amitől ugye sorozatlövés van. De hát az egy pórnő. A második meg rohadt jól mutat egy estélyen, titokzatos, elvont, szép és művelt. Olyan mint egy szép, üres. Illatos váza. Az egyik „természetileg” kifinomult, a másik „társadalmilag.” S a végén a pasi „dönt”. Vagy az élet, vele, hehe.)

Mindez csak azért érdekes, hogy lássuk mi van a célkeresztben. Mert azért azt lehet látni, hogy mindenki „boldog akar lenni”. Naná! Még mi más? S lényegében hozza a nő a varrósdobozát, a pasi a szerszámosát, s kezdik mutogatni egymásnak. Van aki kiborítja az egészet, van aki egyenként, félseg-gel teszi. Nem tudom, a férfiak hogy csinálják, de néhány rémtörténet ott is megütötte a fülem. Ha a nő nem tud úszni, nem szeret főzni, vagy pecázni, akkor nem kell. Pont. S fordítva is: Ha a pasi bagózik, nem vált el, nem rendezett, akkor semmi esély. Van akinek a szenvedélye határozza meg a végrehajtást, van aki meg tervszerűen szenvedélyes. Hm.

Tényleg nem vagyunk egyformák. S ott volt a Lady Chatterly szeretője is. Szóval, mind a három filmben a nő ki akarja húzni a ménjét a nyomorból. Akik furcsa módon, szemlátomást, attól azok, hogy lent vannak. „Sötét, s veszélyes angyalok”, hogy ez el is hangzik. S egyikben sem megy. A pali vagy hiú, s nem fogadhatja el, vagy elkurvul jódolgába, vagy bele se megy, viszont begolyózik ettől a képtelenségtől. S az egész mindenestől tönkre megy, csak a példabszéd marad, csak azt nem tudom mire…

Márcsak két dolog. Se szenvedélytől világgá rohant, se mesés utakat rovó nő nincs…

Első:
Én még puszta szenvedélyébe világgá rohant nőről túl sokat nem tudok, láttam, hallottam. Előbb-utóbb valami bidermájer púderdoboz keletkezik, kis maszatos tükörrel tetején. Pedig már a utódpótló üzem bezárt, a gépeket kidobták, vagy gondosan lezsírozva, letakargatva állnak. Mire tehát a bakterház, kastély? Én még kelet mesés útjait róvó vándornőről se hallottam. Mert a nő „partlakó, fészeklakó”, a pasi meg „parttalan, fészekhagyó”?

Nők és férfiak! – mitől működik a farok – jól?

Második:
Mi lenne, ha úgy lenne, ahogy én gondolom? Ha nem vagy-vagy, hanem is-is? Ha nem férfi és nő merev kategóriáiban gondolkozunk, élünk? Ha, a férfi-nő, nő-férfi lényével közelítene mindenki? Végül is, nekem a női lényeglátás valahol szimpatikusabb. Ez a megtartó-örök-folyamatos-kiegyensúlyozottabb dolog. Miért nincs olyan, hogy a pasi „enged”, s belül, lelkileg valahogy úgy alakul, alakítja magát, hogy „szép is, meg jó is”? Hova vezet a szenvedély ösvénye? Úgy tűnik a farok mindenkinek fontos. De mitől működik – bármikor, bármely környezetben, életvitelben, mindig jól? Nők és férfiak!, – kérdezem én.

Lábjegyzet:
Biológia az egész, – vagy mi (a legújabb kutatások szerint, az egész – úgy ahogy van – egy baromság. S persze biztos ez sem igaz. Nincs egy ok. De így szól a történet: a biológia a fontos. Egy százalék társadalmi képzetek, determinációk, a többi meg módosult reprodukció: nedvek, szagok, ízek. Genetika, meg atomok, meg molekulák. Ha ott nincs kapcsolódás, a gének nem ismernek a párjukra, az emberek sem. S nyilván ott van millió pár, akikről senki sem tud, s akik mióta együtt vannak egyfolytában, s jókat kefélnek. Valahogy. S nem gond, beszélni sem kell róla… A nagy, hősi történetek, meg a kimaradt próbálkozókról szólnak, ami a majdnem, de mégsem. Akik meg végképp nem, arról mi a bránert lehet, s érdemes írni?)

Úgy leletszik, ezt nem lehet abbahagyni, mikor én hazamentem, s megjelentem a férfivadásznők célkeresztjében, éreztem, hogy hú-hát basszameg, micsoda egy kapós figura vagyok. Kiderült, mondták is, meg minden. S hát furcsa nagyon, mert az jött be, amit mindig is tudtam. Hogy mindannak ellenére, hogy micsoda egy gyerekkorom volt, meg felnőtt férfiként is hol. S merre, s melyik gulágra vetődtem, normálisság, normálisság!, „normálisnak” kell maradni. Ez a jelszó. De itt egy rohadt nagy ellenmondás keletkezik, nem is tudom… Mert, valahogy mégsem kellek senkinek. Idézőjelbe. (most tényleg nem csak rólam van szó) S félig, (fénykép nélkül, valójában semmitmondó közhelyekkel) megmutatkoztam. Mert iszonyúan féltem ettől. Hogy félreértik, s fönnakadok valami kerti törpés történetben. S hála az égnek, így csak egy éles szemű mélyre látó vett észre. Nem tapostak halálra a női hordák.

Szóval, itt vagyunk, te meg én. Át tudunk, összekapaszkodva menni ezen a Niagara fölött kifeszített kötélen, fél-félszemmel? Valójában azzal sokan egyetértünk itt, hogy a pénz nem minden. De mi van, ha nincs? Tényleg így van ez? Az ember álhatatlan. Rohadt nehéz ebben az elkurvult világban lejjebb menni. Vissza, valami neoprimitvbe. Oly büszkék vagyunk a nagyszerű eredményeinkre, amik semmire sem jók. Nem sokra. Rajtunk kívül senki sem tudja…Marha jó, nem?

Már ez is rohadtul idegesít, hogy mindig magamról beszélek. Persze, csak, mint példa. Magamra vállalom ezt, nehogy valakit megbántsak? Nyomulok itt a szüzességemmel. Hogy én milyen faszagyerek vagyok, hogy itt őrizgetem, tartogatom, néha föllebbentem. Olyan nagy dolog ez! Annyira bájos. Annyira szentimentális. Jobb nem is kérdezni, utalni rá, csak példálózni. Szóval, itt van ez a mi kettőnk szüzessége: mutogatjuk egymásnak. Már-már nem is az lényeg, hogy mi van a másikkal, hanem velünk. Veszélyes önkielégítések ezek. A meredélyen a semmibe vezetnek. Csak azért mondom. Komolyabban kéne venni, még komolyabban az embernek magát.

A lényeg lemaradt,

A szerelem a sötét verem… Az ember össze-vissza beszél mindenről. Elfelejti a lényeget. Persze hülyeség. Mindegy. Az jutott eszembe, hogy valójában a tudás, a műveltség, az ismeretszerezés legnagyobb jelentősége a „műértésben” van. Ez így csúnyán hangzik, mert ennél sokkal jobb. Az ember meg tanul érteni, értékelni tudni, s élvezni dolgokat. S persze, egyáltalán észreveszi… Hosszú évtizedekbe telt, mire én is ide eljutottam. Ott volt előttem ezer és ezer dolog, amiről azt gondoltam, hogy lényegtelen, szar, ócska, nem fontos, minek?, na nehogy már, hagyjál engem békén, ne fűtsd az agyam, szállj le rólam, baszkódj a nénikéddel, kopj le, húzzál el, szívódj fel, ne vasalj, ne kerülgess a csiklandóddal, a művészet csak hóbort, a művész merő extravagancia, képmutatás, jelentőség nélküli melléktermék, az élethez semmi köze dolog, s így tovább.

S mára ez teljesen feje tetejére állt bennem, mert pont fordítva van! Az élet egy nagy szar, s csak a művészet számít. Amit persze érteni (tudni) kell. Azt meg meg kell tanulni. Egy teljesen más, gazdagabb, színesebb, kellemesebb, tágabb, biztonságosabb világban találja magát az ember. Tudom, hogy ezek most itt lehetnek üres szavak, konganak, pedig így van. Nekem, – elhiheted.

Jack

A sírköpők

Nos, megint arra jövök haza, hogy a Jill ezerrel a Pacuka-val tárgyal a Skypon.

Már együtt kurvaannyáznak. Szemlátomást nem bírják ezt az elhagyott feleség státuszt. Az Jill meg nem tud magával mit kezdeni. Egy nagy nihil minden nélkülem? S jött is, adjam – most azonnal vissza – az ezer forintot, amit a cigire adott, mert tegnap nem volt apróm.

– Na, megbeszéltetek mindent az Pacukával, – kérdeztem.
– Igen, s ott leszünk mindannyian, köpni a sírodra.
– Értem, szóval ti vagytok a sírköpők?
– Mi, s a lányod, a Réka is ott lesz!
– Igen, szóval megbeszélted vele is.
– Igen, és a fiad is ott lesz,
– Oké, ezt már hallottam. S persze ehhez nekem kell először meghalnom, de hát majd igyekszem.

Ezt már nem vette, rázta a fejét, nem is akarta, de még visszakiabálta, amit mostanában minden alkalommal – a kurva anyádat! Hosszú idő óta először eleredt a most már hideg őszi eső, s szegénykém, még hosszú ideig kóválygott kényszeresen az ázott- kenyeres táljával, s a kopasznyakú erdélyi kakasa, no meg a csupaszseggű tyúkjai követték. Nem lehetett érteni, de mondta a magáét. Ez élteti, soha nem fogy ki belőle ez a gyűlölet.

A szőlőmetszés, Kérdezted az milyen?

-Hááát, az olyan, mint kis pingvineket iskolába küldeni, mint sáros flamingó bébik karbantartani sártenger átkeléskor, nektárt nyalogatni egy kolibri csőréből, ünnepi koncerten kikeresni a kilazult hangfal vezetéket, gégemetszést végezni vészhelyzetben, szülni, meg kenyeret sütni. Na jó. Hülyeség. Jó dolog. Mintha élő-körmöt vágna az ember. A bálna fogát, sziláit tisztítaná, ritkítaná. A Noé haját fésülné. Elég.

A szex három része

S hát három részre osztom ezt a dolgot. Magára a koituszra, a makk, a csikló, a bőr, az ajkak, mindenki eltérő erotikus pontjai:
a nyak, a derék, a combok, a mell, stb. Na meg az érzelmi részre. De bevehetünk, egyre inkább be is kerül a szótárba, a fantáziát. Nekem az összes szexkelléked finom, kellemes, izgató. A bőröd, a szád, a melleid, a puncid. Ezekről is külön lehetne beszélni, egyenként részletezni, hogy „miért”.

A koitusz:

Tisztán emlékszem, ahogy a hüvelyeddel egyre jobban meg tudtál szorítani, átölelni, tartani, s hát azt hiszem, ennél többre nem lehet vágyni. Vannak itt még G pontok, meg hasonlók, de úgy, hogy igazán nem kutattuk-fedeztük fel egymásban, ezt még, úgy is jó volt. Jó esetben nekem is legjobb errekcióm volt, sőt, azt hiszem, hogy még javíthatok is valamit. (soha sem tudtam igazán erről, de most olvastam, hogy nem csak a pasik, hanem a nők egy részének is van ún. méretfélelme. (ez egyaránt vonatkozik hüvelye, mellre, s csiklóra is…) A pasiknál ugye az szokott lenni, hogy nem elég nagy, a nőknél, hogy túl nagy…(most itt a hüvely, ugye). Szülés után, főleg. Meg – miért is ne, van különbség…, miért is ne lenne. Ha testünk mérete különbözik, a szerveinkké mért ne? Persze itt sokszor semmi egyenes arány sincs, ezt is tudjuk.

Szóval, mikor a farok a punciban van, két dolog jön elő. A pasinak van e elég akkora, ami azért hosszába legalább megfelel. A szeméremajkaktól a méhig. A vastagsággal ugye sokat nem lehet kezdeni, de pesze jó ha az is van… Furcsa blöff szokott ez nekem lenni, mikor némely, főleg idősbödő és problámás nők nagyfaszú legényekről álmodnak. Miközben a hüvelyük nem lett hosszabb, arrafelé nem működik. Csak kitágult. Szóval, jön a nagyfaszú legény, s jól széttrafálja a méhecskéjét, meg egyebeket. Amúgy, meg még mindig csak lötyög! Nyilván itt a fantázia segít: nézni, tudni, fogni, bekapni, dédelgetni, szopogatni, elmesélni, egyáltalán tudni, birtokolni!, mintha az valami földbirtok lenne! S ráadásul – szerintem, sok nő hülyíti is egymást, ezzel a „kivagyissággal”, faszbirtokviszonnyal, fasz-státusszimbólummal, faszöntudattal, s pesze, könnyen lehet saját komplexusát csökkentendő, stb. sokat segít, de a valóságos érzés, odabent, az más (lehet). Persze nem vagyok nő, de olvastam
nőktől erről, valami fogalmam mégis van.

Fiatalabb koromban emlékszem, hogy annak ellenére, hogy amolyan átlagos farkam van, volt olyan nőm, hogy olyan szoros volt a puncija, hogy fájt. S nem csak az elején, de végig. Nem volt jó. Valami perverz gondolattal lehetett volna, de inkább féltettem, sajnáltam magunkat. Az egész hüvely ugye egy érdekes „élőlény”, valójában érdekesebb mint a férfi szerszáma. S beszéljünk itt most már nőkről, akik szültek. (a nemszült nők „nem érdekelnek”, mert annyi, de annyi minden hiányzik belőlük, s lehet valami baj is van velük, netán még fizikailag is. A mentálisról nem is beszélve. Szóval nézzük, milyen lehet, milyen is a jó gyermeknek életet adó nő…).

Tudjuk, hogy azok az izmok mennyire ki tudnak tágulni, hála az égnek. Másképp nem lennénk, ugye. A normális gyerekeknek ugye az ért van egy standardja, mondjuk három és fél kiló. S méretre sincs nagy különbség. Ehhez képest a nők hüvelye nagyon nem különbözik, függetlenül az alkattól. De biztos van különbség. A nagy, szélescsípőjű nők, hááát, nem tudom, hogy a puncijuk azoknak nagyobb e. Az egyik öt centi, a másik tíz. Na de a baba húsztól negyvenig lehet. Tehát? Már azt is hallottam, hogy a nagy és kövér nőknek szűk a puncija. Volt nekem is ilyenem, egy ráckevei lány, s tényleg elég szoros volt. A baj inkább a hozzáféréssel volt, mert a luk egy hatalmas hegy alján volt, hurkák és tonnányi redők mélyén. S vannak iszonyú nagyfaszú legények, ezt mára lehet tudni, látni is. De mindig az derül ki, hogy ezek csak a hegyét tudják bedugni, ha nem akarnak szándékosan trancsirozni ott belül. S amúgy is. Valahogy nekem az olyan, mint a távirányítós baszás.

Nekem jó az, ha szorosan vagyunk: lehet azért mert nekem nincs akkora, szóval, „savanyú a szölő”, vethetnénk föl, ahogy ezt meg is tettem. Van abban valami perverz káröröm, elégtétel, álkéj, ahogy pornografáljuk ezt a dolgot. Legalább is egyesek. Én mégiscsak oda lukadtam ki, hogy nekem csak jó teljesen bedugni. Ha a hasunk, a szeméremdombunk, miegyebünk is találkozik. Ha a heréim érzik a szeméremajkaid, a combod, a szőröm a szőröd…

Érzem a nedveid.

Szóval, most már rövidebben, a dolog oda megy le, hogy a farok legyen elég nagy, a punci elég szűk. Mikor bedugja az ember, vagy bedugják az emberbe, ugye, akkor ott vannak az elején a záróizmok, azok a legtöbb embernél, (nőnél) szűkek. Tehát a behatolás elég jó szoros. Azt mondják a nők, hogy ez nem mindig olyan jó „azért”. Előjáték hatására meg ezek is kitágulnak, szóval változik a kép. Aztán, a csoda képessége a hüvelynek, hogy ugyan kitágul, de mintegy alkalmazkodik, azaz igyekszik körülölelni a csávót.

S elérkeztünk a ponthoz, hogy mi is váltja ki ezt a hihetetlen változást.

De mégegszer: ahhoz is valami komoly kémia kell, hogy a szerszám úgy föláljon, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Meg ahhoz is, hogy a nő, a vágytól, a szerelemtől, megragadja ami ott bent van. Biztos van ennek fizikai limitje, na meg a lelki együtt. Ezek együtthatója. Ahogy veled valakit…, elképzelem (nem tudom mekkora a farka, (a nők azok, akik valahol minden titkot viselnek, furcsa módon, s mint valami titkos archivum…), lehet valamivel nagyobb mint az enyém, de azt hiszem, hogy ő túl kényelmes volt, semmiért mindent akart, s csak úgy „belógatta”. S valami csodára várt, ami természetesen nem jött. Mert nem hogy összehúzódott a punci, de mégjobban kitágult, tágulhatott…Felfogott, vagy felfoghatatlan okból, mintha menekült volna? Mindegy, valaki „mit akart”? Mer’ ezt itt már rég nem fizikai aktus, jóbaszás. Ráadásul még az is kérdés, hogy normálian érzékeny embereknél – ez valaha is az-e? Bár, oké, néha lehet, – amennyire erős az állat (éppen) bennünk.

Jól látom?

Legalább is nem volt ott valami reális cél, vágy, késztetés, hit, akarat. S akkor még!, gané, s aljas módon be is szólt. Hogy veled van a baj…, nem? Mert egy barom, egy pragmatista, egoista, narcista. A dolog nem így működik…) Hát, asszem, ennyit erről, most.

Aztán ott van a csikló. Óh, óh. Kis gyémánt prizma a női világegyetemben…

A legtöbbet szenvedett emberi testrész. Óh, óh. Mostanra aztán egész csikló forradalom van, amiről – nyíltan – senki sem beszél. Pedig szerintem erről kéne, inkább. Nők milliószámra ülnek száttárt lábakkal, video és webkamerák előtt, s birizgálják azt a kis rügyecskét. S ha valaki soha sem volt még nővel, jól láthassa, hogy hűha, húha, valami történik, bizony, bizony. De hát, itt is van mindenféle történet. Először is meg kell említeni, hogy mi, a civil publikum, még csak tanuljuk. Pornósztároktól is. Főleg azt, hogy együttesen miként is kell ezt alkalmazni. Mármint párosan. A Káma Szutra azért tesz némi említést rá, de az se igazi.

Ráadásul jön a nagy női „hiba”, miszerint valakinek, főleg a férfinak, azt kell tudni. Hogy a másik, tudja azt, amit ő, a nő! Na, ez kemény. S van itt, vagy lehet, körülmény is. Adottság. Egy nagyon felvilágosult – e téren feminista – hölgy, valami „Betty”, külön site-al, könnyvel, filmmel beszél szabadon a minden féle szempontból lefényképezett csiklójáról, meg felvilágosítást tart. Milliószámra küldik be nők a részletes nemiszervükről készült fotókat, s kérdik: elég nagy? Túl kicsi? Ő, egyáltalán egy nő? De persze, ahogy ez várható, a dolog nem attól függ. A kis csikló idegvégződése éppúgy az agyba megy, s az izgatása éppúgy tüzijátékhoz vezet. S ahogy a D. Thomas kérdi: „mi is a nemzés mérete, vagy neme a lángnak”, ezt senki sem tudja.

Rejtett dolga – volt – ez a nőnek. Tanulván, most meg odaadja, „megengedi”, „elvárja”, „örül neki”, „igényli”, hogy „használják”. De így, vagy úgy, ó be sokszor ott van ez az összeszorított combokkal dolog, szimbólikusan is, fizikailag is. S sokszor, ott az éj fülledt vakhomályában, a rózsa, s kagylószirmok közé bújt mimózahajtást, még hatalmas bozont is rejti, némelyeknél. Micsoda figyelem, mennyi törődés valaki alkatánál, létrehozni, fenntartani, ezt a dús szőrzetet, mert hát, hogy az csak nem úgy van! Hideg ellen? Na ne? S persze, szép a csupasz punci is, mennyi féle van abból is.., (ennek a nőnek micsoda gyűjteménye van, mondom nők küldik
be.., ) mert hogy az anatómiája, ez a fenséges orchidea, jajj, de.

Én szeretem a szőrt. A ritkaszőrű nőknél azt éreztem, – lehet tévesen.., – hogy azoknak csökkent, „elkorcsosult” satnyult?, a szexualitásuk? Bizonyos szőrzetekben igenis hiszek, sajnálom. Igen ám, de most eljuthatunk a szegénylegény legnehezebb próbatételéhez: sötében, láthatatlanul, jól eldugva, találjon meg egy egy parányi joysicket (micsoda egy fantasztikus szó), annak is a végén lévő parányi szupermembránt, nyamirügyet,
háromdimenziós (de inkább négy) egérgombot, s azon az egy ujja vagy nyelvehegyén egyensúlyozza a tomboló égboltot. Hááát, nem könnyű. S persze fölmerül, hogy miért is került az dolog oda. A kezdetekben. Mert hogy majd dugás közben dörzsölődik? Csak úgy, szálmentén? Oké. Na de akkor miért ez a megkülönböztetett figyelem? Kiegészítésre, valami pótlására, fokozásra, bűnök jóvátételére, óh, hó-ha. S perszehogy. Hát van, nem? Nyilvánvaló, nem? Ez maradt nekünk – a szarvilágban?
(a Varázshegyben az egyik nő mondja, hogy a fogságban állandóan dugtak. Amikor csak lehetett. Ettől érezték, hogy élnek, reményt adott, meg tartalmat. Elgondolkodtató.)

Aranyos ez a verseny, a szex, meg a szerelem vágtája, ahogy pucér embertestünket vonszolja a római fogattal. Valami könyvnek, művészetnek erről is kéne már szólni…
Hát, itt elérkeztünk a harmadik ponthoz, ami sokak, s főleg a nők szerint a lényeg, a körítéshez. A felvezetéshez, a megágyazáshoz, a milliőhöz, a gyertyafénytől, a simogatásig, a lehelettől a csókig. A hőmérséklet, az illatok, a puhaság, bolyhok, és kelmék, s puha ölelések, s hangok, és színek. Meg a mozdulat és mozdulatsorok, a test és testrészek aerobikája, pontok találkozása mitikus és misztérikus pontokon, bachi pont és ellenpont, átugró gondolatok, szikrák, hullámok, érzületgörbék, lázak és fájdalmak, sóhajok és fogcsikorgatások, egy újbegy apró érintése combuk benső felén, mellünk hajlatában, orrunkban, fülünkben, szánkban. Mind, mind belsűrítve ide, minden élményük, felépítményünk, meg és átélésünk, minden tudásunk, minden tapasztalatunk, amit át, meg nem át akartunk adni, ami nem ide való, de most elmesélem, amit nem akartam, de most had menjen, amit csak neked akartam elmondani, amit most majd kikutatsz, megtudsz te szemét, remélem nem élsz vele vissza, nesze tiéd, de holnap s lehet soha nem kérheted rajtam számon, most ezt itt neked adom, mert jobban szeretlek magamnál, akár meg is ölhetsz, én itt most meg is halok-halhatok, most és mindörökké, most vagy soha, most benned, bennem, rajtad, általad, égve, élve és halva.

S akkor még ott van a negyedik, a fantázia.

De azt majd legközelebb.
Mert valójában nem is – csak – erről akartam beszélni, csak hát nehéz ezt egyetlen délután…

Amerika - majális

Itt is tavasz van.
Naptárilag legalább is. Amúgy gatyarohasztó nyári hőség.

A hosszú, kihalt rideg-hideg és szeles hónapok után, megtelik a part. Ez amolyan csóró környék, a szegény ember Beach-e. A keskeny félszigeten csupán néhány utca van, van ahol csak maga a főút. A telekérték megy föl, úgy tűnik, mert évente tucatjával bontják le a régi ótvaros vityillókat, hogy pikkpakkpukk néhány hét alatt újat húzzanak helyette, nagyot, csicsást, amin majd a Judy Boone nevű házügynök táblája himbálózik, aki ifjú munkásom szerint, maga az ördög. Felsorolni sem tudja, hányszor lakoltatta ki őket, éjjel, hóban, hőségben, a lakásból, amit tőle béreltek. Mert valami gond volt…

Amúgy megtelik a város sátrakkal, hogy valamilyen fesztivált ünnepelhessenek. Bazárok, sütödék, ringlispílek, vásárosok. A város régi, előkelőbb központjában az úri népek lófrálnak, de a külterületeken, hát, hogy is mondjam, a nép. S érdekes, nézni ezt a népet. Egyáltalán érdekes nézni bármilyen népet. Meg érdekes összehasonlítani népeket.

S talán mindenkinek ismerős, hogy amikor elmegy Siófok- Külsőre, Tiszakécskére, Bécsbe, vagy Frankfurtba, akkor ott a helynek, az embereknek valahogy más és más arca van. Nos, ez aztán egyfajta összbenyomássá áll össze. S van, aki ezzel totál nem foglalkozik, nem érdekli, s hagyja, hogy az a kis kép, ott a fejében függőbe maradjon, vagy mint a betévedt lepke, kiröppenjen az ablakon… Aztán meg ugye van olyan, mint szerénységem, aki egész életében mániákusan gyűjti, kotyvassza, dagassza, dekázza, meg sózza és savanyítja ezt a tízezernyi képet. Ami aztán újabb és nagyobb köröket, összefüggéseket, – s most már hívjuk így – gomolygó víziókat okoz. Lehet látomásnak is hívni. Ha intervallumról beszélünk, akkor többnyire, mint mindennek, ennek is van egy íve. Az önfeledt csodálattól a rémlátomásig. Nálam, legalább is. Igazság nincs, felsőbbrendű nép se, az ember amerre néz, vagy ilyen, vagy olyan kuplerájt lát. De miután az okos ember, – szerintem – az attól az, hogy ügyesen lavíroz, és válogat (legyen szegény, vagy módos), kell, hogy legyen neki, hogy miből.

Nem?

Noshátakkor. Otthon a legfőbb benyomásom a csavarodottság. A legegyszerűbb példa a lényeg megfogalmazására, a zöldségé. Az a kis, gyöszös, magyar paprika (szeder, alma, paradicsom, stb,), ami ott elfelejtve, „magától” túlélte az összes atomtámadást, kivégzőosztagot, kínzókamrát, az a legfinomabb. Igen ám, de kinézetre, önértékelését tekintve, meg az utolsó. Finom, de az élete egy gyötrelem. Nos, zöldségekkel kapcsolatban azért ez nem olyan nagy baj, mert ugye az ilyen tudat, meg lélek, meg közérzet, meg ennek terméke, mint bulvársajtó, tévé, parlamenti ökölharc, nemzeti identitás tudat, stb. nélkül vala.

De az ember az más.

S amikor az első tavaszi zsongásban Március 15-én én is végiglejtettem a Duna parti Korzón, az agyam görcsbe rándult. Hát még ennyi görbe, fás, csavarodott, különlegesen ronda répát nehéz találni. Ahány répa, annyi ízű leves. Ami fasza, ha van belőle elég. Ha valakinek van ideje négy órán keresztül egy hegynyi kukacost pucolni, hogy egy maréknyi összejöjjön. Egy levesre való…

S az a hatalmas mennyiségű hulladék!? S felmerül, nem lehetne, ezt egy kicsit jobban? Mert már a répakérdés megoldódott, csak az emberek maradtak ilyen göcsörtösnek. Valahogy azért jó lenne a kettő közt…

Nos, a másik oldalon, itt, meg az ellenkezője van. Ezek itt teltek, simák, kívül-belül. Az otthoni mindentudás, mindenhez értés, belekapás, beletúrás, belefikázás, joker típusával szemben, itt meg a minden mindegy, semmi sem érdekes, agyontápláltság van. Amikor kevés a kaja, az ember töpreng. Amikor sok, zabál. (Az emberi természet mindenütt ugyan az.) Valamit kell csinálni. Most itten én a népről beszélek.

Nos, elmentem itt egy ilyen népi majálisba. Hát ennél szörnyűbb dolgot még nem pipált emberi kultúra, mint ez itt. Dagadt, szétfolyós, csiricsáré, ripacs, szakadt, trutymós, csisze-csoszán szalasztott, embert egykupacba, nehéz még máshol találni.

Először is olyan, mintha mindenki a túrkálóból választott volna. Aztán a Hárshegyi Elmeszanatórium Tavaszköszöntő báljára készülve, – végre ki lehet özönleni a kórteremből… S miután a fene nagy céltalanságtól, meg prosperitástól a nép végre megszabadult minden formalitástól, végre, mint a rongyos évszázadokban, csak már most szabadon, gazdagon, megszületett a foltos divat újra: a foszlányok, a rojtok, a bolyhok, maradékok, s fércek formájában. Be jó is, slamposnak lenni, a jóléttől semmivel nem törődni!

De ez csak a gönc meg a flanc. Az emberek nagy része, kb. fele, az úgy néz ki, mint az a híres mangalica disznó, rózsaszín, amit a Nagy Szocialista Mezőgazdasági Kiállításra emeltek be, daruval, hordágyon. Me’má menni se tud. (A „Dagadt az Gyönyörű”, tele van ezzel a média…) A túrkálóban ugye méret már nincs. Amúgy is, ez többnyire egy hálóing, pizsama, felmosórongy, maradék asztalterítő, dunnahuzat, turistaházból leselejtezett függöny, s ágynemű halmaza, de az aztán minden színben, textíliában, a selyemtől a műanyag krumpliszsákig.

Otthon, nem titok, a sok pacalpörkölt, szalonna, disznósajt, henyeség és tespedés, amit társadalmi csapásként a magyar sors oly régóta mér ránk, szintén meghozza gyümölcsét. De, valahogy én többnyire arra emlékszem, hogy éltes, idős, de akár középkorú emberek is, rendesen titkolják a torzójukat. Bő ruhák, kabátok, stb. Akinek nincs, az nem megy sehova. S különben is, valahogy nálunk nem kell fel naponta a háromnegyed ország, s indul el családostul a McDonaldsba hamburgert zabálni. Délbe se, este se. Évezredes nemzeti szegénységünk jobban ad a vonalainkra. Szerencsének is fölfoghatnánk… (Csak képzelje el otthon valaki: egy egész család reggelije egy gyári munkás egy órai keresete. Csak oda kő menni, kérni, oszt benyomni. Se mosogatás, se bevásárlás, semmi. Mennyit keres egy gyári munkás óránként? Egy ezrest? ).

Nahát itt nem így van. Itt egy kétszáz kilós nő, 25 éves, fog egy kispárna huzatot, vág két lukat a hurka lábainak, s zsupsz, beleidomul. Kész az emberi Debreceni. Rá tűz egy kitűzőt, hogy „Imádom az alacsonyan szálló vadászrepülők zaját”, megtömi a babakocsiját súlyos bébikkel, s elindul virslit zabálni. Ülnek az aszfalton, szájuk sarkán folyik a kecsöpp, s adnak az emésztés örömeinek. Lufi, és ringlispíl, és Mardi Grasznak hívott elvarázsolt deszkabódé. Security mindenütt. Lovon, ötkerekű, négykerekű, háromkerekű, kétkerekű, egykerekű s kerék nélküli biciklin, kis targoncán, civilhasználatra készült harci járművön, egyenruhás és álruhás walkitalkis had vigyázza a népet, nehogy a Basszama mint a ménkű valahogy becsapjon. Radaros repülők, naszádok, rocsók, szúnyogszerű és egri vár méretű kétpropelleres helikufferek őrzik a fődet, (parkolót), a vizet, meg az eget körötte meg fölötte. Szeszes ital nincs.

Punchkeverő plasztik gépekből türkizkék, s azúr zöld szörpöket töltenek világkupa méretű tégelyekbe, amit homályos, pandamacis szemekkel szipogatnak szívószálukkal, kb. tíz másodpercenként. Hogy nehogy kiszáradjanak! Na, ebből ennyi mára elég.

Néhány megjegyzés a majálisokhoz:

Először is, s persze, a répának is van lelke, ennek helytelen vagy nem elégséges kiemeléséért utólag elnézést kell kérnem. Másodszor, az a nagyhorderejű dolog, hogy miért a gyöszös répa a Répa, azaz hatalmas s megfellebbezhetetlen világkollektíva bizonyítja ízlelőbimbói által, ebben van a legtöbb répa-molekula! az Auchan-ós szuperrépák, azok az egyenesre modifikáltak génsebészet, hatszoros gravitáció, centripetálás s radioaktivitás által, csak az ezerszeresen kiöblített kis répa izéket tartalmazzák. viszont a rostjuk jó, erre nagyon
vigyáznak, a pucolás az ugye egy álom, két perc, s akár egy hadosztálynak való répafőzelék alkatrészt meg lehet pucolni. kész és fuck, nincs ilyenekre idő… de má’megint elizélem itt a dolgot, mert kimarad az az európai kérdés, hogy mi ér többet? Melyik répa a jobb, amelyik tele van répával, de gyöszös, vagy amelyikben a répa-íz, az nem annyira fontos. Még akkor is, ha persze!, hát persze! Tudjuk a választ, a legjobb az egyenes, szálfa répa, a kis ősrépa íz birodalmával,… igen ám, de hol van ez?

A huszonöt éves némber, az valójában ötvennel több. kilóval. van férje is, valahol ott van, de csak mint egy szellem. amúgy is, a pocakos férfi régóta nem nagy ügy, itt már az első babadevelopment alatt – gyötrődő empátiából? – ki tudja, ő is mint az asszony pocakot növeszt, s úgy is hagy, minden eshetőségre készen. s ha az emberi jogaitól úgy meg van fosztva, mint itt, már nem is látszik. a közéletbe még úgy ahogy, de ilyen vakációzás alkalmával a legkisebb totyogó kisbabává van lefokozva, selypít, púzik, s dünnyög valahol a háttérben. Bukfencezik a gyerekekkel – például, a férfimosdók tele vannak pelenkázó apákkal.

A turkáló, az nem használt ruhát jelent, ó nem. Áruházit. ennél több féle ruhát utoljára csak a Zurichikben láttam, ahol egy kabátáruházban kb. százhetvenezer féle! télikabátot számoltam össze. szóval, ruha van dögivel. olcsó is, drága is. s a legrosszabb is ezerszerese a hajdani centrumáruházas, Corvinos minőségnek. Csak élet nincs, ami az embereket fölöltöztesse…, alkalom. Persze mindenre van kivétel. láttam egy rendesen felöltözött nőt, aki mondjuk megütött volna egy mai szlovák, vagy ukrán, vagy Somogymeggyesi normát, hááát, elég kirítt a sorból. pedig, tényleg vannak jó cuccok. csak valami elképesztő dekonstrukcióval elcsálézzák. a legjobb Gap is úgy áll rajtuk, mint a tehénen a gatya.

Ahogy mifelénk, Budafokon mondták. Aztán meg még az is kapcsolódhatna, hogy nehogy valaki azt gondolja, hogy ezek aztán végképp nem isznak. de igen. Otthon, magányosan. Mert, először is, közterületen nem lehet. inni se, hugyozni se. Ez így faszán meg lett oldva. részegnek se lehet lenni, mert az már Public Offense, magyarul meg közszeméremsértés. Viszont erre már senki sem emlékszik, olyan régen kibullázták.

Viszont veszik a láda söröket, ezt lehet látni. de hogy később mi történik, az nem lehet tudni. aztán meg itt van, hogy se vezetni, se utazni nem lehet részegen. ittasan se. Semmilyen üres sörösüveg, nem lehet a kocsiban. Ergó, aki iszik, maradjon, ahol van. Ilyen bonyolult itt az élet, ilyen faszán kitalálták.

Amerika…

„Húsvéti Sonkácskája Zombikának”

(talán ez egy elég jó cím)

Tettem néhány anti-szakácsköny-készító gesztust itt, nehogy valaki azt higgye, hogy valahonnan loptam, vagy fordítva.

A sebhely, a kóstolás-torkoskodás eredménye, még vissza lett a reh’lnibe dugva a kis húsdarabja! Beszélünk itt civilizációról? Ez egy állat partja! S mindjárt Húsvét után ezt zabáljuk! Van valami köze a Hiponak (viziló), a Hipotalamusnak, (az agy alantas, ősi bugyra), meg a Hipokráciának? Akár a poénkodáson kívül is, ha?

Na szóval, nem lehet tudni, hogy mi volt előbb. A krumpli csippek a lepedőmön, a Hammurabi kőtáblája, az égő
Könyvtár képe, vagy a Nagypénteki elefánt-abrak mennyiségben fogyasztott zöldbabos krumpli. Sok tejföllel, fokhagymával, házi kenyérrel. Ami fölébresztett. Kettő után néhány perccel.

A dolog valahogy azzal kezdődött, hogy rájöttem, hogy a sokzsebes gatyám, a kinti dinamó is rajtam van, meg egy elég jó meleg pulóver. S a whiskey-sör hőleadásom nem működik. Ebbe kicsit belejátszott egy kint felejtett törpe Collie kaparászása is a szomszédnál. De rövidre akartam zárni a dolgot, s lenyúltam a műanyag kannás gallon vizemért. S jóllehet az elég jó friss éji légben nem volt poshadék, a kutyuli-mutyuli is bekerült, s a távoli, ismerős konténer toszogatás visszhangzott már csak, a kényelmetlenség érzet mégse szűnt. Ekkor vettem le a pulóvert. Alatta viszont nem volt semmi. S valahogy – tényleg nem szoktam ilyen disznó lenni – de a sejtelem lassan realizálódott, hogy ropogós rósejbni törmeléken fekszem. Jobbról is,balról is. What a fuck?

Hát igen. Mert valamikor, miután már csömört is elhagytuk arra gödöllő felé a Cohen Hallelujá-jának hatodszori meghallgatása által, az ősemberem, ágybamenet közben fölkapott egy ilyen zacskó izit, s bevonszolta mellénk. Mert a baromja rágni akart! Böjt mi? Lesz itt valaha, ebbe a rohadt életbe valami fegyelem?

S innen már könnyű. Fennkölt-ködni. Mert ugye a kis vidámparki dodzsemek mind sorba beindulnak. A hajóhinták, a ringlispilek, a bohókabillenők, szellemvasutak, meg tudod, a többi trükkölés. S a kis, és olcsó Bidermájer Jánoska a keskenyvágányú vasutas házában, meggyújtja a petróleum lámpáját. Mert még nem virrad, persze. S aszondja a nagy gondolat provokáló hajnalban: mert, egyszer voltam én kultúros is, nem? Könyvtáros. Volt idő, mikor ezek a dolgok még számítottak, még mielőtt Újgazdag Ország kézművese lett, faszom pökhendi Disznófejű…dickhead.

De egyáltalán van ebben valami, így, hajnalban? S nem tudom mit mondott a Hammurabi, de lopott faevezők képe jelent meg a szemem előtt, amik valamilyen oknál fogva, s nyilván a Rabbi uram bölcsessége okán, párezer évig szelték ott azt a nagy két folyót. Tigris meg Eufrátesz. Még a nevüktől is kiver a víz.

Én nem értem az embereket. Miért mennek olyan messze malackodni? Miért nem pisálnak már otthon bele a nagymama vázájába, köpnek az anyjuk varrósdobozába, verik szét baltával az apjuk műhelyét, rúgják picsán a postást, lőnek szitává minden virágboltot, vagy hagynak kellemes viszláttal egy égő csikket a könyvtár elhagyásakor, zárás előtt fél perccel?

De hát mi is rossebnyin hempergünk. Szóval, akkor ez így van? Tényleg? No, ekkora már elviselhetetlené vált az éjszaka hossza. S eszembe jutott, mint a mesebeli Tejesembernek, „mennyi is a dolgom”.

Először is elfogyott a kenyerem, ami megengedhetetlen. Másodszor a sonkám félig sincs kész. Harmadszor a spagetti szószom is ott van félbehagyva. S én itt nem beszélek tojásfestésről. Na ilyenek itt nem lesznek. De hát ez már elég indok volt fölkelni. S ahogy leslattyogtam, elég jó kis kupi képe várt rám. Sörösdobozok, tele hamutartók, csetres, feldolgozatlan szemét kupacok, száritatlan ruhák a mosógépbe, hajtogatatlan (hogy kell ez mondani?) ruhák a szárító tetején, morzsák – persze – meg más gyanús foltok.

Nos, kerítsünk valami fonalat, ugye.

Szóval felfedeztem, elég jó, még van egy hónapom az ötvenharmadikig, szóval talán még időben, a spagetti szósz főzés titkát. Lehet itt kész konzerves izéket kapni, mint All Seasons, meg Rosted Garlic, meg Four Herbs, meg Great Traditional, meg ilyenek, s nem is rosszak. Élményileg jobbak, mint amit valaha is otthon a parízeres, de még a tarjás alappal is valaha csináltunk. De, a rendes messzire szakadt bunkóban azért maradt annyi viviszekció, hogy ezzel ne érje be. S ennek különös nyomatékot tud adni a már régóta itt tébláboló Slow Coocker felfedezése. Mert ugye, az örök probléma, a szósz FRÖCSÖG! Bassza meg. S ugye, régi csodálója vagyok a mediterrán varázslatnak, s egész életemben kisért a 48 órán keresztül fehér(?) köténykéjében, s szakács sapkájában a mennyeit kotyvasztó Dzsovanni.

Mert ugye, a pecázás hírhedt mottójára: „van aki a főzést rendezi az élte köré, van aki meg az életet a főzés köré”. Húbazdmeg, ezt sikerült leírni. De érthető, nem?

Hát, szóval, az ember fog mondjuk fele-fele disznó, meg marha húst. Az íz miatt is, meg a kis galacsinok karraktere miatt is. A marha erős szövete hagy egy kicsivel több rágnivalót – a paszta mellé. Mert majd oda kerül, ezt ne felejtsük. Mindegy hogy hívjuk: tésztának, nudlinak, pasztának, lasagnanák, szpigettinek, az csak olyan bébiétel. Emlékszünk, nem, mikor még az ember nem tud rágni, s a „f-í-nom h-ú-sit” sutyiba a markába köpi, aztán meg…

Szóval fog az ember egy serpenyőt. Kis víz, meg olaj. Kell a víz, mert másképp leragad az istenadta. S midjárt nagyon kell tömködni, mert összeragadnak alaktalan gombóckákká. Ez meg most itt nem a cél. Előbb utóbb aztán levet ereszt, s ez már egy elég jó fázis. Nagy tűz, s persze nem lehet otthagyni. Kis bors, meg só. Kever, kever. Főzni is lehetne, de akkor a pörköltek kimaradnak. Az meg úgy nem jó. Na már most a húson (állítólag) valami teflon keletkezik, előbb utóbb. S miután ez nem képzelgés, le lehet kicsit sütni a gézát. No, hogy ezzel így meglennénk, jön a neheze. Mert most kell rá a paradijszum. Itt van olyan hogy szósz. S az tök jó. Cukrozatlan, de később majd kell bele cukor is, persze nem annyi mint otthon. Ahol paradicsomszörpös pizzákat árulnak újabban. A paradicsom az nem ananász, nem?

S itt, az ember beleborítja a lassú izélő mély terrakotta bélésébe. S vagy egy liter szószt ráönt. Püréből is lehet, jó sok kell hozzá, hogy se nem híg, se nem sűrű ne legyen. Alacson fokozat, fedő, s az ember elmehet vidáman a bányájába. Éjjelre kikapcsoljuk, hogy ne bűzölögjön, de egy ilyen hajnalon, mint most (elég indokoltan, nem?) én folytatni kivánom, az ember belenéz. Édesapám, ezek az arany-pirosok! Hú, marha izgi. Ekkor rak az ember egy ilyen All Herb című literes izit bele. Na meg ugye még néhány fűszerhörböt. Magyarok vagyunk, nem? Mint majoránna, meg bazsalikom, meg ilyenek. Szárított persze, agglegényes primitív- praktikus. Ezen a ponton teszünk bele egy kis kecsöppöt, elfogadva a bársonyos érintésére vonatkozó reklámszövegeket. Na szóval, ez már idestova hat órája bűzölög, alatta meg a sonku. Az előfözött volt, itteni jó szokással cukrosvíz bőséges beinjekciózásával. Szerintem a lébe tesznek füst aromát. Fasz tudja, jól szaglik. Nos, most fütyült a dagasztó gépem, hogy a massza ready, s most kel. Oké!!!

Eddigre már kávét is főztem, mert már öt felé jár, akár föl is lehetne kelni, nem? Mert a cigi kávé nélkül is olyan, mint…, fordítva. Szóval minden rotyog, szortyog, nézek itt ki a műanyag leffentyőkön keresztül, s várom a hajnalt.

Ja igen. Majdnem elfelejtettem. Megindokolni. Szóval ez egy elég szerencsés kimenet volt, mert egyszerre fogyott el a „Hungarian Hamburgerem”, alias fasírtom, meg a spagetti szószom. A mélyhűtőből. S a konstelláció is jól alakult, mert kis lé is csöppent. Így tehát befőzünk. Tegnap éjjel, valami más balsorstól hajtva, éjfélkor mentem el a Walmartba, mert az olyan jó, ritka a népsűrűség. Bár elég furcsa alakok vannak. Vannak például kis tini lányok, csapatostól, a tetovált pocikájuk alá tolt gatyácskájukban, négyen véve egy krumli csippet. Aztán volt két iszonyúan dagadt és dekoltált nő, olyan harminc körül. Furcsa pár, az egyik néger, a másik meg valami csikana. S ott dörgölődtek a kipakoló fekák körül, mintha vásárolnának. Hol egy mosogatót nézegettek félszemmel, hol egy csokipudingos zacskót. Riszáltak, jó vastag festék, mert ők ápoltak, nem? Meg desodor, az a

„Most Aztán Meghódítalak” fajta. Mit lehet tenni, valakire ezt hat, én hányni tudnék.

De a legszebb egy fiatal „Black is Buitifull” ember volt. Nem vett semmit, csak többször átvonult a színen. Magas, szélesvállú, vékony feka. Hófehér öltönyben. S ez mind oké. De ami tényleg elkápráztatott, hogy a kislányoknál szokásos hajtincsén ezer hófefér izé volt. Mint a hópelyhek, vagy pattogatott kukorica. S zsebretett kézzel, nagyon öntudatosan jött-ment. Föl és alá, valójában nem törődve senkivel. De amúgy, nagyon békés az egész. Szóval az ember bedobál néhány tálcányi darált húst, hazakocsikázik a kihalt utcákon, belóadol, s előkészíti a fasírt és spagetti szószgyátást. Ez mind aztán kis neylonzacskókba, meg dobozkákba bekerül a freezerbe. Mert majd jön haza Pista bácsi, koszos, éhes, fasz-kivan, meg ilyenek.

Még mindig nem pirkad, szombat van, de rendes ember ma is dolgozik. Majd holnap kicsit locsolkodunk itt magunkban. Ezért aztán mégiscsak leteszem kicsit nehezülő fejem vissza a párnára. Na, nem alszom, nem, nem. Mégmielőtt e-napi kiábrándulásunknak, csak kicsit lesem a hajnal szép madarát. Ahogy kiröppen.

Azért néha „még csatangolunk…”

Az ellen-elidegenedés…

Jó hely, jó időben, levélrészlet Mirkónak (2003)

De, nagyon fontosnak tartom, hogy hozzátegyek néhány dolgot. Mert ez egy jó szint már, de még hátra van a
lényeg. „Olthatatlan utunkon a mélység felé” (lorand gaspar).

Évek óta, ezen a nyugati futball pályán botorkálok, s egyfolytában szakasztom az agyam, hogy hol is van a kutya elásva. Hová döfhetném, hol hódoltathatnám fegyverem…” (ferlinghetti, egyes szám negyedik személyben, kezdő sorok…).

Miért nem normális ez, s hogy tudjam ezt megfogalmazni. Mert valahol ez a világ, az emberek elől rejtve marad, ha ez nem változik. Ha valaki nem találja meg – előbb utóbb a helyes választ. Annyi a bullshit. Annyi a hamis beidegzés. A hamis sztereotípia. A félrevezető kis könnyű gatya. Szidjuk, pl. a gazdagokat. Aztán meg utánozzuk őket. ebben az egy mondatban már benne is lehet, lehetne a lényeg.

De a helyzet ennél sokkal bonyolultabb. Hogy ne vesszek el a részletekben, mindjárt a kedvenc példámhoz kanyarodnék, abban a reményben, hogy ez majd mindent megvilágít. Még akkor is, ha ez tudom, nem lesz könnyű.

Először is, ez egy kedvenc képem, el kell képzelni, ahogy az ősember, mintha egy harminc perces filmben össze lenne sűrítve az az egy-két (ahh’) millió év, jön newyorkcitibe befele. Barlangok. Sztyeppék. Dzsungelek. Hómezők. Lövészárkok. Mindenféle ős, meg ősetlen közösségek. Hol a nő, hol a férfi a főnök. good time-ok. bad time-ok. fázás. Vérhas. Halál. Halál, rövid élet, éhezés, shit. all over, de egy szép virág. Egy kis piros szívét azúr felhőben a fején hordó kis madár a fámon, olyan dalt énekel, amelytől valami gyanú ébred bennem.

Súlyos, mély kétség.

Ahogy ülök a deszka rötyin, ahogy leszakad a derekam, hogy hazavihessek egy krumplit, egy szem rizst a családomnak. Miről beszél ez a kis lény? Arról beszél, hogy van egy jobb élet. hogy neki jobb élete van. Hogy ő, – ki tudja, hogy a fenébe – de megcsinálta. Nos, kit tudja hogy, de jöttek ilyen nagy korok. Az embernek is jutott ilyen. (itt is voltak. De azok még mindig nagyon bonyolultak nekem is. Mármint ámerikában, még elemeznem kell őket. vasútépítés, a szűzföldek feltörése, boommok. ) de lehet, van erre szakavatottabb faszi, van énnekem saját külön territorim, amit igazán én tudok. Éltem eleget ott, nem?

De – most jön a kedvenc példám.

Valamikor, fingom sincs mikor, talán a múlt században, Erdélyben, utána lehet nézni, valami beindult. Favágás? Olaj? Nem tudom. Nem mindegy? Lényeg az, hogy valami olyan biznisz volt, amitől mindenkinek jutott. S mindenkinek volt munkája, mindenki jól keresett, mindenki becsülte a másikat. S még, semmit sem adtak fel. A pék több kenyeret, süteményt, tortát, kalácsot sütött. Az asztalos mindent csinált, amit csak fából lehet. Durvát is finomat is. A kádár nem győzte a hordókat gyártani. A csizmadia a csizmákat. A kovács a cirádás vasakat. Végeérhetetlen. S így telt el több generáció!!!

Az emberek, mikor hazamentek egy fárasztó nap után, azonnal kefélni kezdtek. Mert az volt, hogy minimum tíz lány, s öt fiú kell. Tíz lány, akit gyönyörűen ki lehet staférungolni. volt a kefélésnek perspektívája! Adni neki mindent, amit egy apa, meg egy anya tud. Mert, eljött annak a kora, mikor az emberek megértették, hogy adni több mint kapni. Tehát lány kell, nem fiú. Persze azért az is kell, jó, ha van. De nem a visszakapás, hanem az adás volt a lényeg.

Mindenki szép házat épített. nagy faragott székely kapuval. A házban sok-sok szoba volt, hogy legyen mindenkinek, s mindennek hely. Az emberek szép ruhákban jártak, szép, sokszor külföldről hozatott cuccal rendezték be a házat. Zongora is volt benne. Schubert dalokat is énekeltek. de ez mind semmi. Mert ami fontos, hogy az egy közösség volt. Minden nap, azaz minden nap volt egy vagy több buli. Az emberek dolgoztak. Szórakoztak. Együtt. S nyilván – jókat aludtak.

S megint a kedvencem – világraszóló lakodalmak is voltak, egy hétig tartott, két hétig tartott. Soha véget nem ért. s vagy ezer ember volt benne. Volt olyan kézműves, aki mind a hét lányának gyönyörű házat épített! Meg tulipántos ládát adott. Meg száz dunyhát. Meg ezer fazekat. Meg tízezer csókos szájjal hímzett, meleg bugyit.

Nos, ennek az életnek nem az volt a lényege, hogy jómódú. Az is. Hanem az, hogy miközben jómódú, megmaradt a gyökereknél. Mindenki a legjobbat adta, amit csak tudott. A pék a legjobb kenyeret sütötte. A csizmadia a legszebb cipőt rakta össze. az asztalos a legszebb bútort készítette. A földeken dolgoztak, ahogy kell. Trágyáztak, feltörték a rögöt, vetettek, arattak. Begyűjtöttek. az ólakban és istállókban hízott a pirospozsgás jószág. A fonóban szép terítőket, szőnyegeket, ruhákat szőttek. a patakban mostak.

Az istállóban ganéztak. A szalmaboglyákban jókat keféltek. Egerekkel, molylepkékkel, denevérekkel a hajukban, kacarászva. Mert „it don’ matter who loves who, you love me, and I love you…”

S persze, biztos volt baj is. Voltak évszakok. nagy telek. Kitörött a kocsi kereke. Ki szeret kit. Megdöglött a kisborjú. Szegény drága kislányunkat elszólította az úr magához. Leszakadt a gatyám szára. De. Ki a faszt érdekel?

Az életnek egy mindent elsöprő, nagy hulláma volt, jósággal a tetején. Mosollyal. Fénnyel, hittel, szeretettel. A politikai háttér? A társadalmi háttér? Nos, biztos valami tévedés lehetett ott. S természetesen véget is ért. „természetesen”.

Nos, amit én ebből ki akarok hozni, az ez: a filozófusokon, meg szenteken kívül, mint a buddha, a jézus, meg még egy páran, hasonló égi beszéddel, én csak három, azt hiszem nem több, emberről tudok, aki megragadta ennek a lényegét. A tolsztoj, a rousseau, meg a gandhi. that’s it. Na meg a marx, persze, amikor nem ott fönt volt. A lényeg, hogy ezeknek az embereknek, az élet, az gyökeres volt. Ott, benne az élet földjébe. Micsoda szerencsések!

S mindaz, minden illó fátyla egy pelyhes kisleánynak, minden kicsi bajsza egy keménykedő kislegénynek, minden istenhozzádja egy küszöbön áteső, felismerhetetlenségig elnyűtt, azonosíthatatlan idegennek, istenhozta volt. Hogy az egész család képes volt felkelni, s a fagyos éjszakában asszisztálni egy beteg bárány bégetésére. Egy anyamacska vajúdására. Meggyógyítani egy diófa törött ágát. új tornyot építeni a templomra, mert a mi helyünk, az nem csak „vadon” s így tovább.

S minden élet, legyen az a trópusokon, legyen az a neon áztatta metropolis végbelének kapujában, a Times Squeren, a ginsberg fagyott kabátzsebében, a Times Squerről álmodozva, nézve a zsarut, akinek a holdfény vékony cérnája láthatatlan, uppsz, szóval minden élet, amelyik elszakad, amelyik nem tapad, amelyiknek nincs gyökere, az fuck. A szenvedés, a gyötrelem, a fizikai kín, a verejték, az izmok jajgatása, a századszorra se sikerül utáni damaszkuszi szabják csendülése az agyban, a szív lüktetése az összerakhatatlan puzzle-ok fölött, taszítva, meglódítva az érvényesülés, azaz a nem elmúlás, Nem érvénytelenség béna paralízisétől, a sárba leszakadt szekérkerék tengelyének helyreillesztési kisérlete, amikor nem találjuk el a biztosító kis sasszeg lukját harmincadszor, hogy szívünk legszebb virága, épp esedékes tündérlányunk szerelme karjai közé repülhessen. Ha én be tudom tenni az a fucken szart. Az élet megannyi, s hátborzongató, s szupernaturális részlete.

Az tesz emberré. Aki azt megpróbálja kihagyni, az dugni próbál farok nélkül. Egy perverz. Vagy egy farok, gazda nélküli pikoreszk szerv. Veszett világ, veszett lovasa. Árnyékot kergető árnyék. visszhangra válaszoló visszhang, a kút önnön tükörképe. szvít dal semmiről. Én, szeretnék lemenni a sárba. Szeretném újra és újra megpróbálni, s az élettől, nem lennék futóbolond, lehetőséget kapni, hogy akárhogy, valahogy, but make it work. just make it fucken work…

S aztán ott, a hátsó sorban, senki nem tud semmit, kapjak egy kupica pálinkát, s az én szívem csücske kicsi lányom, kicsi fiam szemében fáklyák lobogjanak. A lélek megismételhetetlen csodái. Az egyetlen dolog, ami számít, ami fontos. A csintalanul elillant, s frivol örökkévalóság. the forever time. ez a világ, felfoghatatlan tévedések láncreakciójaként, – lehet a Thorrou is hibás (ezzel az unobedience, polgári engedetlenség elmélettel…) – nem árt az ilyen kérdés!, elszakadt, s részvétem minden lakójának. Rossz kérdésekre rossz válaszok.

well, well, well.

de mi nem…

apa

Az elveszés

Hámán Kató és Mester utca sarok, 1956 szeptember, még a forradalom előtt pár héttel.

Persze, alig több mint hatévesen, akkor én még az ilyesféle felfordulásokról mit sem tudtam, de az biztos, hogy ott én elvesztem. Elveszítettek, anyám meg a dédnagyanyám. Zuglóba, a város másik felére költöztünk, de úgy döntöttek, hogy az első félévet még abban az iskolában járjam ki. Éppen mikor ki ért rá, az jött értem, de valamit összekeverhettek. Kijöttem a suliból, kémleltem körbe, senki. Kicsit vártam, jöttek mentek a villamosok, de egyik nőm se szállt le, s kezdett el lépkedni felém, hozzám. Kimentem a sarokra, voltam én már erre, s megálltam a járdán. Senki. Visszamenetem az iskola bejáratához, nehogy valahonnan máshonnan jöjjenek, s elkerüljük egymást.

Amúgy sem volt szabad tovább mennem. Lassan az utolsó gyerekek is elmentek, egy tanár szólt oda hozzám. – hát te? Aztán egy ember lökött meg, majdnem elestem. Te mit csinálsz itt, miért nem mész haza, mindjárt sötét van, kérdezte, s fejcsóválva eltávozott. Később fotózás közben sokszor eszembe jutott ez a kép. A hely, ami soha olyan nagyon nem érdekelt, hiszen mindig rohantunk, most megállt, kezdett kitágulni, s mint a kép a hívóban minden részletében előjönni. Házak, járművek, a forgalom, az emberek, s az ég, ahogy lassan szürkülni kezdett. Mikor az utcai lámpák kigyulladtak, mintha valaki tarkón vágott volna. Furcsa volt itt állni, ezt a pillanatot később, már a villamosról szoktam megcsodálni. Az épületek lassan kezdtek fölém hajolni, mintha szemlélnének. Vizsgálnának, kérdeznének.

Nem tudtam válaszolni, egyre kisebbnek éreztem magam, egyre távolibbnak, most én voltam az a valami, ami el szokott menni, személy, aki otthagyott, iskolában, óvodában. Most én mentem el, kimentem a helyről, amit ismertem, ki valami idegen figyelem központjába, ahol nem ismertek, ahol nem lehetett kérni, szólni, mert senki sem reagált rám, nem reagált rám, csak valami nagy közömbös szem bámult mindenhonnan. Valahogy
központja lettem mindennek, mindennek, ami közömbös irántam. Láttam egy rendőrt, integetett az útkereszteződésben, tudtam mit csinál a rendőr, de semmi köze nem volt hozzám, nekem se hozzá. Pont olyan közömbös volt, mint a fák, az utcalámpák, a hadonászása sem változtatott ezen. Nem volt más hely, ahova bújhattam volna, mint egy rés egy hirdetőtábla meg egy fa közt. Ide bújtam be, s lassan álmodni kezdtem, ébren, figyelve a filmet, ami zajlott Körülöttem, nélkülem, rajtam kívül.

A kérdéseim lassan kihunytak, elaludtak. Üres, térben voltam, csak azt éreztem, hogy kezdek fázni. Az emberek arca lassan foltokká vált, elképzelhetetlenné vált, hogy valaha ebből az egyre inkább elmosódott szürkeségből, hang és szag kavalkádból egy ismerős arca bontakozhatna ki. Kicsit kibújtam s fölnéztem föl a falakon, egész az égig. Már nem láttam a választóvonal közöttük, egybemosódtak. Visszabújtam hát, fejem a térdemre támasztva. S egy kép jutott eszembe, egy mélyhangú pacák, gondolom anyám egyik pasija, egy nagyon határozott, de figyelmes fickó levitt a kavicsos Duna partra. Szép napos délután volt, gondolom ott szerethettem meg a kőolaj és kátrány szagát, ami majd később a villanyoszlopokhoz vonzott, amikre fölmásztam, meg a vasúti talpfákhoz, amin a rozsdabarna tehervonatok jártak. Amikkel messzire vitt, máskor még messzebbre vitt volna a kedvem. Egy kis, víz koptatta, hal alakú fadarabra leltem, amelyen úgy dagadtak ki az erek, mint nagyanyám kezén. Ezzel játszottam, mikor a pacák megszólalt. – na, ez most már nem kell, gyere, megyünk haza, esteledik. S a fadarabot a sodrásba dobta, Néztem, hogy bukdácsol lassan el a távolba.

– Itt van a fia asszonyom, jól van. éppen pisilt s a hátizsákját vette észre a kollega, aki a sarkon teljesített szolgálatot. Sárgásan világított a mennyezetről világító égő, elmosódott rendőrarcok néztek rám a sakktábla fölött, mosolyuk kicsit torz, gumiálarc szerű volt, pont úgy, mint anyámé, dédnagyanyámé, akik fölém hajoltak, s valamit gügyögtek hozzám. Néztem őket, ismerősek voltak, de többé nem azok, akikkel egy voltam. Ők örökre eltűntek.

Andrea: Életem legszebb levele

„Húha! nem is tudom mitévő legyek s hova szarjak ezek után… te drága jó ember! Te nagyon fogsz nekem
hiányozni, s életem csak egy üres kráter lesz a te barom hülyeségeid nélkül…. nem sok ilyen állat pasi van ezen
(azon) a qrva szájton, mint Te.

Élőben azért ez még sokkal, de sokkal rosszabb, meg kell mondjam, mert hamarabb kiderül a turpisság…
jönnek a szavak, hangok, gesztusok, illatok, szagok, fül, agy, bőr, szív….fuck knows Pista! Úgy szar ez,
ahogy van, s úgy vidám és mulatságos is egyben. Halálra röhögöm magam.

Légy magadnak s másoknak mindig is egy üde színfolt, s azért kápráztass még tündéreket, sziréneket,
boszorkányokat meg démonokat a fergeteges brutális-intellektuális-verbális-éneddel.

Minden jót Neked.
Andrea”

Billie holliday meg a Lester Yung lét-felfüggesztéskor

Én is ezt tenném…faszomba a gyilkolással… Mikor kijött, írt egy számot, a szabadulásét. Tökéletes. Ez csak egy példa, mert mindig mindent eljátszott így. Artikulálni szaxafonnal mindent. Ez kell. Nem erről kéne szólnia az életnek? S persze itt vagyunk mi, akik legfeljebb a levest vagy a cigifüstöt fújjuk, de kérdem én, nem a legfontosabb dolgunk lenne!, legalább!, – valamit lehalászni mások gazdagságából? Így is úgy is, ha akarjuk ha nem, dolgok velünk is történnek, csak legtöbbször fogalmunk sincs, az mi, csak az álmok, valami másik
szinten keverednek, egymásba gomolyognak.

Tegnap a 2006-os „Örömkoncertet” hallgattam a Lajkó Félixtől, s bebarangoltam vele egész Dél-Európát, amíg a Boban Markovic kocsmájában el nem aludtam. Az is fantasztikus volt. Valahogy csak végig éljük, túléljük ezeket a lét-felfüggesztéseket.

Börtönszigeti meditáció Nokomisban

Börtönszigeti meditáció Nokomisban a hazatérésről, meg az ottmaradásról, s még pár más gondolat… Ami fontos ebben…:
Ami a végén van, pl. , hogy ha pénz lett volna, akkor most – lehet? – ott laknék?, s ehhez hasonló, véletlenszerű dolgok történtek volna az évával, a klárival, a hülyepicsával is?
De ez nem egy őrület?
Tehát, hogy is működik ez?

Transcriptek, hangfelvételekről jegyzetek,
1. Végrendelkezenem kéne
2. Másképp a hülyepicsa lenyúl mindent
3. rendőri intézkedés

4. Jönnek ezek, már alig várják, állampolgári kötelességből, görnyetdség feloldásból, valaki lettem játékból, felszereltségből, hol a sprém, a stukker, ja itt van, hú, majdnem nem gomboltam be, na meg a paprika spray, hívd az erősítést komám, tudod a szabályzat, azért kapcsold be a kékvillogót, itt jönnek a vízágyúsok
is keresztbe, nehogy összemenjünk már ezzela a baszom tankkal, a létrájuk hátul kifordul, vigyááááázmár mondom, te redneck fasz, te jódlizó buzi fegyipásztor, ez itt nem mélyviginia, most nem a háztetőkön szaladgáslsz, kit érdekel ha ott leesel, s megesz a rosseb.

5. Ennék kihaltabb, nihilebb világ nincs ezen a földön, mint ami itt van…
6. Itt soha senki sem akar újat? soha senki sem megy másnap egy másik úton?

7. Az jutott eszembe, hogyha a Jóisten innen kisegít, hát elfogok menni Kispestre, vagy a piacra, vagy a dunapatra a hid alá, s megszólitok egy hugyozó biciklist, a dunapart kövén billegő a pecást, vagy a …, bárhova, s fogom nézni a köztéri embereket, s nagyon közönséges dolgokról, de fogok beszélgetni velük, mert ott szabadon beszélnek, állam kontrollálatlan joguk van erre, ha nem is tudják, ez olyan, mint egy rémlátomás, mint egy űrnihil emberek lebegnek a saját semmilyükben, , nem tudom megfogalmazni ezt a fantasztikus semmiséget, ezt az agynemtelenséget, semmilyenséget, tényleg Norvégia jut eszembe, (s az egészet 2011
jan. 2án mondom, egy új év halálos gyűrűjével a nyakamon, máris belevág, vajon honnan tudtam, mire készül az a barom, )…, ez

A Bravick, ez a bátor Ick, aki alig párszáz nap múlva egy másik nihilből megindul, a Jólétország jólétfalvájáról, hogy sorozatlövő vikingkardjával emberkacsákra vadásszon, s az egész liberál államaparátus az egész fagyhoz edzett rendőr dalárda ülőkáddá rocsózza a felszerelést, s fuldokolva lubickol, s persze a „világhóditó” muszlimok röhögő görcsöt kapnak szegényes demokráciáikban, távol a mészárlástól, távol ettől a sérült, s vérengző fenevadtól, aki most saját húsát, és vérét mészárolja, hogyan lehet ezzel élni, nyilván adoptálódnak ehhez az emberek…, kurvára át kell alakulnom, azért iszonyú tanulságok vannak ezen a börtönszigeten, ahol élek,
Hogyan lehet ezzel élni?

Ez egy borzasztó élmény, Nokomis-Venice Sarasota közigazgatási központ, Amerika trópusokba lógó norvégiája , a mikor arra gondolok, hogy el kéne menni valahova, nincs hova…., nincs itt mit nézni, iszonyú szar ez az út, széttaposták…., kattog a kerekem, lehet hogy szög van benne, együtemre veri az útam, …., s nem akarok a ló egyik feléről a másikra esni, s tudom azt, hogy otthon is van nihil, iszonyú hangos minden, …, téli szalámit nem vettünk meg joghurtot, padig körbejárva ide is elért, ebbe a germán vegyesbóltba, a virslik, szafaládék, bajor parizerek ízetlen hurkái közé, de hát ízesitett joghurtot, eszem? , jajj, jajj, belül a kocsi ablaka az borzalmas, ezt is el kell adni, hátrahagyni, elhagyott autó szeretőim, remélem még bírja odáig, lóg már a bele, ronggyal van betömve az olajszivattyúja, letörött egy éles kanyarban, majdnem eltörtem ott egy izét, befőttet vagy mi a
faszom ez, s közben ezt egyben lehet csak megvenni,…..,

amerikai fiatalok, egy autó bűvkörében a semmin röhögnek, ez is mindig fölmerül, hogy…., valójában, mennyire vagyok én hibás ebben, s biztos hibás vagyok miért nincs, miért nem barátkoztam én össze , de hát nem igaz, mert barátkoztam én, ….., csak puffog az autóm, elszállt valahol a kompresszióm, a neworleansi úton nyomtam tökig a gázt, hogy hátha kiesik a magyar parasztlány őrelete, az tiszaiszappal elárasztott vadbaromlét zsigerintelligeniája közülünk, s lemarad, elhempereg az úton …., mert hiába kapkodta össze a meredő kanok cirádás vaserkélykről célzatosan nekidobált gyöngyöket, hiába harmincféle jazzband, se tudta megriszálni keszeg seggét, kár volt minden sarki mutavány, szexpantomin, csak egy leszbi lotyó pircinges-tetkós csöcsrázása a söntéspultnál rebegtette meg együttérzéssel a szempilláit. De mikor mondtam neki, hogy ez lehetett a Roxan, halvány fogalma se volt, miről beszélek…

mindegy, ez is elmúlt, archivum lett, emlékféreg, s szerencsére döglődik. Most kicsit ráérünk, …, hatalmas joghurt …vanília eper, málna öszibarack és banán, nézem a cimkéjük, szépek, jó savanyúak, s nyilván a rossz tapasztalatok is azok…., ilyenek, nem?, hát igen …mondatják velem, jutottak el oda, hogy nem úgy van, …., állati
érdekes egyébként mert mostanában olyan nyugisnak tűnik minden, volt egy idő, mikor rendőr volt mindenütt, most megritkultak, biztos fölment a koleszterin szintjük a zabrálásban, most orvosilag nyugodnak kicsit, kaszárnyáikban böfögnek… Állati, szörnyű mert valójában nekem soha nem volt dolgom rendőrökkel, hú, a disztárcsák…., majd a végén visszarakom…, a lényege a történetnek az lenne, hogy kurva jó lenne innen
elmenni, csak, miután nincs pénz otthon, mert van nekem pénzem…, bár nem tudom hogy tudnám elkerülni a családommal a komfortálódást…, másrészt túl sok mindent nem akarok én ottan csinálni…, s hát attól félek, hogy belekeverednék, …, hogy valami hogy néz ki, milyen állapotok vannak, mi van a holmimmal, …, a szellemekel hadakozó nő meg nem mond semmit, ( hogy mi lesz a rengeteg cuccal, ha eladjuk a házat, ) tücskök behallatszanak, ….,

összehangolni az eladással a dolgokat, de egyszerűen nem lehet tudni mi a fasz lesz…., az összes orvosi vizsgálatnak az ég világon semmi értelme nem volt, azon kivül, hogy megállapították, nincs semmi bajom, . de nem tudom, mert a lábammal valami nem stimmel, a bokáim meg vannak dagadva, a biciglizéstől?, fasz ki
van…, fogyózok. Kinlódok itt ebben a betonszaunában, de hát biztos el vagyok puhulva…, millió dolog van, kicsit szaggatott a történet, de nem akarok jobban erőlködni, emészteni ezt az egészet, …, lassan fölfedezik amerikában a körforgalmat…, na dezső, tudja a szabályt, ugye nem jössz nekem?…, huhuhuhh, jajbazdmeg, jó hogy behúztam előled a seggem, de jó, na, megúsztuk, tehát fölfoghatnám én ezt úgy, hogy most akkor hazajöttem, nagynehezen, megszabadultam…, de hát ez is…

szó volt arról, hogy az Odósszeusz nem akar hazamenni?, hogy ő valahol ott akar maradni?, izzadt szirénekkel, büdös küklopszokkal baszkódni…., egyébként szó volt azt hiszem, de hát amikor hazajöttem, hát akkor hazajöttem, …., nem tudom olyan furcsa gondolataim vannak,…, mert emlékszem rá, hogy mennyire elhidegenedve voltam én, otthon, mert a havalahol nem jól láttam a dolgokat, ….., ahogy kelleme, ……miről beszélek…., hogy lehet ezt megfogalmazni, ….., most akkor én már kívülről …, és felhöről nézek mindent…, de bindent….., jól, …, s szeretet-te-te-te-tettel, mint az, aki megtarhálta a köhöst, a hozomost, éslepárolta a sót az emberekben, s megméréssel és szenytelen keresettel tudja őket késni, …., semmi, …., egy izét állitanak be, egy lámpát…, kibaszott cirkusz van, hatszáz rendőrautó áll, má’ meg itt, megállított egy autót, mi a faszt csinált az a szerencsétlen?, …..,, hát igen, ez a kockázat van itt, hogy így rádszállnak ezek a faszok, semmikörül kehegő egyencsonkukacok, na mindegy, befejeződik ez a történet, ez egy kibszott nehézkes szabadulás, …., nem hát valami elképesztő, elképesztő mikrolelemény, mikrollemény búgócsiga baszásban élek, nem tudom mi óta…., s hát borzalmas, folyik ki a felvert hab, csak a nyomás nem enyhül.

S hát otthon is mikor…, ha belegondolok.., Budafok, a megbecstelenített törleycégérek, a gombáspince prolikolóniák, meg…, Budatétény a kék rózsa mutánsaival, meg a hányásszagú csontiültetvényeken fosó, népélelmező disznóival, a bukott párttitkár igazgatta Nagyérd, ez az Európa palesztintábora, meg minden, meg az egész sufninyaraló világ, le Velencéig, igen, Velencéig, ma is úgy hivják, baszki. A magyar budivelence. Meg
Buidapest, …..,ahol születtem, s ahova évtizedekként vágyakozva visszatérek, de bújik, menekül, iszkol előlem. azért ez még mindig iszonyú beszűkült, …., faszom az egész…, tele tétova emberekkel, orditozó, botorkáló, éhségtől elhízott arcú, maguk sem tudja mire vágyó, forgószemű emberekkel. de csak azért mert én, úgy néztem???, na jó, de akkor lehetne azt mondani, mert ezt is úgy nézem????. …, na jó, csak az Magyország…, édes hazám, édes hazám, kicsi orcárda hogy ütök, hogy ütök? …, de nem ez, hanem, …valami más, inkább hogy én …., milyen elszigeteltségben élek itt…, mert főleg a nyelv miatt, na meg persze ez a kényelemmé kurvult, világszabadalmaztatott önzés, de azt most hagyjuk, most épp elég lesz tépelődni, hogy melyik, nyelv itt ez a számban, ez az idegenre dagadt?, hülyeség, miért, le kéne harapnom?, nem is mentem bele, …., az az igazság,
hogy lehet látni a végét, már az elején is lehett látni a végét, hogy hullik majd vissza a mag a növénybe, a termés a fába, a fa a tájba, a táj az emlékezetbe, s mögé. egy csávó kérdezte, hogy hol lakom, mondtam Sierra street, a sierrát értette, ősi angol szó ugye, s főleg semmi köze halászfalva nokomiszhoz …., hú, ez aztán tényleg
kavarc már, tehénen a gatya, s ismételtem, afgánul is, csehül is, s nem tudom rendesen mondani, hogy street!, bazdmeg ide jutottam, negyed évszázad múltán is itt tartok….nahát ezt biztos nem fogom oda rakni a házam elé sikerélménybemutatóra.

Itt akartam maradni, s nem rajtam múlott, mert ha lett volna pénz, megvettem volna azt a telket… s most egy mecsetben és katedrálisban keresztezett magam építette tölgyfakoronában laknék, a teraszaimra lógó hosszú spanyol mohával, vizbefúlt amerikafelfedezők szakállával. S az egész kis tengeri öblöcskékre nézne, s benne az örökkévalóság fel-felvillanó ezüsthalát fürkésző gémre.

S az egészet nem magamnak, már megint nem magamnak! A családnak, meg is írtam az anyjának, hogy építek az Aliznak, meg persze mindenkinek itt egy házat, nyaralónak, háznak, szabad a gazda, befektetésnek is jó, s én csak annyit kérek, egy kis sufnit hátul, egy két vándorbatyunak, meg egy szalmazsákot, ledőlni rá, kicsit, ha éppen világcsavargójaként arra járok. De senki nem vette a lapot, az én hazám népe mélyföldeken él, a kis árokparton nővő sajátosan magyar lapulevél konvenciókat látja. Nem tudom én onnan őket kirángatni, nem, nem. S ez mindenre igaz, visszamenőleg, nőkkel, gyermekekkel összegubancolódott történetem, akiknek erről hadarva, karattyolva, sírva, sós vizet, nádgázt, sirályszart köhögve meséltem, mindenkivel szívem a maja oltákövön mint kövér német nők sörtől csapzott segge mint, tengerétől megrémült rája csapkod, s hát ez
kurva meredek…, ezt az egészet megértetni, vagy egyáltalán kifejezni….

Hányszor és hányszor mondtam – nincs valóság, ez az egész egy képtelen álmom, s mindenki mag-magának csinálja. Abban élsz, amit csinálsz magadnak. Ami kész, az a másé. S ráadásul én cipelem a vizemet, napok óta itt poshad benne a desztilláció s közben öregszünk mint az állat, kibaszott kupleráj, folyik mindenen a viz, hideg nyirkos jégverem, kurva jó nem? Pedig még azt is, egy kis csövecskén külön kis kannácskába a kondenz
vizet kivettem, azzal főzök, Zümmög benne az asztmamaszóró hűtőmadár…, az éjszaka rendőrcirkálta storemögötti kukákból rettegve, kapkodva, settenkedve faszolt kartondobozokkal, műplüss, tigrismintás, templomi jótékonyságokon tarhált plédekkelés angyalkás aztalterítőkkel kombinált budoáromba, ahonnan néha kövér döglegyek kisértetei kerengnek elő, az ágyam alatt lakó ördögöm ottromba viccei, sötét és gusztustalan
figyelmeztetései, valamire, amit soha nem tudok kibogozni, s mindezt nemsokára ki kell dobnom, dekonstruálnom ezta nekem sikeredett amerikát, az lcd képernyő dobázát, a fölfújható gyerekmedencéét, a banános és étolajos dobozokat, leszerelnem a tartómadzagokat, a hungarocelt az ablkakból, amire kis szellőző
lukat vágtam, nyithatót, hogy éjjel, mikor már mind a mobilhomeos szomszédnál kialszik a lámpa, titokban a mocsárszagú, poshadt florida levegőzhöz, mint egy fuldokló hal jussak. mindegy, hát most van négy elem, minden kütyühöz ami kell, a vérnyomásmérőhöz, a látványfaszoló zsebbaszdmeghoz, a hónaljpermetező vészventillátorhoz, majd felváltva használjuk őket…de most lepihenünk, bemászunk ebbe az anyámmal egyidős Chevy buszmasztondonba, ami most az otthonom, fel az éj keresztjére.

Dreamer

Ezért a valóságért? –
A szegénységnek, a hátrányos helyzetnek eme kettős prése alatt – mióta csak az eszét tudja- Jack folyamatosan keresi a legjobb megoldást, nevezetesen amikor az álmai, és a vágyai fenntartásához szükséges körülmények összehozhatók. Valamikor, másodikos gimnazista lehetett, mikor a vele egy magasságú, teltkarcsú osztályfőnöknője félrehívta és ráripakodott: – – „nem tetszik nekem az a különc sétafikálás az udvaron. A fennkölt barátoddal jobban tennétek, ha együtt játszotok a többi gyerekkel, s mindenféle nem ide illő téma helyett a tanagyaggal foglalkoztok. Ez az álmodozás, semmire se jó, az effajta álom az, ami egyszer csak szétpukkad”. A két fiú sejthette Diderot, D’Alembert, és Descartes, kis filozófia füzetei valahogy nem az iskolába illő téma, igyekeztek is rejtegetni, de a gyanakvó tanár kiszúrta.

Dosztojevszkij Feljegyzések a holtak házából c. könyve, már csak ráadás volt, amit a Palika, Jack újdonsült barátja a következő szavakkal adott később, az elkobzást és az azt követő szülői reklamáció után, -„ azt hiszem, neked ilyeneket kellene olvasnod” Jack számára az egész történetből az a bizonyos álmodozásra vonatkozó kijelentés emelkedett ki. Évekbe került, amíg ennek a látszólag szégyenteljes magatartásnak a valódi lényegét a helyére tudta illeszteni. A dolog messzi idegenben történt, egy meglehetősen kétségbeejtő helyzetben mutatva Jack sajátos gondolatszövését. Abban a bizonyos minden irányú komfort megvonásban, amikor a napi döglesztő munka után lerogyva, Jack kénytelen volt legalább két órát a környező gazban ülve eltölteni. Az egész napi izzadástól a bőrére ragadt fűrészpor, mint millió mérges hangya csípte az egész testét. Már bedugta a húsz méternyi hosszabbító kábelét, s a kemper ablakába helyezett kis klímaberendezés szorgalmasan hűteni kezdte a benti forró levegőt, ami olyan negyven-ötven fok Celsius lehetett.

Jack egy festékes vödrön, egy doboz híg amerikai sörrel várakozott, s a tőle pár lépésre szépen összetekeredett kígyón nyugtatta a szemét. A kígyó sziszegett, a berendezés zümmögött, amúgy csönd volt. s most Jack fölfedezett egy kis táblát, ami fönt, a bejárati ajtó fölött volt, karcos, maszatos, alig olvasható. Mikor közelebb lépett, s szemei előtt ez a betű összetétel bontakozott ki: D R E A M E R. Mint kiderült, ez volt a dolog márkaneve, típusa? S ekkor, a hátsó ablak kicsiny vignettája is előbukkant, hirtelen kibomlott s mint valami puzzle-nak, hozzáadódott annak az apró matricának a jelentése. Az egy varjút ábrázolt, amint egy ballagási boton lógó batyuval a vállán nézett vidáman. S az alábbi szöveg volt köré írva: I’v been everywhere”, azaz „ Én mindenütt voltam”. – Na, ez az, mondta Jack, s Megint a kígyóra nézve ezt gondolta: na igen, csakis az álmokért érdemes élni, ezért az úgynevezett valóságért, egy percet sem. S igen, az én életem bizton ott ér majd véget, ahol az álmom”

Egy emlékezetes padlóragasztál Manhattenben

Egy nap történt aztán, hogy éktelen üvöltés hallatszott az egyik vészkijárati lépcsőház felől. Joe, a
hatalmas testú mindenes fekete, izzadva pislogott, s egy spaknival próbált egy kezére ragadt linóleum
darabot levakarni. A rohadt életbe, tünj innen te csokiszörnyeteg, hallatszott Roger üvöltése, – menj,
jelentkezz az Egonnál, te meg Jacky, rakd rendbe ezt a disznóólat! Jack alig tudta mosolyát
visszafojtani, mert a helyzet egy régi new yorki szitura emlékeztette.
Valamikor 1986 tavaszán lehetett, mikor egy downtowni „super”, azaz házmester körbetelefonált
a frissen érkezett menekültek között, akik fillérekért hajlandók voltak valami gané munkára. Az
ötemeletes Lower East side-i bérházban jó néhány lakó a hónapok óta tartó katasztrófális lakhatási
körülmények miatt, megtagadta a lakbér fizetését. Én akkor már a FACSEA-nál a Francia Követség
kulturális részlegén dolgoztam, éhbérért. Se franciául, se angolul nem tudtam, de hála könyvtárosi
ismereteimnek, eligazodtam a nemzetközi katalógus rendszerben. Fényes karrier előtt állhattam, de
az meglehetősen messzinek túnt akkor. Így aztán én is azok közé tartoztam, akik elvállaltunk
minden munkát, hogy egyáltalán meg tudjunk valahogy élni. Valamiért az a groteszk hétvégi munka
emléke megmaradt bennem viszont a szituáció minden részletére már nem emlékszem jó pár év telt
el azóta, hogy megesett, ezért fellapoztam akkor még – igencsak hézagosan írt feljegyzéseim, s ezt
találtam:
„ – Telt múlt az idő, már az ötödik hónapban jártunk, kint tombolt a tavasz. S mi még mindig
nagyon szegények voltunk. A napi két dollárnál soha nem volt több pénz a zsebemben, ami a
subway tokenekre kellett a bejáráshoz. Egy oda, egy vissza. Emlékszem minden reggel az utam egy
pékség előtt vezetett el, ahonnan elképesztően finom sütemény illata áradt, és hat hónapon
keresztül, soha nem tudtam venni magamnak egyet. Egy ilyen muffin 69 centbe került. Innen, a
Central Parkkal átellenben, a FACSEA, azaz a Francia Követség épülete ide, egy vak udvarba
torkolott. Innen néztem az ablakomból látható parányi eget, olykor fuldokoltam a dohos
levegőben, melyet a légkondicionálóból áradó hús fuvallat sem enyhített. Pedig soha nem voltam
allergiás, azelőtt, az én időmben az még nem volt divat. Csak egyszerúen mehetnékem volt.
Keserves időszak következett. Fizetésem kiegészítendő, hétvégén kertészkedtem, ablakot mostam,
kerti székeket reparáltam előkelő negyedek öreglányainak. Így egyáltalán maradt valami pénzünk
ennivalóra. Ugyan az Jill is eljárt a Sandrával takarítani, de még azzal együtt is csak a rezsire volt a
pénzünk elég. 850 dollárt kaptam egy hónapra, amit minden hó elején fizettek ki. 750 volt a
lakbérünk Egyik nap ugyanis elém állt két igencsak szerénységre nevelt két apró gyermekünk, s
megkérdezte: – Apa, azért egyszer veszünk majd Cólát?. Hamarosan feladtuk komfortunkat, s a
manzárd szobánkba egy fiút fogadtunk, havi 350$-ért, így pótolva a hiányzó pénzt. Egy, az
olaszorszországi hazátlanságban megismert, magyar fiú, vörös, hosszú, hippi szakállal. Olyan
bohém, alkoholista fajta. A pesti aszfaltról jött, utálta a rendszert különösen a rendőröket, akik hol
zaklatták, hol megverték. Orwell, Bulgakov, Dosztojevszkij voltak a kedvenc írói, az utóbbira
hasonlított is mélyen ülő szemeivel. Egyike volt azon nincstelen magyaroknak, akik kalandvágyból,

valami elől menekülésből, vagy valami ilyesmiért jöttek el otthonról. Nem akartak ők semmit
megszerezni, elérni, hazavinni. Nem voltak otthon szerzett komolyabb végzettségük, múveltségük,
nem akarták megnézni mi ihlette a Fúszálakat New Yorkba, vagy New Orleansba, se Denverbe,
bizonyos hősök után, se Big Surbe nem akartak elutazni, megnézni, hol írta a Kerouack az “Úton” –
t, legeljebb azt, hogy min, s hogy mutat a Goden Gate Bridge a San Franciscó-i éjszakában.
Többnyire alkalmi és segédmunkával tengették életüket, mindig hozzájuk hasonló, “kellemes”
társaságot kerestek valami kültelki kocsmában, félrészegen. Ahol el lehet lazulni, fel lehet oldódni, ki
lehet tárulkozni, igazolni a múltat, önmagunkat, s lehetőleg olcsón. Az otthoni másságuk itt bőven
jóllakottsággá gömbölyödött.Család meg ilyen, semmi. A kocsmában még Amerikában is nehéz párt
találni. Aztán szépen lassan elisszák az eszüket, mert közben azért el vannak keseredve. Megviseli
őket a saját magányuk, a rendezetlenség, a kosz, a delíriumos agysejt vesztés és májsejt kopás, az
állandó balhék, rendőrségi huzavonák az autó, a jogosítvány “ügyében”, elvesztett iratok és kulcsok,
s apró rejtélyesen eltúnt használati tárgyaik miatt. Azok az emberek, akikkel mindig jószívúen és
nagyon lezseren megosztották utolsó falatjukat és fillérjeiket már rég eltúntek. Valahova azért
elment. Rió-ba, ez volt a nagy vágya. Ahol aztán természetesen kirabolták. Most fogalmam sincs hol
van Végül is az ő javaslatára kerültem ahhoz a építőipari céghez, s ily módon ő is szerepet játszott,
hogy otthagyjam azt a nagyon előkelő követséget. Mindezt valószínú viszonzásul, amiért szereztem
neki azt a munkát. Pedig az csöppet sem volt vicces.”Egy ragyogó vasárnap volt, mikor értesültünk
a munkáról, hogy most azonnal kell menni. S rendesen meg kell csinálni, akkor lesz másik. S hát
cash. Ha jól emlékszem egy százast igértek érte, kettőnknek, összesen, cakum-púder. Semmi nem
kellett hozzá, csak beutazni a metróval, s elvégezni a dolgot. Két apartmantról volt szó. Lévén némi
otthoni jártasságom az építőipari munkákban, az ötvenes éveiben járó házmesterrel megszemléltük a
teendőket, s mikor látta, veszem a lapot, megmutatta az anyagokat, adott néhány ócska szerszámot,
s visszament aludni, azzal, hogy majd szóljunk, ha végeztünk. Az egyik lakásban százhúsz darab, egy
lábszor egy láb méretú linóleum kockákat kellett lerakni, volt ragasztó, spakni, minden. Kérdeztem a
Lasliet hogy okés e a dologgal, s mikor mondta igen, én magára hagytam. A másik lakásban lévő
munka ugyanis kicsit bonyolultabbnak látszott. A fürdőszobában ugyanis a kád alatt egy akkora luk
volt, hogy valakit oda el lehetett volna temetni. A latinó lakó jegyezte ezt meg, égnek álló hajjal.
Sárgás fogaival egy csirkecombot csupasztott s a helyzet dramatizálására behajolt, s be is dobta a
gödörbe.

– Látom?- kérdezte, ilyen mély!
– Látom baszki, de minek dobtad be a csontot?
– Nem mindegy?
– Nem, a kurva életbe, mert gusztustalan.

Persze mindezt spanyolul és ékes magyarsággal, s nem is értettük egymást, csak a gesztikulálásból
lehetett a szavakra következtetni. Valójában érthetetlen volt, hogy hová nyúlik le az a gödör, mert az
alsó emeleten semmi sem látszott. Mindegy, gondoltam, kell valami töltelék, egyébb mint
csirkecsont. A hátsó udvaron aztán találtam téglákat, meg összekapartam földet és murvát a kert
végében, s a meglévő két zsák cementtel becsináltam a lukat. A szomszédban Leslie elkészült a
kockák lerakásával. Szóltunk a két öreglánynak, hogy lehetőleg reggelig ne menjenek rá, s szépen
hazametróztunk. Éjjel arra ébredek, hogy valaki nyomja csöngőt, mint süket az ólajtót. A Super állt
feldúlva az ajtóban. Üvöltött, amiért a downtownból ki kellett autóznia.

Mi a bráner van, kérdeztem.
– Mi? Majd meglátod, hozd a haverod,kell menni most azonnal.
– Na de most, éjjel egykor?
– Igen, s remélem az öreglányok még élnek.
Végig a Qeens Bulevardon aztán kiderült, mi történt. Laslikém szépen lerakta a kockákat, olyan fél
újnyi ragasztóba. A mamik meg kislattyogtak, az anyag szépen kibugyogott, s széthordták az egész
lakásban. Próbáltak újságpapírt belerakni, de most már a a hajuk is ragasztós.Te nem tudtad, hogy
ezt vékonyan kell kenni, kérdeztem. Nem, s különben is te mondtad, hogy ha pár óráig nem
mennek rá, akkor okés lesz, azt hittem, hogy gyorsan szárad. Persze, de nem ilyen vastagon. Úgy
csináltál, mint akinek volt már ilyennel dolga.

– Ragasztottam már linóleumot, de nem ilyen kis kockákat. S hát elnézést.
– Elnézni, mit?
– Nem, ezt csak renbehozni lehet, s imádkozz, ne legyen belőle nagyobb balhé. „
Szerencsére nem lett, bár a két nénike olyan volt, mint két légy a légypapíron. Lényeg az, hogy egész éjjel pucoltuk a
két remegő öregasszonyt, a konyhaszekrényt, a földet a falat, folytó hígító szag volt mindenütt, s már hajnalodott mire,
úgy ahogy eltakarítottuk a rettenetet. Természetesen nem lettünk kifizetve. „Természetesen” másnap nem tudtunk
menni dolgozni. S „természetesen” ez a dolog örökre oda is ragadt az amerikai emlékek nagy tacepaójára.

Egy pösti csávó vidéki átnevelésen

A cipőgyárat már meséltem. Nos, valamikor 1973 tavasza lehetett mikor végre lejárt az egyéves büntetésem, amikor még pesti taxis koromba elvették gyorshajtásért a jogsim. A még makadámköves Váci úton száguldottam egy éppen szülő nővel a beljebb levő valamelyik kórház felé, mikor egy rendőrség Volga 160- al megelőzött. A két suttyó még elengedett volna, de a félig részeg alezredes főnök felkeményedett. S hát,
ott a helyszínen elvették. Lehet neki valamire jó volt, én meg munkanélküli lettem. Ekkor ismerkedtünk a Jillel össze, s hogy vidékre , Kiskunfélegyházára költöztünk a balhénak nagy szerepe volt. A lényeg az, hogy egyszer csak megvolt a dolog, s mindjárt mentem is, a város központjában levő Volán forgalmi irodába. Egy korán kopaszodó középkorú pacák volt a vezénylő, akit Pántos Lászlónak hívtak, s aki mindjárt közölte, hogy neki nem kellek, nincs fölvétel.

Szégyenszemre ki is mentem az első ajtón, megkerültem az épületet, s egy másik ajtón meg berontottam a kirendeltség vezető irodájába, akit ha jól emlékszem Kiri Zoltánnak hívtak. Az idősebb, régimódi, köpcös, amolyan úrizálós ürgét nagyon meglepte könnyed, de nagyon határozott föllépésem, amit direkt ilyen alkalmakra nagyon elő tudok adni. Ilyenkor a másik félnek semmilyen ellentmondásra nem adok alkalmat, s valahogy pont középen maradva az érvelésben a másiknak egyszerűen nem marad más választása, mint egyetérteni, s kérés esetén engedni. Mondtam, hogy a kollega most tessékelt ki elől, de ő meg fogott, hátulról
bevitt, s mondta föl vagyok véve, valahogy oldja meg. Igen ám, de ebből bosszúállásféle lett, kocsit ugye nem kaptam, s mert majd egy hónapig a garázsba jártam, s én magam is szereltem az irdatlan és szarrá nyűtt terepes Ifát. Az ilyenért minimál bért fizettek, de mindegy legalább volt állásom.

S aztán átküldtek Kecskemétre. az akkor épülő házgyári utak építéséhez. S mindjárt az első fordulónál totál elakadtam. Mert én, az egyébként az országutakon ezerrel száguldozó fittipaldi, nem tudtam, hogy kell terepen vezetni. S bizony a fél tucatnyi abszolút terepszakértő, volt traktoros parasztgyerek, kollega az körém állt, s csak azért húztak ki, hogy ne akadályozzam őket. De gúnyos megjegyzésben nem volt hiány. A pesti balfaszokról, aki ki tudja mi a fasznak keverednek ide, keresni azt nem fog, az már biztos. S ez még csak a kezdet volt! Valahol Lakitelek környékén, egy úgynevezett irányvonathoz küldték ki kis 7-8 billenős teherautóból álló csapatunkat. A hosszú, tehervonatból kellett, valahova a környékre, Tiszaföldvárra? hordani a sódert. S hát észrevettem, hogy egyik másik kollega el eltűnik a fordulónál, s mikor kíváncsian utána mentem, kiderült, hogy épp egy háznál billenti le az anyagot.

S hát kiderült, hogy mitől van ezeknek a srácoknak olyan nagy mellénye. Mert mondanom se kell, hogy mi meg nagyon csórók voltunk, s este, a kocsmában bizony én nem tudtam őket olyan nagyvonalúan egy egy körre meghívni. S bizony nem segítettek. Később is csak egy félig cigány srác, a Konkoly Endre állt egy két dologba mellém. Őtőle tudtam aztán meg, hogy mi is az ábra. Egy félhavi fizetést adtak egy kocsi sóderért. Kettőért egy egész havit! S akkor lehet számolni. Na, aztán mondanom se kell, hogy szereztem én annyi fuvart, amit nem szégyelltem. S akkor meg jöttek ám a többiek hozzám, hogy „na, öcsécském ne legyél már olyan smucig, passzolj már nekünk is valamit”. S hát, itt-ott adtam is. Akkor még egy jó világ volt. Ráadásul a benzinen is rengeteget kerestünk. Öt forint volt akkor literje.

Mi jegyre tankoltunk, mert a telephelye nem volt kút. Mivel több, mint dupláját vittük a megmagasított platójú járgányokon, minden, sokszor ötven kilómét eres fordulónál még egyszer annyit spóroltunk, s a nemsokára bevezetett, benzines Zileknél ez rengeteg, több száz litert jelentett. Egy éjszaka képtelen teljesítmények születtek, amikor is egyetlen, öt tonnás teherautó, a vasúti szállítólevéllel bizonyíthatóan elvitt ezer tonnát, ezer kilométerre! Ami ugye még rakétával sem lett volna lehetséges. Ráadásul a pihenőidőkkel is baj volt, s nem egyszer utána egy hétig „munkaidőben” otthon lötyögtünk. A benzinkutasoknak egy szót se kellet szólni s máris zsebből számolták a lét. Négyet adtak érte. Így aztán nemsokára kezdtünk megtollasodni, ami persze mai szemmel még mindig nevetséges volt.

Viszont sikerült visszafizetnem a véget nem érő sofőrtanfolyamért a tartozásom, vettünk pár cuccot magunknak, egy használt magnót a bizományiból, egy tyúküllőnek használt öreg Wolksvagent, amit egy évig éjjel nappal javítottunk, az egész volán műhelyt beleértve, többször tíz kiló csavart hordtam hozzá haza, teljesen újra lett vezetékelve, új kárpit, új festés, hatszor vettem ki, szettem szét, pestről hoztam új csapágyat, raktam össze és tettem be a motorját, hátul, az albérletünk csirkeudvarában, s a végén mentünk vele vagy 100 kilométert összesen. Egy majdnem baleset után aztán gyorsan kevesebbért, mint vettük el is adtuk. Ugyanis soha nem sikerült a madzagfékes megoldással rendes fékhatást kihozni belőle, s egy vadonatúj mercit egyszer csak úgy sikerült a kormányt félrekapva kikerülnöm, hogy a padkán lévő, sárral teljesen betakartam, s majdnem lincselés lett a vége.

A Jill születésnapjára sikerült vennem egy kb. 20×10 centiméter átmérőjű, fekete fehér kis hordozható tévét, ez volt az első ilyenünk. S egyszer elmentünk egy hétre egy vállalati üdülőbe nyaralni, az jó volt. Ja, a legfontosabbat elfelejtettem, a már említett, legendás NDK –s Praktika SLR fényképezőgépet, ami akkor azért nagy szám volt, s amivel, kis bugyuta életünk megannyi epizódját sikerült, nagy boldogan, feketén-fehéren megörökíteni.

Első hazaköltözés, 1996 Hegyeshalom, a magyar határon

A város, a szálló, a kikötő, kenyér, kolbász, sör. A kocsi harmadnapra megjön a németek szivatnak. hajnali éhség és péksütemény. Várakozások egy német irodában.
Nagy nehezen megjön a trailer, kiküldenek egy külvárosba. A biztosítós gyerek. A raktár, ahol a hátsó lámpa össze van törve. Nagyon hideg van, jegesek az utak. Találok egy céget, megcsinálják a lámpámat. Elindulok haza Magyarországra. Előtte tankolok. Kóválygás egy német faluban, éjjel, hogy találjak benzint. Szállingózik a hó. A térkép. Bécs és környéke.

A vámos A műkereskedő nő Az út haza. hóesés a Bakonyban. rendőröket előzök a jeges Balatonparton. nem tudok felmenni – Karácsony Szenteste. a család várt.

Gondolatok az útról

Azóta ezerszer eszembe jutott az egész út. Az biztos a Jóisten engedte meg, hogy hazaérjek. A dolog azzal kezdődött, hogy az autót nem is ismertem. Bármi baja lehetett volna. Azok közül amik mostanában előjöttek. Előfordulhatott volna, hogy nem indul. Az AC pumpa is bedögölhetett volna. A rendőrök is elkaphattak volna. S így tovább. Rengeteg kellemetlenség ért, de mindennel együtt, a lehetőségek és kockázatok végsőkig feszítésével végül is kiderült, milyen messzire el lehet menni, s az milyen eredménnyel és kockázattal járhat.

Életem egyik legnagyobb csodájának tartom, egy olyannak, amiben nem mindenkinek van része az élete folyamán. Végül is sok hasonlót csináltam kalandozásaim során, de ez az ami valóban emlékezetes. Az egész út során olyan feladatok elé kerültem, ami megfelelő színezéssel bármely kaland vagy egyéb mélylélektani regény témája lehetne. Olyan tapasztalatokra tettem szert, amit másképp nem lehet megszerezni. Tanulni is tanultam.
Az egész ugyanakkor olyan volt mint egy próbatétel, ahol regénybeillő próbáknak voltam kitéve, amiknek sorra meg is feleltem.

Canossa járás a határon

Nos, most itt gyanútlanul közeledtem a határállomáshoz, az utolsó személykocsi húzott el az épület elől. Pár katonaruhás ember jött ki az épületből, s a szemben lévő parkoló kocsikhoz sétált. Ekkor egy kiskatonának kinéző ember megragadta egy idősebb egyenruhás karját, s valamit mondott neki. A határőr tiszt oldalra nézett, egy pillanatra megállt, maga elé bámult, mintha valamin töprengene. Aztán övébe akasztott kézzel megindult felém. Álltam a sorompónál. Hol rám, hol a vontatmányomra nézett, félrefordított fejjel, mintha egy lovat
mustrálna. Aztán hátrament, gondoltam a rendszámot nézi.

– Maga meg honnan a pokolból jön, kérdezte.
– hát annál is messzebbről.
– honnan?
– Brémerhávenből.
– ezzel, rendszám nélkül, Németországon, Ausztrián keresztül?
– igen.
– hát, bátor ember, na nézzük csak mi van ebben a kalodában, biccentett a trailer felé.
– személyes holmim, most költözök haza.
– aha, na nyissa csak ki, hadd lássuk. Fiúk, gyertek csak ide, kiáltott a tétovázó kiskatonáknak.
– nézzük csak mi van itt előételnek, hátha jobban ízlik majd utána az ebéd.

Éppen csak ki tudtam nyitni az egyik ajtót, s máris dőlt ki a motyó. Ruhás szatyrok, lábos, egy szerszámos láda.
Aha, szóval költözünk.
Igen uram.
S mi van még itt, kipakoljuk? Látom szerszámok is vannak.
Igen, ezek a szerszámaim, asztalos vagyok. S az mind 110 voltos.
Aha. Na ide figyeljen, kipakolunk, vagy fizet?
Én úgy tudom, hogy hazateleülésnél nem kell fizetni.

Nos, nem jól tudja, s ne vitatkozzon. Azzal hirtelen bement az épületbe. Egyszer csak azt látom, hogy valakivel rólam beszélhet, s néznek ki rám az ablakon. Közben kiszálltam, s bementem a váróterembe. Ott toporogtam, s néhány pillanatig fogalma se volt mi tévő legyek, mikor berontott a váróterembe a tiszt.
„mennyi pénze van?”- kérdezte, s igyekezett valami flegma pofát vágni. Kis, girnyó ember volt, jó nagy orral. Apró, malac szemeit elhúzta,
vékony száját is. Mintha nem is hozzám beszélt volna, a szája sarkából köpködte a szavakat. Már lemondhatott arról, hogy valami dugi pénzt kap tőlem, de hátha van valami utazási csekk, más fizető eszköz nálam, amire let tud venni, s se ő, se az állam, se a határőrség, se a vámos társadalom nem marad szégyenbe, hogy megleckéztessen, engem, a nyugatra szökött, s most így csórin hazatántorgók eme díszes példányát.
Semennyi attól félek még annyi sincs, hogy hazáig elég legyen benzinre. Szóval, azt próbálja nekem beadni, hogy jön ezzel, mutatott a szerelvényemre, – Amerikából, s nincs egy fillérje sem?
Nincs. Volt egy kis problémám.

Hát, akkor most maga bajban van. valamit kell fizessen. S akkor még, tekintettel a karácsonyra olcsón megússza.
Nem érti, nincs pénzem, s hangom meggyőző lehetett, mert igy is éreztem. Karját szétvetve szinte sziszegve jöttek a szitkok, halkan, visszafojtott meggyőződéssel, a jó házőrző magabiztosságával, de hogy azért mindenki hallja: – én nem tudom mit képzelnek emberek, miből él ez az ország, tiszta hülyének néznek bennünket. Sarkon fordult, erőterjesen kilökte az előtér lengőajtaját, ami a megoldhatatlan helyzetet szimbolizálva ide-oda lengett, majd halk nyikorgással megállt. A pénztár előtti üvegfal előtt néhány ember várakozott sorára. Mindenki
elhallgatott, miután futva szemügye vett, mindenki értett mindent, s igyekezett közömbös arcot vágni. Legalább ezzel enyhítsék nyilvánvaló nyomorom. De inkább lenézés volt benne, mint sajnálat, megértés. Renegát, szélhámos voltam egy kis lehetőségektől megnyílt szomorkás világ kiskapujában.

Én voltam az oka mindennek, az ilyenek mint én, ezek miatt nem megy előre senki. S különben is mindenki tudta, hogy nagyfasz vagyok, szerencsejátékos, biztos van énnekem lém dögivel, csak most itt sajnáltatom magam. Valakit le akarok venni, s persze őket. Fogalmuk se lehetett, hogy mennyi szenvedést, kínt, s fáradságot vállaltam mire odaértem, s hogy ugyan lehet más skálán, de ugyan olyan áldozat vagyok, mint ők.

A telefon haza, délután két óra van

Mit csináljak? – teszem fel feleségemnek az értelmetlen kérdést. Nem tudna valaki értem jönni? Pénzt hozni?
Most, Karácsony Szenteste van.

Persze mindenki hülyét kap. Nyilván felfoghatatlan vagyok a bajommal.
Na persze. Oké, valamit csinálok, nyugi, hazaérek, ne féljetek.
Rendben, csak vigyázz magadra…. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy láthatatlan vagyok, eltűntem, csupán én látom, valami iszonyú messzeségből mi történik itt. Mivel nem voltam, senkinek sem kell törődni velem. Rám se nézte

Műkereskedő nő pénzt ad

Kivéve egy nőt, aki nem feltűnően, de még mindig némi érdeklődést tanúsítva rám-rám vetett egy pillantást. Elmosódott párbeszédét
hallottam a hivatalnok nővel, aki az ablak mögött ült.
Mit mondott mivel foglalkozik, kérdezte.
Antik műkereskedő vagyok.

Egyszer csak, eltűntem… – a határon első hazaköltözés

Na igen, zajlik itt az élet, rendes emberek jönnek mennek, rutinszerűen intézik az életüket, csak én vagyok itt már milliónyi improvizációm rulett játszmájában, s most vesztesen. Ezek a gondolatok futottak át rajtam, kicsit szomorkásan. Már éppen indulni készültem kifelé, hogy rágyújtsak, amikor megéreztem a nő pillantását. Mintha azt mondta volna, nyugi öcsi, várj már egy pillanatra. Pont ő következett, más nem is volt már a helységben. Miután elintézte a dolgát, odajött hozzám.
Mennyi pénz kéne?

Először meg se tudtam nyikkanni. Csak néztem rá. Megrezzentette a papírjait a kezében, s biccentett a fejével, ezzel is nyomatékot adva a nógató tekintetének, ami igyekezett tárgyilagos, de könnyed maradni. Éreztem, hogy nagyvonalú, már már nemtörődöm, de esélyt ad rá, hogy éljek a lehetőséggel. Lassan bekattant, hogy itt van egy. Ki ez a nő? Van ilyen? Nincs, van, nem mindegy, itt áll, válaszolnom kéne.

Mintha szögesdróton bukdácsolnának át a szavaim, úgy nyögtem ki Tízezer forintot kérnek valami illetékre.
– Csak?
– csak? igen., motyogtam.
Egy pillanat alatt előszámlálta a pénzt a tárcájából, s a kezembe nyomta.
Adja meg a címet, telefonszámát, én is meg adom az enyémet, amint hazaérek föladom.
Ne adja föl, s ne törődjön vele. Minden oké.

S már ment is kifele. Én meg földbegyökerezett lábbal álltam pár pillanatig. Az ablak mögött ülő pénztárosra néztem, megenyhült arccal biccentett a fejével. Kicsit megrántotta a vállát, hogy na mi van akkor, fizetek? Fizettem.
Vittem az elismervényt a vámosnak.
Na, ugye hogy megy ez, mondta leplezetlen gúnnyal. Na húzzon innen a bánatba.
Kellemes karácsonyt.
Viszont. Isten hozta kishazánkba.

Megtántorodtam, ahogy ránéztem a kis vontatmányomra. Sűrű pelyhekben hullott a hó, esteledett. Karácsony Szentestélyének délutánja volt. Már csak a Bakony van előttem, s otthon vagyok, gondoltam. Ha nyakig érő hóban is, átrágom én magam ezzel az amerikai Jeeppel, a Büszkémmel. Meg is lapogattam, mielőtt becsusszantam a vezető ülésbe
A kurva életbe is. Menjünk! Gyiiiha!

Egy pillanatra elmerengek a lehetőségen, hogy ha találnék egy teherautót, megkérem vigye haza a trailert legalább. De nem találok. Összeguberálok némi aprópénzt, még a trailert, a carpenter övem is kikutatom pénz után, néhány márkát találok. s azon öt liter benzint veszek egy benzinkútnál. Valyon elég lesz, húha…, fogalmam sincs mennyit fogyaszt ez a kocsi, nem is ismerem. Nem tudok az autópályán menni, mert arra sincs pénzem. Kis csúszós mellékutak Mosonmagyaróvár és környékén. Mindenki lépésben megy, jégbordás és síkos az út.
Mindenkit igyekszem megelőzni, ami egy utánfutóval nem nagyon könnyű. Néha azt sem tudom merre kell menni, van vagy negyven éve,
mikor utoljára erre jártam.

Úgy is lett. Út nem volt, összeszorult seggel, túrtam a havat, ugyan már, kétmillió kilóméter után, itthon? Semmi, senki vissza nem tart engem a házamig. Hiszen itt vagyok a kertek alatt, édes Jóistenem, te fogod a kormányom, tudom. Az egyszer csak kitárul előttem a havas Bakony a nehezülő szürkületben. Utam messze a rengetegébe vész. Ide oda verődők a hóbuckák közötti jégbordákon. Néhol még az utat sem látni. Csak nehogy eltévesszem s az árokba kössek ki. Sehol egy lélek, s még ásóm sincs, villan belém. Lassan sötétbe burkolódzik a havas táj, csak a motorom meg az ablaktörlő zümmög. Azt gondolom soha sem lesz vége, soha nem érek oda. Belepte az utat a hó, céltalanul fut a fakó” meg ilyen faszságok, utat vágok a sokszor több mint félméteres hófúvásokban. csak a
kilométerkövek jelzik az út szélét, a padka láthatatlan.

Hegyen völgyön, már bánom, hogy erre jöttem. De hát ez a legrövidebb út, s nincs benzinem, emlékeztetem magam. S egyszer csak feltűnik Veszprém. Este hat óra. Szerencsémre találok egy benzinkutat, két alak jön ki éppen, s úgy tűnik éppen zárnak. Ettől féltem!

Jajj, ne, csak egy kis benzint, kérem. Hülyén néznek rám, de nem szólnak semmit. nézik a Jeepet, a fakalodás trailert, szerencsére fiatalok, még kíváncsiak. Kinyitják az ajtót, bemegyünk. Megmutatom a papírjaimat, hallgatják a képtelen történetem, – ha hiszik ha nem most jövök ezzel Amerikából! Majdnem szó szerint. S
mondják oké. Január másodikán küldöm a lét. felírják az adataimat, s 1000 Ft ért adnak benzint. Fűzfőnél le, megelőzöm a rendőröket, akik lépésben mennek a kis Wolksvagenükkel. Ahogy a kavargó hófelhőben elhúzok mellettük a párás ablakok mögül két suhanc álmélkodó arca tekint rám, még le is húzódnak, lassítanak is.
– baszódjatok meg fiúk, látom ráértek, gondolom.

Nem jönnek utánam. Az M7-en nincs nagyobb baj, a kötcsei út nagyon rossz. A Topiék lent a faluban, a sváb család, akitől a házat vettük szinte ki sem jönnek, csak a gyerekek lesnek ki, nézik ezt a barmot, aki most jött
Amerikából. Szenteste van. Lerakom a trailert. Itt reggelig biztonságban van. Üresen, mármint az utánfutó nélkül könnyedén fölmegyek. s persze, mindenki szétszakadva az idegtől. este kilenc óra. S hiába a millió
ajándék, a finom vacsora, a díszítés, mindenre rányomja a bélyegét, az őrület, a cirkusz, amiben élünk.

Flamingo

Immár, Norfolkra is lecsapott a november, meg mese a kis flamingók halálmenetéről…

Mielőtt a legnagyobb utolsó Napkitörés ideért volna, csütörtök, 2003. november 6-a, Egyesült Államok.
S még mielőtt kis ebihalam ide evickéhetett volna, egyszem fiam. Zsenge gyerekkorom óta, vizsla szemimmel folyvást firtatom, míly helyem, végzetem van is nekem, minden élők között. S találtam kis elefántokat, akik elvesztek a bozótban, kis tigriseket, akikre rájuk unt az anyjuk, kis krokodilokat, akik elvesztek a számok kavalkádjában. De Egyiptom óta csak a Boudleaire beszélt nekem a nagy szemek ablaka mögé veszett kismacskákról, mint említésre méltó reprezentásairól a földi létnek.

El is akadtam ebben, koravén gyerekkorom túlhajtott tiszteletében. Arra gyanakodva, hogy valami olyasmire jöttem rá, tragikus módon, amire rajtam kívül senki. Egész addig, amikor már az életút felén jóval túl, a sötét erdőben is találtam valamit, amit már nem is reméltem. Se magamnak, se másnak.
Egy kis flamingót.

Szimbólikusan, azt hiszem, s persze megint csak én nagyítom ezt íly naggyá, félek, ritka alkalmakként, mint valami élőnek az értelem keresés, a kiszáradó Kalahári Sivatagban születik három madár generáció. Az első, bőven fölnő, mielőtt bármi is történne, s részese lesz, minden idők, minden életek legnagyobb élőlény kavarta pompájának, amikor flamingók festik rózsaszínre, a fenségesebbnél is fenségesebbre, a földi tájat.

A második generáció, már ízelítőt kap az idő előtti elmúlásból, de még az idő előtt az alkonyatba reppen, ki tudja mivel az egyedi fejében. Aztán jön, amiről beszélni szándékozom.
A harmadik generáció.

Amikor a tojások kikelnek, víz már szinte sehol. Pontosabban több száz kilóméterrel odébb még van néhány életet, növekedést, biztosító nagy tócsa. Ezek a parányi fiókák arra ébrednek, hogy – talán a második generáció?- felnőtt madarai állnak fölöttük. S saját életüket kockáztatva azt mondják, hogy menni kell.

Az életet adó vízekhez.
S elindulnak.
Por, szárazság, semmi étel.
Hőség.

S abból a csoda táperőből, ami a tojás volt, ezek a madár bébik vesztükre egyre nőnek. Nap-mint-nap.
Ami azt jelenti, hogy a szárnyuk is nő. Az a szép, napölelő, égkerítő rózsaszín napokat idéző, flamingó szárnyuk.
De most még oly kicsiny, oly csökevényes, hogy másnál egyébre nem jó, mint a földet súrolni, amiről por, cement, agyag, só, mint valami beton ragad rájuk. Mint egy fogoly, akire osztódó, mérges ágyúgolyót kötöttek. Rohanás közben. Százával, ezrével menetelnek. A felnőttek féltve terelgetik őket. Noszogatják a porba hullottakat, de aztán az élőkkel mégiscsak tovább állva.

Ez a rájuk ragadt golyó minden lépésnél veri a legérzékenyebb, legkényesebb testüket. Minden lépésnél. De csak mennek. S a hatalmas áradatból, csupán néhány marad meg. S néztem ezeket a kis lényeket. S azt gondoltam, hogy valami végtelen transzparenciában, én valahogy mindahány vagyok. A teljes életűtől a halálra itéltig. S félelmetesek a számok. S öklendezés fogott el az élő csillagok felismerhető arcának láttán. Az egyéni sorsok láttán. Az egyén halála láttán.

Mert minden egyén, ahogy „akiért a harang szól”, az én vagyok, ott, a porba fulladó kis világegyetemek láttán.
Élni akaró, számtalan, névtelen, vérző kis flamingó, mindannyiunk arcával a létezés nagy tükrében.
Szememben a kihúnyó nap fényével. Névtelen, számozatlan, s örök. Csupán az emberi elmével fölmérhető.

Esztétikai vádirat Jillnek

F. Gyula neki írt „versére reagálva…

(a másik nem ír még?) „minden költő bolond, de nem minden bolond költő” kb. ennyiben lehet összefoglalni.de sokan írnak verset, mint hogy manapság rengetegen festenek. valószínű milliószámra vannak olyanok, akik a photoshoppal „manipulated art”-ot csinálnak. s vannak köztük jók is. végül is a természet is használja a véletlenszerűség elvét. a másik meg, hogy a Grand Cannyonnak valószínű soha nem jutott eszébe, hogy fenséges legyen…de hát az lett. nekem a vers, az semmi más, mint annak a megszámlálhatatlan jelentésnek néhány szóba
sűrítése, s ezáltal az abszulutum átadása, amit nem lehet kimondani a hétköznapi életben. mert a körülírásokban elvész a mondanivaló… de minden művészet ezt teszi. s néhányan ezért szeressük…s nem tudom, hogy a gyugyunak mi köze ehhez. mert nem értem, hogy mi táplálja az ő híres művésztét? a

Forma? na, hát ezért (is) van énnekem olyan nagy bajom olykor a formával…

Tegnap este épp megnéztem a Saura Goya-ját. az az ember szenvedést festett a tájképekre! tényleg nem faszozott! mondta is a Malroux, hogy onnantól van a modern festészet…mindegy, a művészetnek megvan az immúnitása, szerencsére. s nincs, én nem tudok perverz művészt. bár biztos! sokan próbálkoztak…de még a dali se. az csak paranoid volt. Örökké az álmait hányta…, s ne legyen félreértve, sok képzőművész írt
remek verseket. a michelangelo, pl. nem erről beszélek. tehát egyszer ez egy szakmai dolog. s azt bőven el tudom képzelni, hogy a gyula tud csinálni egy alma mag intarziát, nyolc féle faberakattal, síma, csiszolt, csavaródó-bemélyedő-kidudoródó ívekkel, s rajta egy fotó-realista kinézetű levél-foszlánnyal, amely a mélyebb régiók rejtekeire nyílik – imigyen feltárva a mag szimbólikus összetettségét, bonyolultságát, teremtő voltát, a belesűrített, s majdani élet igéreteit, meg az egész Auchant. pont most fedeztem fel egy ilyen japánt, kurva jó, viszem haza, csudafigura.s ez jó.

A perverzitásnak is van határa

A haverom hatéves kislányának szerelmes verseket írni, dicsőítve hamavas bimbókezdeményeit, s a bordáin remegő pírt, amikor nem találja fürdés után a törülközőt, ő meg a szemköztei ablakból távcsővel figyeli, – nos, ez már valami más agyamentség miből táplálkozik a gyugyu művészete?

A tévedések okozta megvilágosodásból, megtisztulási eljárásból, vagy további csiribiris, tokinenes buzerálás? a gyula az nem egy pók, – hiába remélte ezt magának, az egy manó. mesebeli figura. s tündéri, de minden nap együtt utazni a buszon egy manóval, a kis manófingját szagolgatni, lesegíteni, fölsegíteni, mert a lépcsőket nem nekik tervezték, hát? de még ez is hagyján, valahogy elmegy. de mikor arról próbál meggyőzni, hogy mi emberek valójában totál perverz lények vagyunk, mert nem vagyunk manók, nincs orr-polipunk, de perverz
módon gomba-olisták vagyunk, s meg kéne végre érteni, változtatni…tényleg. akkor fel kell emelnem legalább az ujjam, s mondanom, oké, oké, scsíííít! Már! hál’Istennek bizonyos chernobilok elkerültek, de két példa jut mindig eszembe: volt egyszer egy MEATLOAF – micsoda név! – ember, inkább szörny. úgy nézett ki, mint egy hentes, aki szabadidejében az autóversenyeken beugró gumicserélő a pit-stopnál, s miközben ezerrel vágtat a pénzcsináló verkli, ő a sloziban slágerokat ír. kurva jókat! s vártam, meg vártam, hogy mi lesz. s azt gondoltam,
hogy minden létező sláger és siker listát lenulláz, s az első tíz helyen az ő neve lesz. de nem így történt.

Fogalmam sincs hol van .s itt mindjárt megjegyezném, hogy valami ősi ösztönös izé ez: a publicum önvédő képessége. ez valami meghatványozódott életösztön, amivel a madarak, (meg lovak is)megölik a beteget. nos, itt nem ölik meg, csak nem megy…biztos van azért egy kis közönsége. rendőrmasszőrök, szőrös súlyemelőnők, a dohányzástól rekedtre fogyott ember vadászok, akik véresre vakarják a vakolatot az áldozatra való várakozásban, meg önnön profizmusuk pederasztériájában, vágóhidi kukaürítők, a kabinosok a férfifürdőkben, a leváltott ellenőrök, meg a gyerek-ketyintő papok. még lehetne sorolni. világ összes pederasztája. szegény lorca, hiába festette ezt vérrel az égre…

Önarckép alvilági hercegekkel

Nos a másik ilyen a te meg a Borisz kedvence, az a kastélyban elhullott állatok csonjából enyvet főző barom, békák hercege, patkányok carusoja, mint az a másik, az a bűvész, annak se tudom a nevét, felesége meg a testével szemfénytveszt, ilyenek ezek; ez meg beröffenti bennünk az ösállatot, veri a piranás dobhártyánkat, a hüllős ujjlebenygünket, a szörős fülünk tövét, a vérszürcsölő búgócsigánkat, meg más elfeledett fossziliánkat – nem is tudom, a neve csak szökik előlem, n.n., nem, az a nick nolte, n. c, NICK CAVE. meg kellett néznem. most
már harmadszor álltam neki, s biztos, hogy ez volt az utolsó, csak nem akartam félreértésben s hülyén leélni az életem. s föltettem a múltkor.

S izgi, de valahogy, a végén, valami olyan érzésem támadt, mint mikor pók van, kígyó van, scorpió van, s valaki a fürdő folyosóján utánam settenkedne, hátha, hátba meg tud dugni. nagyon erotikus.s lélekszakadva, vizesen és gatyában rohantam ki a fagyos szélbe, vissza se nézve. de miért ne lennének őrültek? nem vagyok én nyárspolgár. imádom a Zappát, meg az Arthur Brown-t. (valószínű a havernak fogalma sincs róluk. azt a FASZ-EMBERT is szeretem, igipop, mert az legalább nagyon hülye, s különösen mióta a Waitsel olyan jól cigiztek.
tényleg szeretem, az emirt a cigányoperettjeivel, hőbörödött ős-igazságaival) S el kell olvasni a ginsberg God-hoz írt versét, (szörnyű) hogy ecseteli, a megdugatását. de én értem a ginsberget. s minden során átüt – mégis a költészet, meg a dikció, meg minden. különösen, hogy ismerjük a napraforgó sutra-ját is. meg az üvöltést, meg a kaddish-t. a roth is néha begolyózik, szeretik ezek néha ha piszkosak. én nem.

A kosz, az valahogy…s ismerem a borroguht is. s tudom, hogy mit akar a meztelen ebéddel mondani, mi van a villa hegyén, (idevalósi vagyok én is öcsém) s tisztelem, meg értékelem érte. s ő az utolsó a kupleráj folyósóján, ameddig hajlandó vagyok elmenni. de a csapóajtón túl, minden megfordul, az már művészileg nem érdekel! mert az első az elmegy a szépség, jóság, igazságosság érdekében a végtelenig. azt gondolja – üvölteni is kevés, annyi baj van.s persze hogy odagyülnek az összes forradalmárok, de a csatorna összes lakói is. köré. (a borrough ugye lelőtte az asszonyt, nem jött be a telvilmosos játék. s egy tehetséges író volt, elment tangerba, homokos is lett, meg minden, csak hogy. de pont ez a „csak hogy” a mutatója a jóságnak…) na meg amit ír. s ezt ő!, mondja is! azaz – kimondja! szazabadulni akar!okééé!!!s el lehet képzelni azt az iszonyú feszengést, amit az igaz tábor érez. s benne én is. miután ennél nincs, nem létezik nagyobb ellentmondás! a szentség a saját szentségével van megszentségtelenítve! hát ez őrület.

A világ két legellentétesebb lényei néznek farkasszemet. a másik meg csak egy robot. pont olyan, mint a swarcenegger. nagy és erős, s okos, s mindent tud. de nem azért…!pénzért, hírért, sikerért, elismerésért. hogy átbasszon. hogy megvegyen, hogy eladjon. hogy eláruljon. szerelmet igér, s miután becsal a sikátorba, elad egy beduinnak. ő az aki a menekülttábor bejáratánál prostituciót, drogot, s fekete mágiát árul. aki puszilgatja az elrabolt csecsemőt, mert ő jó ember. s így tovább. végül is, lehetett volna ezt tudni. a gyula excentrikus beállásaiból. hogy képes volt sziklákat földobni és fejjel levenni, mint egy hátvédet imitáló bohóc. de a kő valódi volt!. bazdmeg, vérzett a feje! s persze, az ember mit sem értett, s főleg nem törődött ezzel. de már akkor felmerült, hogy ez az ember, fucken sick!

nut. Egy kókler egy csaló, aki bármire képes, hátha benyalod…, de tényleg elment. az embernek megvolt a maga baja, dolga.mindenesetre nem gondoltam, hogy ez a barom, összemalackodva egy családot magának, most az enyém után koslat. valahonnan a sötétből elővillan olykor.hátbazdmeg.s nekem – ugye azért nem mer…,. megkóstolt, s gondolja, hogy annyira el vagyok művésziülve, másodállásomban a nyomorult munkáslétben, hogy ő csak zizeghet nyugodtan, én már rábasztam, elbasztam, elbaszódtam, vége, nincs művészet, az asszony
sodródik a gumija elveszett, na majd mi dobunk neki, mi túlélők, mi művészek…hogy nekem is megvan a magam pederasztériája, ami valami elnézés. hogy majd én elnézem neki: majd még a karját se fogom meg, a szemébe se nézek, csak röhögcsélünk, meggrillezzük a szomszéd kanáriját, „kérsz?, finom!, na, nem, a te kiscicáddal soha nem tennék ilyet, te más vagy, haver. nem zavar, ha megfürdetem az asszonyt,
amikor nem érsz rá? nem kell gondolni semmi rosszra…”;”bemutatom az új nőmet, költő, izraelita, tudod, akiket mindig üldöznek, itten esszük a finomabbnál finomabb csigákat, no gomba, leszámoltam a gombás léttel, tök kóser, s netán fürödhetnénk hármasban, végül is „minden nőnek joga van”…folytassam? csaló. croock. emlékszel a cippolára? .de sokat nem szeretnék ezzel foglalkozni. te meg már nagy lány
vagy béby, nem? Tudod, mi a dolgod.

Jack

Hogyan kerüljük el a bajt?

valahogy úgy képzelem el, mintha az ember egy társaságba csöppenne, ahol egy játékot játszanak. amit ő nem is ismer. s itt, mindjárt két út van:

az egyik, hogy senki sem mond semmit, ( majd rájössz öcsém, de addig kizsebellek), s neki, menet közben kell kitalálnia, mi a cél, mik a szabályok. azaz mire megy ki az egész. a másik, amikor, mielőtt még elkezdené, elmondják neki. egyszerű dolognál ez lehet könnyű. de ha elképzelünk egy „végtelen” bonyolultat, felmerül a kérdés, hogy nem e legjobb, ha minél többet tud róla, s úgy kezd hozzá. sőt, még menet közben is újabb és újabb adalékokat mondanak neki. amit majd aztán ő, folyamatosan bekombinál a saját dógába. ilyen játék például a
sakk, amiről tudjuk, elég kemény…

az, amit az ember gondol, tehát az egész mindenség, az egy „mesterséges” világ. az kint nincs. kimegy az ember az ajtón, nincs ott senki, de nem ezt látja. hanem, hogy miért nincs ott senki, például…

illetve vannak jó elsajátítások, nagy számban. az ember megtanul járni, hogy hol a szája, mekkora a kiterjedése, súlya, színe, illata, stb., dolgoknak, magának. elég sok minden. de ahogy haladunk az elvont, és összetett dolgok felé, a probléma nő. a feszültség is. s ilyenkor az ember kezd elfáradni, s próbál, minden áron, s lehetőleg mindenben s mindenkor egyszerűsíteni. s mikor elérkezik ahhoz a kérdéshez, hogy: „hogyan kerüljük el a
problémát a társadalomban?”, felvetődik az egyformaság, uniformizáltság, egyenlőség komfortos kérdése. valakit le kéne baszni, valakinek be kéne baszni, vagy kéne már egy jó kis

forradalom! (mindnyájan egyformák lennénk, ergo, minden fasza lenne. volt ilyen, a sok kis bőrkabátos kínai…) s vannak, akik megoldásokat eszelnek ki, s megszületnek az elméletek.

az ember az ovodában odamegy a másik taknyos orrú bömbölményhez, mint ő, s mutat neki egy kavicsot. hogy milyen szép. a másik meg undorodva elrohan, vagy hasonló. a szocializmus, talán legnagyobb hibája az volt, hogy beleverte az emberekbe, hogy létezik ilyen internacionálé. ahol minden egyenlő és egyforma, van néhány szabály, s onnantól kezdve minden jó. s hosszasan mesélt a mindenkinek tetsző kavicsról, például…

s az ember ezzel megfertőzve, onnantól kezdve ezen morfondíroz. mikor megszűnik a nagy társadalmi kísérlet, ő akkor is kitart mellette. erre felé, persze, másképp van…

pedig, odakünt, a világ a sokféleség felé tart. a káosz felé tart. a társadalom, megannyi területen idegen a természettel. farmokat minden vasárnapi misélyükkel, szentükkel, hitükkel, rendszerükkel együtt képes elnyelni a természet semmi időn belül. csak gondoljunk Trójára, vagy a kambodzsai gaudizmusra. kis se látszik a fojondárból…

s újra és újra erőlködni kell, hogy valami mégiscsak legyen. mert az ember se nem kő, se nem fa, s valahogy a másikkal akar valamit. dörgölődni, smúzolni, hetyegni. de ahhoz meg szabály kell. s ebben az egészben rengeteg a probléma. az emberi változatosság is végtelen, a megoldások száma is. s persze van millió és millió mindenkire igaz megoldás. ezt például a fogyasztás jól mutatja. különböző emberek totál meglepetésre szeretik ugyan azt. colát, például.

s később, már egy fejlettebb fázisban, az ember felismeri, hogy minél inkább haladóbb dolgot akar, annál több kapacitása kell legyen. agyi, anyagi, meg minden. olvastam a rothcildokról, hogy otthon náluk volt egy fazék leves, évszázadokig őrizték, amibe mindig belefőzték mi a menő. s jött egy ilyen kisrotchild, belekukkantott ama edénybe, s máris tudta. kiment, csinált pár zlotyis invesztment, s azonnal lett 9-ezerszeres nyeresége. kuwaiti dollárban.

aztán vett egy kastélyt, s ha megizlett neki egy francia bor, akkor megvette az egész szőlővidéket, templomostúl, gazdástul, hordóstul, gumicsizmástul. máskor néhányat a szuezi csatorna részvényeiből, – Angliának ajánkékba!, vagy csinált egy kis háborút, Krim-ben.

s persze, az örök kérdés, mekkora is legyen az ember bulija. kivel legyen, kit hívjon meg. mert teletömheti kis pocikáját egyedül is, mint egy éhes kis s magányos orszarvúbébi, (netán fehér), vagy éhezhet milliókkal együtt, mondjuk a Gangesz partján, ahol nem a zabálás, hanem a közös pancsizás a lényeg. nem a gyűjtés, hanem a
spirituális pucova. a víz tele van felkavart (nem csak természetes) üledékkel, de nem ez a lényeg…
s persze, úgy lenne a jó, ha a víz tiszta is lenne, de ez majd talán az elkövetkező ötezer év Indiájában lesz csak…
most ott tartunk, hogy valahogy jó lenne boldognak lenni. holnap, de inkább ma.

mikor az ember fiatalon kirohan, gondolja fölmászik a Big Ben-re, s kész, a világ megvan váltva. (valakinek ezt is kell csinálni, fontos, nagyon fontos dolgok ezek!) mikor kiderül az, azért az nem úgy van, a problem még annál is grandiózusabb, alkotó és termékeny éveiben beáll a sorba, s nem egy akcióval, hanem folyamatos, napi produkciók végtelen sorozatával már nem megváltani, de legalább megváltoztatni akarja, – hm – minél többet.
aztán a minél többől, „legalább” lesz. legalább ezt, legalább azt. s itt már kezdenek elválni a dolgok. van, mint a Soros Gyuribácsi, aki elég sok mindenbe belepofázik. itt is ott is. érdekes, szimpi, veszélyes. Mert van aki kimondottan úúútálja az ilyen „hatalmas” embert. De biztos nagyon izgi is.

de van aki, már idejekorán észreveszi, hogy minden hatalom fentartásához erőszak kell, valahol el kell kezdeni… s inkább a non-violance utat választja, beülvén egy fa alá. kimegy a társadalomből, mint valami hánytató izéből, kár a fáradságér. de a többség, az megmarad az izgalomban, hogy oké, oké, redukáljunk, de azért egy kis izét hagyjunk. néha még a tanyáról is bemegy a kocsmába. na, nem a borért, az ocsmány s neki otthon jobb van, hanem, hm, megnézni az emberek visszataszító happeningjét. az ember, például, kíváncsi. ez is egy baj. sunyi persze, mert tudja semmit sem fog kapni, élvezni, semmi ilyen, de szamarán poroszkálva hazafelé, mégiscsak valami van a zsebében, – tanulás, élmény, tapasztalat, s azt tapogatja…

s ez jó, nagyon jó.

s hát persze, miután az ember egy nagyon kreatív lény, a kérdés egész életében ott marad, miszerint: „hogyan kerüljük el a problémákat?” címszó alatt.
s ki így, ki úgy.
s lehet ezt tudni?
hát persze, elég nagy a választék.

csak valahogy, a kurva életbe, meg kell taláni, mi a miénk. egyszerű, mondja valaki: a tijéd az, ami illik hozzád. ja, persze!
de honnan tudjam?
hát onnan, hogy „tanuld meg tenmagad, te balfasz”;
na, ilyenek.
má’megint…

apa

Holdvilágos éjszakán

holdvilágos éjszakán, miről álmodik a lány…

a Holdfényszonáta is szerepet játszik a címben. Amit előző este küldtél – vértől-verítéktől-könnyektől csöpögő szöveggel. Ülök itt, s mielőtt beszélünk, – na meg majd találkozunk, próbálok felkészülni. Fontos dolog ez nem? s ilyenben mindent rögtönözni?

S elsősorban megpróbálom elképzelni magunkat. Az én esetem viszonylag könnyű, a tiéd már nem annyira. S újra és újra a találkozás dologhoz lyukadok ki. Ha annyi mindenben tetszem, akkor még mi lehet ami majd ott – mint a” hajszál, eltöri a teve gerincét , s helybn – feltehetőleg eldönt mindent. A lényeget próbálom:

Te ugye külföldön élsz, és dolgozol, amibe van valami jó is, persze, de amúgy meg nem az. Ismerem, szőröstől –bőröstől, pár tucatszor volt benne részem. Egy pillanatra visszakanyarodok az én helyzetemhez. Én nagyjából jó vagyok. soha ilyen nyugodtan, kényelmesen, bőségben, csöndben, szép helyen, stb nem éltem. Senki nem zavar, oda megyek, azt csinálok amit akarok.

S mindenem meg is van hozzá. S még azt is megengedhetem magamnak, hogy egy nőt idefogadjak, s már ketten élvezhessük a dolgot. Jószívvel, de nyilván nekem is jó lenne. S feléd, nekem nincsenek annyira rendkívüli, rejtett, titkos, váratlan, dolgoktól való félelmeim. Elég jót tudok rólad, s ez majd még csak fokozódni fog, én biztosan tudom. Nekem, minden egyéb az csak bullshittelés. Ráadásul Független vagyok, a gyerekeim meg inkább támogatnak, mint kérnek. S örülnek mindennek, ami nekem jó.
Te is ide jöhetnél, de nem!

S most jön a barbatrükk.
A oktranszformáció, ahogy ezt hívják.
Ahogy én látlak, s az elbeszéléseidből erre bőven szolgáltatsz okot, indokot, – semmi különös és rejtélyes nincs benne, mármint hogy neked minimum kettős érdeked van.

Az egyik hogy találj egy elfogadtható-kedvelhető pasit, akivel a szerelemtől a szeretetig minden lehetséges.
A másik meg hogy találj egy megoldást az egziszenicális helyzetedre. Valakit, aki erre akármennyire de jó. Hogy rövid legyek. Ennek ezer oka van, lehet, te tudod. A gyerekek helyzete, a tiéd, stb. Csakhogy te nem ezt mondod. Hanem hogy majd a találkozáskor kiderül. Mi derül ki, amit eddig nem tudunk? Kiderül, hogy olyan jó az aurám, a szagom-illatom, a kinézetem, aaaaaa, akármim, hogy ez majd mindent fölülír?
Mert akkor ide jössz?
Vagy lehet ide jössz?
S tényleg erről van szó?

Ezzel az a baj, hogy én ennél egy magát jobban ismerő nőt keveltem meg benned. Ennyi jutott hirtelen eszembe, már nem maradt több időm, úgyhogy most ezt elküldöm. Mindez fölül pedig az első, tervezett, élő telefonbeszélgetés előtt zajlott. Aztán írt egy emailt, miszerint én akkor azzal a magát jobban ismerő nővel akarok beszélni? De hozzátette, hogy – na jó, inkább hívlak.

Egy órán kereszetül próbálkoztunk – Viberen, csak simán, mindenhogy. Már majdnem feladtuk, – közben emaileztünk – mikor nekem sikerült felhívnom. Kiderült, hogy a száma titkosítva van, amit az én mobilom letilt… Jó hangja volt, kis akcentussal, Erdély?, meg mintha gombóc lett volna a szájában. De még kicsit csilingelt. Ő nem mondott semmit. Illetve, hogy ez a telefont drága lesz. Mondom tudom, de mihez képest? (de tényleg, egy pesti úthoz?, kocsival? Esetleg készer oda-vissza? Aztán megkérdezte, hogy én akkor mindent tudok?

Hát, mondom, igyekszem. És elkezdett vitatkozni. Nyolcszor térült el arra, mikor arról beszélünk, hogy beszélünk, s térítettem vissza a tárgyra. Mindenben behajoltam, kedveztem, – hogy kéne neki biztonság, munka, lakás, netán a gyerekeinek is adni itt-ott, erre monda nem, pedig előtte meg hogy igen, szóval mondtam, hogy mi lenne – minden csak elmélet, ötlet, – ha találkozáskor átesünk az első próbán, s ha jó, akkor én lehozom ide, körülnézünk, ecseteltem mennyi itt a nép, beszélünk a pedikűrösömmel, hogy mit gondol, elmenne e itt egy kozmetikus is. Szóval dolgozhat. S közben én eltartom, tehát ez csak biztonsági tartalék, a pénz az övé. Ha bazdmeg van, akkori viszont tud lépni. Közben vagy ötször mondta, hogy igen, ilyenekre van szüksége, egyetértett. De ne most, most csak találkozzunk pesten. Mondom, így több legyet üthetnénk egy csapásra.

Túl előre megyek. S kérdem, hogy oké, akkor mit szeretne, hogy képzeli el? Találkozunk, és jó, s utána mi? hát
elmehetnék Liverpoolba s kicsit lötyögnénk. Mondom én arrafelé biztos nem. s akkor mi, lebegett a kérdés a levegőben. Hol leszünk, kérdeztem. Azt nem tudja. Ide nem jön, s nem ugrik be az ágyamba. Mondom az csak egy példa volt! Nem szó szerint, arra vonatkozott, hogy adott esetben, eleget tudha az ember valakiről, hogy megbízzon benne. Ezt én honnan tudom – kérdi.

Én mindent tudok? Már megint. Mondom nem, de olvastam pszichológiát. Hát ő is, annak készült.
Mondom szuper, de beszéljünk a tárgyról. Ha felmegyek, s nem lesz jó, arról nincs mit beszélni. S mi van ha jó? Hol leszünk? S ideköltözni nem akar, én se oda, tehát a dolog nincs megoldva. S ha tetszenénk is egymásnak, akkor is csak a szívünk szomorítjuk, nem?
De, tényleg, akkor lehet nem is érdemes följönni, és találkoznunk, mondja ő. Na ugye, mostmár én is erre gondolok, s ezért írtam a levelet is. Jó, akkor hagyjuk abba, és legyek boldog, sok szerencsét, mondja.
Neked is, mondom.

S persze, óriási kő esett le a szívemről.
Lehet megszabadulok ettől a kanosza járástól, mikor egy év alatt olyan huszonöt nővel próbálkoztam hiába. Volt benne minden, – főnixsz röpte, meg ganédombon ébredés. de lassan már a nevükre sem emlékszem.

S akkor másnap hajnalban jön egy álom…

Ahol, találkozom egy fekete, merinóira bongyolált hajú, kalapos nővel, aki csak egy ismerős valahonnan, fogalmam sincs. Plusz jobbról, puszi balról, aztán adok egyet a nyakára is. S miközben mosolyogva rám néz mondom neki ha akarja adhatok egyet lejebb is…

Hááát, jó, búgja. – de hol?
Mondom kell itt valahol legyen valami kiadó kégli. Illetve én tudok is egyet, mert hogy fel kell újítanom, s van benne jó ágy, meg minden, csak előkészítem, mindjárt jövök. Elrohanok, s a kégliben lepedőt, törülközőt keresgélek, rángatok elő, s közben kinézek az utcára is. A nő egyik háztól a másikhoz megy, ő is próbál valamit találni. Az nem lesz könnyű anyukám, s vissza tépek rendezgetni. Jobb ha minden oké, még sosem voltam ezzel a nővel, jobb ha minden működik. Mert akkor még az is ott van, hogy hogyan. Mindenféle pozíciók jutnak eszembe, próbálom a szerelését, jellemét, kellemét, súlyát, korát, – na meg az enyémet is belefoglalni. Csak igyekezz öcsém mert már megint addig pöcsölsz, míg le nem késel.

Mikor már csak egy összegöngyölt takarót rángatok elő, már tudom, hogy kész, elszúrtam. Kirontok az utcára, sehol a nő. Föl-le rohangálok az óvárosi macskakövön, lépteim visszhangzanak az öreg házakról. A nő eltűnt. Hát persze, hogy ennyi idő alatt elszáll még a királyfi csókja is, nem az enyém, s mit csináljon, itt kóvályogjon? Ezt is elszúrtam, pedig már érezni véltem a nő testének minden melegét, nedvét, illatát. Egy hülye vagyok, úgy kell nekem. Kinyitottam a szemem, s tudtam, hogy valami véget ért, s itt kezdődik a öregség.

Jóságunk miniatűrje

Puzzle, jól látlak? nősz, gazdagodsz, színesedsz

Nos, itt van, sietek. Válaszolni, segíteni, hozzáadni, meg minden. Csak úgy kapásból, de van ott már ott egy lelőhely, mindenféle felgyülemlett érccel, sóval, aromával, amit „tudok” rólad. Először is köszönöm az őszinteséget, a feltárulkozást, a választ. Az új-ra és újra próbálástól pontosodik ez a kép: az „én”, a „te” a „mi” is. Mert rohaddt nagy veszélyünk, nem megfelelni, elfutni, vagy el tessékelni valakit a p.…ba. Szóval, van itt mit finomítani. Materialista, földönfutó, kis nyápic”. Hát ez aranyos. Mármint, ahogy mutatod bőrödön a pöttyöd. Látom, igaz, és? Nézd, én még sohasem voltam háromgyerekes, elvált családanya. „Ez”, az lenne? Lehet, de ehhez képest minden más nem felhőn lépdelő köd-szurkálás?

Nem vagyok feminista, de nénik között fölnőve, érzem, látom, tapintom őket. S ott van ez az egész utad, ami szubjektíve biztos más, de amit én látok, kívülről, hogy hát „ez a kis nő, bizony kapott eleget, ó Istenem, miket mondtak róla, hova tették, hogy szivatták, hányszor volt egyedül, megalázva, elhagyatva”, de mindig fölkelt, mindig tovább ment, a semmiből is, a világvégi, is-meretlen, kutyának való életből is”. Ez lenne az? S mióta itt vagyok én, s boncoljuk itt egymást élve, hányszor, de hányszor volt ott az arca nekem, a gondolkodó, tépelődő, útkereső, elmélyült arca, hányszor lehelt életet belénk, s mindig magától…”

Ez lenne az?

Vagy ez az egész, pontosan koreografált jazzbalett, ahogy óva, féltve, míves életet szobrászkodik három pelyhes kiscsirkének?

Igen? s ha igen, akkor mi? Mi a baj ezzel. S itt van mondja: hogy hol ér véget, s hova mutat a benső lét, valaki kapacitása, okossága, vágya, léte: mert mikor kicsit, csak egy kicsit jobb, lehet jobban, mert nem kell félni, mert van valaki, mert fölvillan a remény, mert nem kell egyedül lenni, mert nyílik egy út, mert egy fény tör a sötéten át, mert felbukkan az alagút vége, akkor jön, akkor megy, akkor összekapja, rettegve és az élet szerelmétől eltelve, akkor össze és fölpakolja mindenét, ezt az egész kínnal és keservvel összeszedett, ápolt, s világra
vajúdott kis hajtást, ami mindene, a gyermekei, az élete, s jön, s tágra nyílt szemmel, s lobogó orr és fülcimpákkal figyel, a hallgat, s nem csak ő, de ők mind a négyen, de még a kis kutya is. Mintha egy nagy élő amőba lenne, a gyerekek mondják kórusba, mondják egyenként és maguktól, s mind ugyanazt, ismétlik és értik, és tudják, s szemükben egy jobb élet csillog, vagy mélyen súlytja őket a bánat, ha baljós szelek fújnak. S ki csinálja ezt? Ez a kis materialista? Tényleg? Ez ilyen egyszerű?

Nem, én nem hiszem, hogy ez ilyen egyszerű. Én nem hiszem, hogy csak azért, mert kivillan ott egy pici bőr, ez egy elefánt, egy tapír, vagy zsiráf. Itt a nyilak, valaki jó szemének valamijére mutatnak. Olyan ez, mint mikor valakinek valamit látni kell, tehetségkutatónak például, hogy még mielőtt valaki híres, már akkor tudja róla. Amikor még senki. Később könnyű, tolonganak is az idióták, megragadni a nyilvánvalót, a sok rohadt közhelyükkel.

Abból a bullshitből, abból a képtelen kavalkádból, abból a szedett-vedett faszságból, ami sallangként körülvesz, leffeg rólam, abból a nem-kész, félkész, féljó, nem jó, s de-jó kuplerájból kihozni valami jót, ahhoz is szem kell. Szív kell, agy kell. Szóval itt vagyunk mi ketten, egymásba zuhanva, újra és újra föl is ocsúdva magányos hajnalokon, éjszakák ketyegésében, ahol a döntés, az értés, a megragadás, a megértés, az nem materializmus, az
nem pragmatizmus, az nem determinizmus, az nem izmus. Az két ember mindenre kiterjedő szeretetvágya, igényessége, szellemisége, spritje. Talán ez a legegyszerűbb megfogalmazás. S „persze, hogy az vagy”. Kis nyálbéla. Kis nyafka picsa. Kis beképzelt cafka. Pökhendi rózsadombi. Ciki-Mici. Mackóruhás böbebaba. Beszari anyuka. Óvatos duhaj, s tépázó eszeveszett. Balerina persze, sétálva a szivárványon, balettcipőben, hullahoppozva a szivárvánnyal, gyerekeivel, fenn a színes légben, de mindig először érve, mindig mindig le a
földre, tenyerét, testét-lelkét kitárva annak, aki hullik. S mi az? óh mi az, amit nem lehet ugyanúgy rólam elmondani?

Micsoda egy seggfej, micsoda egy pipogya, micsoda egy fráter. Micsoda egy micsoda, micsoda…, egy semmi, senki. De tegnap, ma, vagy holnap? S persze kihez képest. De, de, de, tényleg ezek lennénk? Mert mik vagyunk mi, kitömött emberek, viaszfigurák, mert már vége, ennyi?

Vagy mi vagyunk, nem ugyanazok ebben? akik mindenki, s minden, s az egész világ ellenére valami jobbat akarnak? S honnan tudja valaki, hogy mi a jobb, de tényleg, ha nincs ott valami tükörképe magában, mélyen, benne. Egy tó, egy forrás, egy őre. Telve valamivel. Iszonyú sokat változol, változtál, nősz, színesedsz, gazdagodsz. Ahogy az rendes, élő emberekkel szokás.

Kínlódsz, s vágysz, ez vagy nekem. Ezért választalak, ezért szeretlek.

Levél a nőkhöz: csak úgy mondjuk a magunkét?

– avagy, „még keserűbb keresgéléssel szívünkben, felemelkedünk, már – nagyobb szerepet játszani?” – (Leonard Cohen)

de vajon hol: a kényelmes klisék s a kiforrott vélemény között, a tetszőleges senkiföldjén? A Süketelő Csatornán, beszélünk, hogy beszéljünk? Megnyugtatni akarunk valakit, magunkat, vagy a megalkuvás nélküli választ keressük, hogy valaki végre megértse? Nagytapasztalatú s intelligens magunk immáron bevetve, hogy egy kicsit jobban, kicsit lazábban, kicsit könnyebb vállal, frissebb lélegzettel, fejjel, szívvel és lélekkel, akár foggal körömmel kivakarjuk, hogy mi az ábra? Vagy mi a franc, félünk a kaparónk elkopik?

Mikor hallgatunk valaki, bonyolult, sorserű kupleráját, akkor miért az a fontos, hogy közöljük: „tiszta hülye vagy, olyan zavaros, s jobb, ha beállsz a sorba”, vagy azt, hogy smúzolja má, szivikém, viselkedj! Mert? Akkor jobb lesz? Mi? Miért van az, hogy ott van valaki, tökéletes műértő (lehetne) hiszen ő is ezt már mind-mind végig zongorázta. Pontosan ugyanazt a közhelycsalamádélekvárt lehetne a hajára kenni, hiszen ő is baromságokok tömkelegét mind elkövette, s azóta is követi hogy kiszakadjon a magány trombózisából, a szeretetlenség rideg-fém katatóniájából, az üres csakazértisek pityegő önkívületéből, azzal hogy minden józan ész, érv, érdek ellenére, szolgált, cicomázott, lemondott, de remélt, loholt mint egy hajszolt vad lógó nyelvvel, riadtan forgó
hullafáradt szemekkel, s mosta mások szennyesét, az órák tiktak patakjában, azt remélve hogy ez élete nagy
esélye, az utolsó, most vagy soha, hogy most majd átfordul, most megváltja, most majd minden jóra fordul, ez
most itt más, csak a bénaság pár apró homokját kell szájunkkal kiszívni a csapágyak gépzsírjából, s kész.

Onnantól minden sima, zökkenőmentes, lesz, élethossziglan Nirvána, simogatás és ölelés. Avagy -, egyszerűbben; – te valakivel, s nem először! – nem ugyanazt csináltad? Miért nincsenek igazolva a dolgok a benső okfejtésben, gépezetben, logikában, érzelmi láncolatban? Miért, mi az ember, egy gép, egy robot? Figyelj:
láttam én már jól kiszámított s elrendezett embereket is a lila őrületek oltárkövén rúzstól zsíros szájjal a temetők
oltárköveit csókolták, köpködték és suvickolták, Egy érthetetlen élet maszlagát hátrahagyva a közönyös sírgondozóknak. Így hát őket nem is kérdezném. S van sok csatorna is, meg csatorna váltó. De – szerintem –
egy csatorna helyes csak, csak egy nyomja a helyes dumát, az, ahol a mások tapasztalata, a klisék, a sok általános, – meg az én életem legdrágább kincse, tapasztalataim summálya van összevetve. Csak! – ehhez kell venni a fárattságot… Avagy a véleményünk beleolvad mindazoknak a semmitmondó, arctalan, színtelen és szagtalan senkiknek tömegébe, akiket egész életünkben hallgattunk, s akik nem mondtak semmit, örökségük
nem más mint – „moslékkotrás kutya tányérja alján: Morzsák, Pajta, Kötél.”

Jack

Necessary illusions

Nos, a Baudelaire a Kapcsolatokban gyönyörűen mesél a dolgokról, s ahogy öregszünk, egyre inkább mi is fölfedezzük. S kiderül ugye, hogy már a Chomsky előtt a Marx is beszélt róla, mint a vallásosság magyarázatáról, az Eliot is megmutatta a mélyben rejlő okot, mármint, hogy az „emberek nem túl sok valóságot bírnak el”, s hogy mennyire szükség van erre a dologra, amit úgy hívnak, hogy: Necessary Illusions. íme egy példa rá:

A figyelmemet egy apró réztábla keltette fel.

Ezt mondta:
„Az itt látható tárgy alaposan megrongálódott a Hurrikán Fren alatt, helyreállítva és restaurálva az italian mester Giovanni Ulmandinó által.”

Maga, a nagy, feketére festett, öntöttvas zsámolyon álló, domborműves figurákkal díszített virágtartó nem. Láttam persze őket, kettő volt belőlük, egy- egy a ház minkét sarkán. És semmi hasonló sehol. Az egész, nagy ház inkább funkciót, mint öncélú hivalkodást, díszítést, vagy esztétikai szándékot mutatott. Fogalmam se volt, hogy kerültek oda, miért vannak ott, de mindez nem is látszott jelentőségteljesnek. Egész addig, amíg, ki nem
derült, mi is van a dolgok mögött. Ismertem a tulajt, Fox-nak, azaz Rókának hívták, ami, egy az angolban gyakran előforduló név. S volt alkalmam a mocsár közepén fészkelő vadászházában lenni, ami ott, ahol mások, mint kígyók, vadkacsák, s a vendégek látják, kiválóan mutatja a főnök, a bíró, a pátriárka egész gondolkodását,
világlátását.

– Minden, ami díszes, az nem ide való, a városba, talán még oda se
– mondta.

A nagy, egy hatalmas kisértetkastély vendégházára emlékeztető épület, vasúti talpfákra épült, amik persze nem látszanak, s említésük csak azért érdemes, mert az egész épületet átitatja a pregmentáló olaj, s kátrány szaga. Abban az időben nem voltak még a mai modern eljárások, amik hosszú távra tudják garantálni egy épületnek, hogy ne váljon idő előtt egy láp martalékává. Én speciel imádom ezt a szagot, mert gyerekkorom nagy szocialista útépítéseire emlékeztet, amikor a kátyús útból, az építkezés sártengeréből hatalmas sima utak és terek keletkeztek, s a tucatnyi hektáron elterülő, proletár lakótelep összes kölyke vidáman száguldozhatott görkorcsolyáján, ami akkoriban jött divatba, s gumikerekeivel felváltotta a golyóscsapágy kerekes, dübörgő
fadeszkákat. S talán ettől a hangtompítástól a felnőttek, akikről később kiderült, hogy fáradtan megtérő, szegényes bevásárló szatyrokat cipelő, többnyire gyári munkások voltak, elnézték nekünk bandákba verődött csapataink randalírozását. Tudták, hogy ez a minden felügyelet, gondoskodás nélkül magára hagyott utcagyerek sereg biztonságban van, s így az évszakokat átitatta a stabilitás, és szabadság íze. Emlékezve, de akkor is, – jó volt gyereknek lenni.

Nekem tehát nem volt gondom a kátrány szaggal, de tudom, hogy későbbi korok embereiben akár hányingert is kelthet ez a dolog. S tudván, hogy ebben a házban most már három generáció élvezheti a nem túlságosan megszelídített lehetőségeket,( mert ezerszámra volt itt rendes mérgeskígyó, meg kifejlett, emberevő aligátor is), akik között szép számmal voltak kislányok, fiatal asszonykák, s bizonyára finomabb lelkű fiúk is, s néha bizony a
városból. S a családi hagyomány körös-körül teleaggatta fényképekkel az összes létező ház belső falait, fotókkal, a családi eseményekről, s a legkülönbözőbb emberekről. De ez valahogy tanúsította, hogy emberek nem törődve a látszattal, a primitív viszonyokkal, a veszéllyel, ide másért jönnek.

Nos mindez csak egy felületes ábrázolása valaminek, amivel mondanivalóm kívánom alátámasztani, vagy jobban érzékeltetni. 1996 talán ennek a térségnek a valaha legnagyobb hurrikánját, a Frant hozta Wilmingtonba. Pár hónappal azután érkeztem oda, s jól emlékszem hogy az előző két nagy, a Charleston megtépázó Hugó,
s a dél Miamit összedöntő Andrew után, bizonyos „csalódást” is éreztem; a kár közel sem volt olyan nagy, mint a hűhó körülötte. Fák persze ledőltek szépen, ágak zuhantak tetőkre, de maguk az épületek többnyire jól állták a sarat. Az utána következő évekből persze aztán egyre több személyes történet jön elő, s innen keletkezik az enyém is. Ami valójában nem is az enyém, ezé a családé, én csak a krónikás vagyok. Nos, a ki tudja honnan jött virágtartó egyikét, egy tölgyfa lezuhanó ága a földre sújtotta, apró darabokra törve. S mindenki más kidobta volna a szemétbe, bele a hatalmas rakás lim-lomba, amiket aztán az óriási billenős teherautók elszállítottak a városi szemétlerakóra.

S amint olvastam az apró kis táblát, az feltűnt Kata asszonynak, a bíró feleségének. S oda jött hozzám, megszakítva egy nagyon aktuális beszélgetést valakivel.

– Tudja, hogy mi történt ezzel valójában? – kérdezte.
– Fogalmam sincs, – mondtam. Persze sejtettem, de udvariasan vártam a választ. S ami nem várt meglepetést tartogatott.
– Nos, a hurrikán alatt – s két karjával mintegy átölelte az olyan kétszáz literes hordó nagyságú tárgyat, majd pontról pontra, aprólékosan mutatva a javítások nyomait,

– így folytatta. – Itt, ez az egész figura, ez a virág, ez a folyondár, ez a tartó elem, ez itt eltörött, ez itt leszakadt, itt meg behorpadt, az meg ott elgörbült, – mondta, nem veszve el a részletekben, de semmi fontosat nem ki hagyva. Mindenesetre érzékeltetve, hogy nem kis munkáról volt szó.
– Miből van ez – kérdeztem.
Szemlátomást valami szürkés fém volt.

– Fazéklemezből – mondta.
Semmilyen él, semmilyen ítélet nem volt a hangjában, egyszerűen csak a tényt fogalmazta meg.
– Ó, értem, – válaszoltam, igyekezve hasonlóan közömbös lenni.

Valaki egyszer komoly munkát végzett, mikor ezt az egész domborműves, hátradőlt, oszloptartó emberi figurákat, s miegyebet ábrázoló tárgyat összehozta, s ami most súlyosan megrongálódott, a történet szerint…
– Nos, – folytatta, – Jim, (a férje, a hetvenes éveiben lévő bíró) egy villástargoncával az egészet fölvette, összeszedte a darabokat, a ott a műhelyében összerakta. S mikor kész volt, fölhívtam a Városvédő Hivatalt, s megkérdeztem, hogy mondják azt olaszul, hogy James Fox? S azt mondták, hogy Govanni Ulmandinónak, tehát csináltattam egy ilyen kis réztáblát – mondta, s kicsit kajánul, de elronthatatlan egyszerűséggel mosolygott közben.
– S persze – folytatta – valaki aztán odajött hozzám, s megkérdezte: – ismered te ezt az italian mestert?
– Hogyne ismerném – mondta – jóízű kacagás közepette, vele alszom…
S úgy tűnt, mintha hátát kiegyenesítve, kihúzta volna magát. s ez az, amit én az életben hiányolok.

Jack

Mi az egó

Ez, mint papírfoszlány, mint apró élőlényektől hemzsegő por ott lebeg, de ott van minden mögött a tényleg fantasztikus megfelelésünk, ami minden ellenére működik. Mikor összefekszünk, sutty, minden azonnal, egy nanoszekond alatt elpárálog és jön az egymásba hullás, öröm, gyönyör. Bódult százlábúak mind a száz lába finoman egymásba illeszkedik. S egy pillanatra visszaszorul két hatvan körüli ember minden tapasztalata, miszerint bármit megtesz, hogy a magány és szeretetlenség mindennapi poklából kikerüljön.

Most, hogy ezt a
Capote életrajzot olvasom, elém került a képlet, ó, mi volt ott is! S nem nehéz kibogozni abból a habosított teljesen más környezetből az azonos gyökereket, okokokat. S minél mélyebbre kerülünk az emberi lét rétegeibe, annál jobban eltűnnek az amúgy vakító reklámok, kirakatok, trükkök és blöffök, a hírnév, a gazdagság, a nyilvánosság, s itt ebben az esetben a homoszexualitás egyeseknek zavarba ejtő bonyodalmai, hajtűkanyarai, emberi váladékkal teli bidéi. A szerelmes vallomásokkal teli buzilevelezés is lényegében ugyan az. A zsenik, a művészek, a forradalmárok, vakmerő repertoárja, A féltékenység, a szerelmi vallomások, az anális és orális kielégülés módozatai, a megváltás örömódái, a szabadulás stanzái, a hálaimák, és a gyönyörrebegések. A
szerelemben és szeretetben való önmagunkra találás diliflepnijei, postabélyegei. Szakadék szélén szorongatjuk hullani készülő fertelmes és drága egónkat, ősi rettegésben a mélytől.

– Ha nem akarsz egy komplexebb, teljesebb emberi létet, nekem itt nem maradt dolgom, én megyek.
– Oké, mondja, – szemében zavart rémület, de az árokugró elszántsága.
– De még ma itt aludnék, de ha akarod most elmehetek.
– Nem, itt aludhatsz.

Lefekszem, hulla vagyok, ennek vége. Föl le kóvályog, nem is alszik velem? De aztán ki tudja hanyadik ájulásom után ocsúdva, nyugtázom, mégis csak jön. Hozza párnáját, takaróját. Mindketten elájulunk, aztán jön a forgolódás, nyögés, sóhajok. Odafordulok, átölelem, magához szorít, nyakamra tapasztja száját. Lágyan megfogom a duzzadt, gyönyörű mellét, végig simítom a lába közét, beszorítja a kezem. Borzongás fut át rajtunk, egymásba fulló nyögések, nyöszörgések. Aztán jön az aludni kéne, kidugom a fejem ebből a pillangó
úszásból, gyógyvizes medencéből, s bizonytalanra modulált, úszómesteri hangon megjegyzem

– mégsem viszem el most a cuccom. Pillanatnyi szünet után lentről, a női öröklétből sóhajtja forrón,
– az jó ötlet.

Ezzel alszunk el. Mindkettőnknek elképzelhetetlen volt a pakolás tényleg gusztustalan cirkusza reggel. Valami lesz, s ezen a halvány reménysugáron alszunk el. Reggel kiderült már éjszaka mindent összepakolt. A rohadt, sértett prolilét hangyakatonái vezényeltek, őrmesterei rugdosták életünk tárgyait, tényeit, vágyait, pattogtatták vezényszavaikat, az értelem fogaskerekei közt szavak szótagok, kattogtak, vajon hogy lehetne nem visszacsúszni oda, ahonnan életünk nagy részében menekültünk, s ahova öngyilkosság a visszatérés. Könyvek, ruhák, cd-k, tányérok, és össze kutyult konyhaeszközök szétválasztása, na meg a kaja a hűtőből. Pakolás, csak most nem szeretetből, gondoskodásból, hanem eszement dacból, és sértett önérzetből. Aztán reggel ez is helyre billent, az ész is jó valamire. Gázos az egész, légy eset a levesbe, valamit megélünk, ami nem kellene, s fogalmunk sincs mi lesz ebből. Megöleljük megpusziljuk egymást, testünk mint a kelő tészta, még ágymeleg, de ölelésünk merev, és tétova.

– Vigyázz magadra.
– Te is.

Megy dolgozni, én meg hordom le a kocsiba a szatyrokat. Ó, szarságai a könnyen közhelybe sikló, piti életeknek, a szűkagyú, kontrolálhatatlan lét kozmája. Ez lengi most körül az ágyat, a konyhát, a tájat. Közelebb kell kerülnünk a lényegünkhöz, jobb önmagunkhoz, felfújódott a tehén, emészteni, magas domb friss szelébe szellenteni kell. Nézek ki az ablakon, integet, aztán elindul szögletes léptekkel, besorol ő is a munkába sietők járdáján, én meg kisvártatva az árúterítő, büdös kisteherautók között a közúti forgalomban.

Nem legelik le

Cicusom, nem akarlak megbántani, szeretlek, meg szeretnék segíteni neked. a tehetetlenség viszont megőrjít.
fizikailag kicsit szét vagyok esve, mikor hazajövök, de szellemileg nem érzem. Nem tudom mi történik velem.

Az biztos, hogy mikor iszom teljesen irracionális állapotba kerülök, valahogy előjönnek az álmaim, az, hogy mi lenne a fontos, mit kellene fontosnak tartani. S miután semmilyen megoldás nincs, ezek a dolgok a legvadabb
önállóságra tesznek szert, hogy ennyire nem sikerül összehozni a tudatot a léttel, vagy fordítva. reggel aztán arra
ébredek, teljesen megdöbbenve, hogy milyen őrültségeket gondoltam. De olyan messze nincs ez a dolog, mert
most is el tudok könnyedén menni abba az irányba, most is láthatóvá tudom tenni a lényeget, de a szúrós szemű és szigorú értelem legfelülre helyezi a redves valóság ablakát, ami ugye a kőkemény egy dimenzió állapota, s ami valójában így nem is létezik. De mégis ebben élünk. Well, van itt egy képed, ezt szoktam
nézegetni, a szívemet hasogatni.

hol van az én Bubucicám, hova lett? Úgy érzem magam, mint Ali a juhpásztor, aki elment Las Vegasba, s feltette
minden pénzét a pirosra. s ott áll, amíg forog a kerék. Vagy egy görög vagy magyar paraszt, aki ültetett suttyomban egy olaj vagy akácfát, miközben a törökfürdőből harsány röhögések, viháncolások zaja szűrődik ki,
de ezzel igyekszik nem törődni, abban a reményben, hogy még az életében nem legelik le szíve csutkáját az
elcsatangolt, vad tehenek. Szárazságban hugyozgatja, tehéntrágyával tömött pipájával füstölgeti fagy idején,
seggével nyomva el a gazok növését, a füstbe meg a homályba bámulván.

love you

Nincs nő, az energia kajává alakul, azaz:

Pláne-még-már-sőt-csak-nekem-is-majdnem-követ-hetet-len főzés, a negyedik, pszichoanalitikus hatványon.

Az egész a rizibizivel kezdődött. Mert hogy főztem sokat, mert az új nő erre vágyott. S hát a hat szelet cigánypecsenyéhez se igazán ez dukál, ettük, tömtük, de maradt. S ekkor jött az, hogy a kosztos, a nő elment. Segítettük, de aztán már van az önkéntességben gyakorlata. S akkor jött az, hogy mi a francnak akár az egész életben többet főzni? S hát másnap tescós kínai lett belőle. Kínai rizibizivel, micsoda bizarr ötlet, s hogy visszabillentsük, főztünk hozzá spagettit. Az jó szokott lenni, de ez már minden arányérzék elvesztése időszakára esett. S így abból is maradt. Másnap a nő megnyugtatóan nem adott életjelt, s gondoltuk, hogy most akkor egy új élet hajnala virradhat, s ehhez kéne egy kis eleség alapanyag. Drámaian lekéstük a felejtésre ítélt némber hajnali telefonját, ami jó ösztönzést adott a sietős eltávozáshoz. S hát a Lidl-be kreol mellbimbó-sampinyont, meg dán vagy finn női szeméremajkakra emlékeztető laskagombát találtunk. Voltak ott falloszra emlékeztető gombák is, de azokat megvetően otthagytuk. S hát ezek után kétféle ételhez fogtunk, egy borsóleveshez kiszáradás ellen, meg valami gombás spagettihez. Ami a következő módon készült:

Mindkét gombából két maréknyit megmosunk, leszárítunk, s aztán olíva olajon feltesszük egy serpenyőben. Kisláng. Közben, az aljasul nőgubanc idején hervadásnak indult brokkoli csokrunkat megborotváljuk, azaz lehámozzuk a kicsit barnuló porzókat és bibéket. Jól megmossuk, s egy kuktában olíva olaj, reggeli tea maradék, curry, kurkuma, f. bors, só, félkeményre pároljuk. A bűzölgő gombába rakunk két szem koktél paradicsomot, majd a tegnapelőttről csodálatos módon mindent átvészelt fél doboz túrót, fél doboz joghurtot, két szelet bóti karajfelvágottat, tejfölt és némi tejet, f. borsot, kicsi Worcester és szója szószt, s addig gyömöszöljük, míg vulkánikus kinézete nem lesz. Ekkor előkerül egy tegnapi, vegetációs félrelépés-vezeklésből megmaradt chilis bab-kukorica lötymedák is. Namost, miután a tésztát a Microban rádióaktváltuk, szép sorban elkezdjük rája
önteni az anyagokat. Először a tűzhányós gombaszószt. Aztán jöhet a brokkoli, jól beletunkolva.
S a végén a csiribiri mehikóhi bablencse. Kis sajt ráreszel, sütő, s már kész is. Ahhoz képest, nem is rossz.

Pitkin

„Jack, olyan jó magát látni. olyan mikor jön, mintha kisütne a nap”.

Amire az Imre, aki ott állt átölelte a vállam, s meglopogatva ezt mondta: tudod Jack, jó neked, neked volt esélyed kimaradni ebből a rettenetből, ami itt van”. s ez igaz. de azt sohasem kérdeztem meg tőlem, hogy milyen más rettenetekben voltam. mert hogy nem az történt, hogy kicsippentettek innen, s hibernáltak. aztán mint csipkerózsikát leporoltak és leraktak fülig bájjal. S nagyjából és lényegében erről is tudok egyet mást, ami itt van. S hát – asszem – megjártam az Újvilág poklait is. huszonhat év ottélés már feljogosít rá, hogy mondjam, nem?

amúgy, most aziránt megy a teljes gyűlölet, hogy nincs eladás. ugyan vevő egy se, de ez majd ide megy le. hm.
az Jillnek felajánlottam a segítségem, de ő közös haver-szomszéd csávókat hív, akik azzal jönnek ki, hogy „hú bazdmeg, a hátamon futkározott a hideg attól ahogy a volt feleséged beszél
rólad…”;

mintha legalább is három etnik feleség, hét taknyos fattyú, mezítláb, kánonban négy végrehajtó, pandúr, suvickolt csizmában, meg egy hóhér húsvágó bárddal döngetné itt a kaput.

s a Sandra előtt aztán mondtam neki, hogy ezt talán nem kéne tennie, mert ha ellenségemmé tesz embereket, s azt nem nagyon szeretném, hogy az ellenségeim sűrűn fennforogjanak, használják a műhelyem, az anyagjaim, meg ilyenek. Iszonyattól borsódzó háttal. basszameg. amúgy pakolom itt az utolsó hadjárat horpadt s kormos serpenyőit, amik valójában semmire se kellenek, mint édes kárörömnek. egy parádés bugyogó, egy cifra bögre, azanyád! -mert csak emlékeztetőül: – még sehova se gyógyult bennem semmi, a fele agyam megzápult, a nyakamban az erek szétszabdalva, végtelen s elmondhatatlan szomorúságban, mert Tuttam már megint. hogy nem találtam egy rendes menyecskét, de még jól s mindent el is basztam, s mondtam a kórházban, hogy hát nekem itten sok dógom nem lévén, most én elmennék. s kérdezték

hogy ki visz el?

s mondtam, hát az asszony…

s azt nem mondtam, de tudtam, hogy a kunművésznő, tenyerestalpas nagyvékonyszájjű örökkamasz, világottjárt s hétpróbás, fiúalsót hordó suttyólány, hát az nem vezet. nem vezet, mert még az egy év nem volt neki elég az akklimatizálódáshoz s fél évszázad a fölnövéshez, s igy egy osztottpályás négysávos, egyirányú forgalomhoz sem. úgyhogy majd én megoldom ezt is. megint én csinálok itt semmiből egyet…s mentem, kacsáztam, s például azt hiszem ez is hozzájárult a kegyetlen börtönbejuttatásomhoz, amikor is egy ápolónő ilyenre képes a fekvőbeteggel, mert hogy ez a fasz már – idenézz, itt van! vezetni se tud. Én azért csak mentem, centizve másokat, keresztül járdaszigeteken, buszmegállók kitérőin, pitkines pólyával fejemen, tizenöt százalékos látással. mint egy vakló a floridai vakhomályba vesző délnek, bedőlt, futóhomok otthonunkba.

Jack

ui.:

s értem én., az a jó. mert volt énnekem ez a nagy és kemény szívás, de mellé adták ezt a karrakteres barmot, engem, s most meg ezt az egész zagyva történést szavakból szépen összerakni.

Folyt.

Meg egy kis szociológiai tanulmány-féle, részlet a felépülésem környékéről:

Egy velőtrázó nihilt szirénázó, mérges gázokat sunyin szellentgető, idegenségben. Amerikában fele, negyede, századnyi energiával jobban élnék.

De onnantól, hogy ezeket a lapuleveles árokpartokat választottam, s nem ama pázsitot, ahol a „fű nyírva nő”, a kocka el lett vetve. Mert a lapulevél, a bogáncs, utat nyit a sárra, az istállók hangjaira, illatjaira, kedves hajnalokon. Ez van, ez ragadt meg. Nem a Madison Avenue képtárai, nem a Guggenheim múzeum Állófogadásai a Pollock festmények alatt. Ott köhögtem, topogtam, s sűrű körbe pislogással igyekeztem magam betájolni, hogy nem álom az, ott vagyok, csak éppen nem tudva minek. S a sokadik ilyen

– ó hány millió is! Ilyen élmény után, már tényleg nagyon hülyének kell lenni, hogy az ember ne értse meg, hol a helye. Persze, ha piszok gazdag lennék, akkor valószínű az a kurva is, akinek minden mindegy, jó szajha létéhez illően mindig bele is simul, ami van. Mióta valaki megnyomta a futószalag gyorsitó gombját, percenként kerülnek helyére a dolgok, s olyan jó. Valójában ezzel a benső folyamattal szoktam volt elő állni, ez legalább hiteles. Nem tudok mást, mint erről a szabadságról s igaz útról papolni, annak, ki veszi a lapot. Ha válaszolsz, ha elmondod a te fogaskerekűs állomásaid, az öröm számomra, mert igazolja, hogy nem volt minden hiába. Mi lehet ennél nagyobb öröm?

Pusz, Jack

Az utóbbi idők nyomorult kényszernyaralása s következményei a hazateleülésben.

Gondoljon mindenki, amire akar, mikor azt mondom kényszernyaralás. „kényszernyaralás, aminek most, nem először, de rendesen iszom a kárát. Mindig mikor eszembe jut, hogy mit össze-vissza kínlódtam az utóbbi egy évbe kint, mielőtt hazajöttem, mennyi ostoba s teljesen értelmetlen cselekedetgubanc volt minden egyes nap, hét, óra. S mondhatnám, hogy pihentem, hogy gyógyultam, hogy próbáltam összefércelni két fölborult féltekémet, készre tornáztatni őket a hátralevő feladatokra, meg ami majd élet lesz, egy szibériányi kásahegy másik oldalán. Fát ugye nem a hóban gyűjt a hangya, az a tücsök. S ott hegedülgettem, mindenféle cinicini faszságot, hogy ne üssön meg a guta. Mert valahol tudtam, hogy az egy dolog, hogy családommal közösen végig gyötrődtük ezt a kölcsönös szabadságot eredményező sziámi operációt, s

…

úgy jártunk, mint az egyszeri négerek, akiknek halvány fingjuk se lett mit csináljanak, mihez kezdjenek, miután felszabadították őket a rabszolgasorsból. Ami, azért egyáltalán nem minden tekintetben volt az. Mert ők kertészek, szakácsok, Nannik, házvezetőnők s más „családtagok is voltak. Sose felejtem el, mikor egy nagyon szédült déli arisztokrata feleség gardrób-szobáit dizájnolgattam, a kétszáz pár cipellőnek, fátylaknak és selyemtunikának, valami férficuccba akadván megkérdeztem a művésznőt: tessék mondani hol találom a férjét, hogy odaadhatnám neki. Meglepődve, teljes ártatlansággal, kikerekedett szemekkel s furcsa horkantással kérdezte: melyiket?

S mikor a földöntúli kérdéstől megmerevedtem, frivol mosollyal hozzátette: kérdezzem meg Nancyt… A kit? hát az öreg feka nénét derült ki, aki a házát, házasságát, háztartását, meg minden részletében az életét vitte. S a Föld Anyja kinézetű csokinéni mindjárt tudta mi újság, s elnéző mosollyal vette ki kezemből az alsógatyát, hózentrágert, nyekkendőt, s kiálltot le, föl, oldalt valamelyik emeletre, a számtalan szoba egyikében ébredező valamelyik Dzsónak: – „Hémiszter, kend elhagyta a gatyáját az éjjel a mísznél”. Csak hogy illusztráljam, mennyire jó dolguk volt. Később ez a Amerika házvezetésből diplomázott néne leültet a fenséges ételmaradékok, steakek, bólék, és koktélmaradékokkal teleszórt konyhában, amit később a nagy, északi segélynyomorban elveszett szabad fekáknál soha többé nem láttam. Kihűlt, lecsócsált pizza maradékokat, műanyagpohárban csikkel teli kólát igen.

Prófécia

„megindultak a hajók Kínából”.

A régi selyemúton. Mégiscsak a nagy sárkány győz, a xi.
S persze eszembe jut, hogy „hajók, mit hoztok, mérget, vagy borágat”?
Lenézték őket, pedig nem érdemlik meg,

S elképzelhetetlen volt, hogyan lehet ezen változtatni. Az egész világ tehetetlenül nézte, ahogy a nyugat marcangolja az ötezer éves, újjászülető sárkány testét. S jött a vírus, s minden a feje-tetejére állt. Pár nap alatt új kínai falat és kórházat építettek, lezárták egy milliárdnyi önmagukat, s megint újjászülettek.

S most a világ áhítattal még mindig nem, de tátott zsebbel, szájjal, szemmel várja a megmentést. S jön is. Ha a pökhendiség mocskos ruháját is le tudjuk venni, – már pedig muszáj lesz – akkor lesz megváltás is. Égen, földön, tengeren – ömleni fog a új élet. Az ősrégi selyemúton.

Reality show Kötcsén I-II

Reality show Kötcsén I.

hát kérem, az előadás folytatódik,

s ismétlődik is, sok tekintetben, ami némileg megrémiszt. Mert már annyiszor mondtam, vártam és reméltem a jobbra fordulást hiába. Az önhülyítésnek is megvan az ára. S jött a nő, hogy nekem most meg mindenem van, bútorom (egy újabb házaságból, ha?) ő meg szegény neki nincs. S adjak ezt meg azt, jönnek a csávók s kéne nekik deszka meg szerszám meg tipli meg csavar, meg apámfasza. Namármost én a legutóbbi tiplijeimet pesten a Baumaxban vettem, egy polc készítéshez, amin lazán elvéreztem. 2008-ban, vagy mi. S jó drága már egy tipli. A mosogatójához még adtam hatot, szupercsavarokkal együtt, de annyi. S mondtam semmi. Aztán próbáltam beszélni az Sandrával, aki azonnal rám támadt, hogy nem fizetem a számlákat. Ami nem igaz. Csak nem fizettem ki a rettenetes elmaradásaikat. S például adtam tizezret csak úgy az Sandra autójára. S már mondtam nyújtsák be a számlát, az egyharmad részt fizetem. Ha nincs családi-baráti, emberi megértés, méltányosság, akkor fityisz van, harmada van. nem emlékeztek, hogy szóltam…

Hát elküldtem most már emailbe, ne tagadhassák le. Ez megint s újabb üvöltözés forrása lett. S itt állt meg a véres kés a levegőben, a fagyottban. Na mondom akkor én majd főzök, kivettem a csirkafarhátam a mélyhűtőből. Mikor is jött az Sandra, behízelgő szelíd hangon, amivel engem remekül lehet kezelni. Hogy csináljak egy kuva bonyolult rampát az Alexnak, hogy ne kelljen lépcsőt másznia. S mondtam jó. S úgy hullafáradtan az előző napi mocsokganézástól, nekiálltam, s jó a délutánban a kis maradékaimból rámpát eszkábáltam. Aztán jött az Jill, hogy van ott egy zöld asztal, a műhelybe, az ő guberálta még régen. S ami
nem igaz, neki még guberálóhelye se volt soha, hm. Az az újabb asszony házából került ide. S köze ugye hozzá: semmi. De állította. Mondtam van kép róla. De állította, hogy ő guberálta. S megtaláltam a képet, még ott Dányba készült, de már nem mutattam meg. Kibányásztam a kurva libaszarzöld asztalt, lesöpörtem, s kiraktam az udvarra. Közben elmentek az emberek is, akik az Jillnek polcát szerelték a konyhájában. S még mondtak valamit, ja a tükröt, hogy adjam oda, mert ők két lányok, s ja. S mondtam, hogy én is lányok, hajjaj, nekem nem lenni fürdőszoba, világítós tükrökkel, meg minden, s most már hesspicsába. S különben is lejárt a munkaidőm. S úgy mocskosan nekiálltam csirkelevest főzni. Hát ilyenek.

Jack

De nehogy azt higgye valaki ezzel vége, mert ez egy reality show, minden nap van.

Reality show Kötcsén II.

Úgyhogy másnap a következő ment: mondtam az Jillnek, hogy le kéne ugranom a helyi boltba, s kéne az autó. Ilyenkor nem válaszol, vagy aszondja, hogy de, neki orvoshoz kell menni. S volt, hogy rohantam, aztán kérdem ő miért nem rohan, s mondta, „ja, az másik nap volt. Aztán ugye bizonyíthatóan kiderül, hogy a zöld asztal az bizony már az őt követő házasságomból szerződött. Erre a múltkor azt mondta, hogy az már nem számít, csak az első, az Imola, mert ő volt az első. Hm. Rómában ilyen császárnők rögtön mészároltak is, úgyhogy én élni jobb kor.

Nos, mihelyst új lakatpántot szereltem a bejárati ajtómra, (mert a kulcsot nem hajlandó odaadni), látom ám egy régi jó öreg állófogasunk áll az ő kiskertjében. Nem láttam a lelkem évek óta. S hát nem állhattam meg, hogy ne kérdezzem, s ez szörnyű ballépés volt: – hát ez meg hogy kerül ide a kertbe? Na, más se kellett, elkezdett üvölteni, elkapta a bútordarabot, káromkodva rángatta a növények közül, mondom neki hé! Lassulni kérem, még valami baja lesz, de ilyenkor jön a szarok bele, ki a kiskapun, a mint egy női Závótcky gerelyvető világbajnok rendesen hozzám baszta. Nos, ennek a dolognak egyszer letörött az egyik ága fönt, s rücskös, szálkás-szúró izébe végződött.

Hát ez állt bele föltartott karomba, amivel majd a bolt után, pont a kéményt kívántam volna szétbontani. A Sandra erre már kinézett, mert mindenki üvöltött. Én például azt, hogy ezzel még a végén börtönbe kerül, nem elég, hogy hazudik, lop, most már gyilkol is. S hoztam egy fényképezőt, hogy maradjon ez egy szép memoribilia, vagy mi. Meg ki tudja még milyen perek jönnek. Közben rájöttem, hogy már odaadta egy óvatlan pillanatba a kulcsot. S úgy, rendesen vérezve mentem a falusi vegyesbe. Szatyrot persze nem vittem, s hát nézett a menyecske, falu szája, ahogy raktam egymásra a tojásos tartót, tejfölt, zacskós tejet, meg lecsókolbászt. A vérző karomra. Mert hogy elterveztem egy rakottkrumplit, muszáj, mert maradt három főt krumplim tegnapról. S egy rokkantnyugdíjas beoszt.

Hát, ahogy visszaértem, ott áll kapuban az Jill, aki gondolom a tapasztalatlanabb Sandra sopánkodását követve jött, s mondta elnézést, de ő sok mindenen átment. Ilyenkor nálunk az átlag válaszom mindig az, hogy a nyomorú sorssal senki se jöjjön, mert abban örök s verhetetlen bajnok vagyok. Az Jillben mindig volt egy „tomboy” -os fiús alkat, a repülősgyerek apja annak nevelte. S kb. 333939398. Alkalommal!!!!!!, mondtam neki, hogy ne szkanderozzon velem, én a zuglói csalán utcában, meg a budafoki Jatán nőtem föl. A helyzete reménytelen. S különben is, azok a zsidók, akik mindig „sorsolnak”, s geciznek. Most már az összes arab-török népség ott áll kinyitott bugylibicskával, s most már nem fitymátlanitás, hanem faszrövidülés lesz. Szóval ez nem jó magatartásilag, valami mást kéne próbál. De meg mielőtt szépen levettem a második, tartalék kulcsot a Kispolkszky karikájáról, mint alkuerősitést. Mert közben rájöttem, hogy egy pengén múlik az életem, teljesen kijátszanak, a hajónak a papírja sehol, az Opel, aminek a fele az enyém Az Sandránál, úgyhogy mehetek a – oda. S később az Jill észrevette, oda hívott, hogy „láthassa a szemeim”, s azt mondta, hogy ezt megmondja az évinek, kolbásszütő húgának.

A ki a kispolákot vette neki. S mondtam, hogy le kéne ezeket a dolgokat rendezni, sajna, s ez van. Aztán bementem, levágtam egy régi sízokni szárát, találtam valami ragasztószalagot, s bekötvén a sebem, nekiálltam kemencét robbantani. Nos, természetesen, nem kell mondani, mindez csöppet sem ilyen vicces. Valahogy attól, hogy leirom válik azzá? Vagy mert így túlélhető? Mi van az autó kérdéssel kérdeztem reggel, amint hordta ki a cuccot a kemence előteréből. Az autókérdés nem megoldható, ez volt a válasz, s egyébként meg kérdezzél meg egy jogászt, vannak jogász ismerőseid, nem? S hát természetesen mindenki az ő pártján van, s különösen a sógoromék, akikkel oly sokáig s kölcsönösen utáltuk egymást. De most aztán versenyeznek a tanácsadásban. Egész népgyűlés licitál az elferdített tényekre figyelve a kolbászsütő lakkozott padjain. Nem tudom, nem szoktam ilyeneket gondolni, de néha az az érzésem, ez a nő mindenáron le akar engem húzni, mint a hínár. Ha neki szar, legyen nekem is. Végsőkig megkeseredett, tönkrement ember, még mindig depressziós, még mindig alkoholista. A házra ugye egyetlen vevő sem jött, de már ez is úgy megy le, hogy „mert te nem akartad”.

Ami igaz, s végső soron mindegy.

Régen, talán Erdélyben, volt egy jobb világ

De – most jön a kedvenc példám. valamikor Erdélyben? Volt egy igaz jó élet. Valamikor, fingom sincs mikor, talán a múlt században, Erdélyben, utána lehet nézni, valami beindult. Favágás? Olaj? Nem tudom. Nem mindegy?

Lényeg az, hogy valami olyan biznisz volt, amitől mindenkinek jutott. S mindenkinek volt munkája, mindenki jól keresett, mindenki becsülte a másikat. S még, semmit sem adtak fel. A pék több kenyeret, süteményt, tortát, kalácsot sütött. Az asztalos mindent csinált, amit csak fából lehet. Durvát is finomat is. A kádár nem győzte a hordókat gyártani. A csizmadia a csizmákat. A kovács a cirádás vasakat. Végeérhetetlen. S így telt el több generáció!!!Az emberek, mikor hazamentek egy fárasztó nap után, azonnal kefélni kezdtek. Mert az volt, hogy minimum tíz lány, s öt fiú kell. Tíz lány, akit gyönyörűen ki lehet staférungolni. volt a kefélésnek perspektívája! Adni neki mindent, amit egy apa meg egy anya tud. Mert, eljött annak a kora, mikor az emberek megértették, hogy adni több mint kapni. Tehát lány kell, nem fiú. Persze azért az is kell, jó, ha van. De nem a visszakapás, hanem az adás volt a lényeg.

S megint a kedvencem – világraszóló lakodalmak is voltak, egy hétig tartott, két hétig tartott. Soha véget nem ért. s vagy ezer ember volt benne.

Volt olyan kézműves, aki mind a hét lányának gyönyörű házat épített! Meg tulipántos ládát adott. Meg száz dunyhát. Meg ezer fazekat. Meg tízezer csókos szájjal hímzett, meleg bugyit. Nos, ennek az életnek nem az volt a lényege, hogy jómódú. Az is. Hanem az, hogy miközben jómódú, megmaradt a gyökereknél. Mindenki a legjobbat adta, amit csak tudott. A pék a legjobb kenyeret sütötte. A csizmadia a legszebb cipőt rakta össze. az asztalos a legszebb bútort készítette. A földeken dolgoztak, ahogy kell. Trágyáztak, feltörték a rögöt, vetettek, arattak. Begyűjtöttek. az ólakban és istállókban hízott a pirospozsgás jószág. A fonóban szép terítőket, szőnyegeket, ruhákat szőttek. a patakban mostak. Az istállóban ganéztak. A szalmaboglyákban jókat keféltek. Egerekkel, molylepkékkel, denevérekkel a hajukban, kacarászva. Mert „it don’t matter Who loves Who, if you love me, and I love you…” s persze, biztos volt baj is.

Voltak évszakok. nagy telek. Kitörött a kocsi kereke. Ki szeret kit. Megdöglött a kisborjú. Szegény drága kislányunkat elszólította az úr magához. Leszakadt a gatyám szára. De. Ki a faszt érdekel? Az életnek egy mindent elsöprő, nagy hulláma volt, jósággal a tetején. Mosollyal. Fénnyel, hittel, szeretettel. A politikai háttér? A társadalmi háttér? Nos, biztos valami tévedés lehetett ott. S természetesen véget is ért. „természetesen”. Nos, amit én ebből ki akarok hozni, az ez: a filozófusokon, meg szenteken kívül, mint a Buddha, a Jézus, meg még egy páran, hasonló égi beszéddel, én csak három, azt hiszem nem több, emberről tudok, aki megragadta ennek a lényegét. A Tolsztoj, a Rousseau, meg a Gandhi. that’s it. na meg a Marx, persze, amikor nem ott fönt volt. A lényeg, hogy ezeknek az embereknek, az élet, az gyökeres volt.

Ott, benne az élet földjébe. Micsoda szerencsések! S mindaz, minden illó fátyla egy pelyhes kisleánynak, minden kicsi bajusza egy keménykedő kislegénynek, minden istenhozzádja egy küszöbön áteső, felismerhetetlenségig elnyűtt, azonosíthatatlan idegennek, isten hozta volt. Hogy az egész család képes volt felkelni, s a fagyos éjszakában asszisztálni egy beteg bárány bégetésére. Egy anyamacska vajúdására. Meggyógyítani egy diófa törött ágát. új tornyot építeni a templomra, mert a mi helyünk, az nem csak ” vadon “s így tovább. S minden élet, legyen az a trópusokon, legyen az a neon áztatta metropolis végbelének kapujában, a Times Squeren, a Ginsberg fagyott kabátzsebében, a Times Squerről álmodozva, nézve a zsarut, akinek a holdfény vékony cérnája láthatatlan, uppsz, szóval minden élet, amelyik elszakad, amelyik nem tapad, amelyiknek nincs gyökere, az fuck, az szenvedés, az gyötrelem, s az fizikai kín, az verejték, az izmok jajgatása, a századszorra se sikerül utáni damaszkuszi szabják csendülése az agyban, a szív lüktetése az összerakhatatlan puzzle-ok fölött, taszítva, meglódítva az érvényesülés, azaz a nem elmúlás.

Nem érvénytelenség béna paralízistől a sárba leszakadt szekérkerék tengelyének helyreillesztési kísérlete, amikor nem találjuk el a biztosító kis sasszeg lukját harmincadszor, hogy szívünk legszebb virága, épp esedékes tündérlányunk szerelme karjai közé repülhessen. Ha én be tudom tenni az a fucken szart. Az élet megannyi, s hátborzongató, s szupernaturális részlete. Az tesz emberré. Aki azt megpróbálja kihagyni, az dugni próbál farok nélkül. Egy perverz. Vagy egy farok, gazda nélküli pikareszk szerv. Veszett világ, veszett lovasa. Árnyékot kergető árnyék. visszhangra válaszoló visszhang, a kút önnön tükörképe. szweet dal semmiről. Én, szeretnék lemenni a sárba. Szeretném újra és újra megpróbálni, s az élettől, nem lennék futóbolond, lehetőséget kapni, hogy akárhogy, valahogy, but make itt work. just make it fucken work…s aztán ott, a hátsó sorban, senki nem tud semmit, kapjak egy kupica pálinkát, s az én szívem csücske kicsi lányom, kicsi fiam szemében fáklyák lobogjanak.

A lélek megismételhetetlen csodái. Az egyetlen dolog, ami számít, ami fontos. A csintalanul elillant, s frivol örökkévalóság. The forever time. Ez a világ, felfoghatatlan tévedések láncreakciójaként, – lehet a Thorroeu is hibás (ezzel az unobedience elmélettel…) – nem árt az ilyen kérdés! elszakadt, s részvétem minden lakójának. well, well. but we not… apa

I’m proud to be your son. Nem is tudom, mit lehet még hozzáfűzni, nagyon szép levél.

Borisz

Szabadnak lenni

Se én, se az Jill nem ezt csinálja, mint a többiek. Mi ki akartunk ebből lépni, mi egy jó családot akartunk, mi meg akartunk gazdagodni, a szónak a legszorosabb és átvitt értelmében is. Meg akartuk őrizni az ártatlanságunkat, nem akartunk semmilyen pártba belépni, semmilyen cég kutyája lenni, semmilyen foglalkozás rabszolgája lenni, semmilyen bank adósa lenni, se szervezeté, se felekezeté, klubbé, se szektáé, semmilyen osztályé, semmilyen országé sem. Világpolgár akartunk lenni, szabadúszóként, saját lelkiismeretünk, hitünk, világnézeti meggyőződésünk, kulturális gazdagságunk, szabad élvezője s használójaként.

Se barátoknak, se ismerősöknek, se a hatóságoknak, se intézményeknek, se organizációknak nem tartozván semmivel. Szabadon választva a progresszív, emberi, segítő lehetőségek közül, hogy azzal mi is majd még hozzájárulhassunk a világ jobbításához. S mindezt, ott azon, az el nem kötelezett, független, nyitott, s lehetőségekkel teli helyen, ahol a rettenetes, s nyomasztó global, s helyi trendek, amik ma a világban iszonyú sebességgel megszüntetnek, de, ezeket nekünk a sors kegye, s a saját zsenialitásunk következtében a birtokunkba, a tulajdonunkba juttat.

Emberileg, s eszmeileg is kellemes természeti környezetben, se nem messze, se nem távol mindentől, a saját
hazánkban. Kötcse a hely neve, ahol közel harminc év lankadatlan fejtörése, millió és millió változtatás, adoptáció, lemondás, munka, törekvés, sorsforduló végén kilukadtunk. Beleértve a fentebb felvázolt élethez szükséges anyagi háttér megteremtését is. S beleértve a terjeszkedésre, további fejlődésre, való lehetőséget is, ami csak hatványokkal mérhető. Ha valaki nem látja a megvalósulás s be nem teljesülés közötti iszonyatos szakadékot, s hogy ez mit jelent, az nem az én hibám. Egy ember, aki erre vállalkozott, biztos nem véletlenül csinálta ezt. Biztos, hogy azért, mert az. Mert az az ember keresztül kasul, a lelke mélyéig az. Kell azt magyarázni, hogy min mentem keresztül, – ezért?

Tűzijáték Wilmingtonban

1999. 4. th. July.

Csupán néhány nap után eljött ez a Fourth Of July, a nagy amerikai party time, amikor kinézvén kis teraszomra,
most, mint azon az estén, pont úgy esteledett. Már régebben elterveztem lemegyek a partra. Mármint a folyó
partjára, a történelmi városrészbe, ami egy kicsit hasonlít Charleston, s a Dél többi amerikai városára, csak ez
teljesen miniatürizált. Az utolsó pillanatig küzdöttem a komputerrel, az egész nap azzal telt el. A Jillnek küldtem
emaileket, bizonygatva a helyzetemmel kapcsolatos, fontos dolgokat. Igen ám, de ott volt a gondolat meg
köztem ez a technika ördöge. Gondoltam itt csak bedugom, ötezer kilométerrel arrébb meg kimegy valami, s azt
majd lehet is érteni. Néha azt gondolom mennyire béna vagyok ezekhez a dolgokhoz, s felmerül bennem egy
zseni, hogy csinálná? Biztos neki is el kellene olvasnia vagy néznie miről van szó. Információ hiányában nincs mit feldolgozni. Egyedül a feldolgozás stádiumában lehet feltenni az igazi kérdést: ki jobb, valóbán nehezen értünk e meg valamit.

Soha nem volt scannerem. Azt gondoltam ez a kütyü sokkal egyszerűbb. Valószínű az újabbak már azok. De a probléma ua., Mint a fényképezéssel. Azt csak te tudod mit akarsz. A hardware és software csak lehetőséget ad a választásra. Biztos van újabb és jobb is, de ez bőven elég. Sok. Lényeg, hogy bizonyos időt el kell töltenem, s fárasztó. Szóval esteledett, s már rohadtul kezdtem unni, nem tudok csak úgy átkiabálni az óceán túlsó felére. Már nem volt olyan nagy hőség, de a szauna még teljes üzemben. Bekapcsoltam a rádiót, a folyópartról közvetített, s lassan kiderült, a kb. fél óráig tartó tűzijáték néhány percen belül elkezdődik. Az ég nem is volt teljesen sötét! Mérges lettem, mert erre nem számítottam. A későn jövőkkel, mint én száguldottam a kanyargós utcákon. A szokásos lerobbant fekete negyedek a downtown külső kerületeiben. Ráérős, sötét sziluettek várják a ház előtt, amiért én rohanok. Ez a megosztottság mindenütt megvan. Van, aki messziről nézi, én mindig odarohanok. A forgalom sűrűsödik, fogalmam sincs hol vagyok, de egyszer csak az égen feltűnnek a kör alakban félőt kis csillagok az égen.

A rádió fúvószenét közvetít, izgatott hangok, kiáltások a petárdák robbannak. Ez már a történelmi városrész. Egy templom hátsó udvarában okosan leparkolok, s beleolvadok a helyszínre siető tömegbe. Pukkanások, s néha valóban hatalmas, ágyúlövésre emlékeztető robbanás. Adnak a formára. Igyekszem egy jobb pozíciót találni, amikor a házak és a nagy öreg fák nem takarják el a látványt. Próbálom megjegyezni hol parkoltam, de nem látok egyetlen utcatáblát sem. Tudom, hogy később ezért komoly árat fizethetek, mint ahogy az majd lesz is. De most csak a tűzijáték a fontos. Rengetegen vannak. Mint otthon tavaly augusztus 20-án. Ott a Duna meg a hidak meg a Vár, az egész olyan volt, mint egy nagy modern filmszínház, minden nagy, sztereó. Ez meg olyan, mint egy régi kis mozi. Meghitt. De a show hatalmas. A meleg járdán emberek előtt haladunk, akik a még melegebb vakolt és vakolatlan falak előtt lépcsőkön, földön, kerti széken, hűtő dobozon ülnek. Egyre közelebb érünk. Már csupán néhány utca választ el.

Többnyire csak a hagyományos tölcsér alakú petárdák, de azok nagyon szépek. Olyan az egész, mint egy színház. Mint az antik színházak. A folyó körüli lankás dombon vagyunk, s jól lelátunk a partra. Ahol lőnek. Charlestonban mindig a James Islandról néztük, s az öböl kínálta a rálátást. Az egész olyan volt, mint ha egy teleobjektíven néznéd. Ez meg mintha közelről, nagy látószögűn. A tégla kerítésekről, a borostyánnal befuttatott falakról, az öreg dohos faburkolatokról keményen visszhangzottak a durranások, rotyogások, pukkanások, s egyéni karakterű bumok. Megálltam. Már itt volt a képemben az egész. Inni kéne valami gondoltam. Fokozni kicsit a hatást. S mindeközben egyfolytában A Jill járt a fejemben, miért nincs itt velem, miért nem látja itt ezt most, még ha láttunk is már elég ilyet, még ha mindent is láttunk már, azért itt lehetne ebben a langyos nyári éjszakában velem, csak úgy.

S egyszer csak elérkezett a finálé, amikor mindent bedobnak, mindegy, hogy a team New Yorkban, Rómában, Budapesten, vagy a balatonszárszói strandon dolgozik. S félelmetes volt. Igy, közelről. Azt gondoltam ez volt a legjobb, amit láttam. Másoknak is ez lehetett az élménye, mert hatalmas kitörő üdvrivalgás, éljenzés, taps és fütty harsant fel, amikor minden kihunyt. Azon kaptam magam, hogy mosolygok, mint az állat. S én is tapsolok, nagy buzi magányomban, itt a világ végén, ebben a párás kajaszagban, beinduló csinos tömegben, ebben a mindig jóképű, jól ápolt, jól táplált, mosolygós amerikaiban, s azt gondoltam, miért is haragszom én ezekre az emberekre, hiszen mit is tehetnének, jól élnek, mit tennének mások, s a hi-life mögött ebben az intervallumban is van karakter, hisz vannak itt figurák végeérhetetlen.

S miért kell haragudni egy népre, aki ezt a fajta lezserséget és könnyedséget tudta adni a világnak, amiért én személy szerint is hálás vagyok, mert én is kaptam bőven, és vettem is belőle bőven, és bőven szeretem is és használom is, és a magaménak is vallom, nagyon demokratikusan, s tudom valahol ezen a földgolyón ezt majd mindenki szereti, s a lelke mélyén iszonyúan kiéhezett rá, mert elege van a szűk keresztmetszetekből, az idióta vitákból és utálkozásokból és gyűlölködésből, mely más részein a világnak az életmód alapja, de legalább is velejárója és meghatározója, s nem kell messzire menni, mert itt vannak ezek az emberek, itt vannak a világ minden tájáról, s látod szemükben a másságot, látod mint a színskálán mikor jöttek, mióta vannak itt, látod a nemzeti karakterük beolvadásának fázisát a vonásaikon, de az arcuk és szemük kifejezésén is, hogy csodálatnak, megrökönyödésnek, elképedésnek vagy szeretetnek mely fokán lubickolnak ebben a hatalmas tégelyben. Egyet nem látsz sehol: gyűlöletet. Ezt az ősi, szükségtelen figyelmeztetést primitív realitásokra. Egy antik „lámpa vasnak támaszkodva” néztem a vonuló embereket, egy grocery store-ban vásárolt drága és előkelő „Guinness” sörömmel a barna papírzacskóban, nagyon finom, amit erre az emelkedett alkalomra vásároltam, imígyen nyugtatgatva magányában kalimpáló szívem.

Sötét nőim légiója

Lényegében az összes nőm: a Jill, az Imola, a Jégnéző, az Edit, a Pacuka – s talán még ide tartozik a majdnem-nőm is az Elena mindent mindig félreértett. Majdnem mindig. Hányszor álltam döbbenten, hogy amikor mondtam valamit, puff, egy egészen más dolog jött elő. Mint abban a híres, „csolnakfoltozós” párbeszédben. S a Jillnél ez gyönyörűen be is igazolódott. Mert mikor sikerül jobban kifejtenem, részleteznem, volt rá idő, erő, akkor azt lett a vége, hogy hú!, tényleg igazad van. Az Jégnéző sejtette, az Imola tudta, csak nyüszített, s még az Edit volt a legjobb – mert az legalább elismerte, hogy mennyit tanult tőlem. De hát emlékszem, mennyit és mennyit nyűglődtünk. Nos, itt van ez a nő, akivel nem is lehet beszélni. Azt hiszi, hogy a régi gyakorlatának megfelelően ösztönösen is lehet tudni dolgokat.

„Csak úgy”. S hát ez szörnyű. Azt hiszi, hogy sokat, s mellé beszélek. Persze, el is tudom képzelni, nehéz lehet valakinek, ha még a szavakat sem érti. Amúgy meg velem is lehet baj, mikor nincsenek frappáns, aluledukált hallgatóknak preparált fogalmazványaim. Megfogalmazásaim. Un. Sound bite-jaim. Vagy jó kis aranyköpések. Holott baromira igyekszem a köznépem igényeit figyelembe venni, s messze-messze, akár a mondanivaló kifejezhetőségét is veszélyeztetve egyszerűsíteni. Mert nem mindig lehet, – s kell – lapos dologgal fennköltet kifejezni. Sokaknál, ettől meg aztán lapos amatőrnek látszik, amit csinálok. Amibe könnyedén bele lehet kötni, le lehet nézni, figyelmen kívül lehet hagyni, – mint például a most megfogalmazott szavakat is. Jó példa. Pedig ezt is mondtam.

Mondtam, hogy héhéhé, lassan a testtel, a mondataim mögött hegynyi tudás, tapasztalat, megfeszített gondolkodás van, s ha kell, igény szerint bármikor elő tudom vakarászni a lexikális tudás adathalmazát, le egészen a neoprimitiv gyökerekig. S a rohadt életben erre is volt példa, mikor sziszifuszi csámcsogással belecsócsáltam édes kis madárcsőrükbe az ismeretelméleti enciklopédiákat. De az se én voltam, hanem akkor csak „rendes voltam, kedves, szerethető, egy másik személy, nem aki vagyok, mert az érhetetlen, s ezért kellemetlen, az egy zsarnok. S ami kellemetlen, az nem jó, az hamis, mint például én is. Régen jobb voltam, az elején, a gentleman kezdetekben. De, néha sikerült beékelődnöm valahova, ügyesen s magamat nagy ívben leszarva minimalizálnom a kérdést, s becsusszantani a lényeget, be oda a két szeme közt tátongó barlangjába, az értetlenségnek. Kis, apró gyufaláng sercent, aztán ki is aludt hirtelen. S tegnap úgy láttam, hogy muszáj bővítenem a kis rést, másképp elvész a lehetőség.

Kisnapok hordaléka

1999. 4. th. July.

Klink-klink-klink – ezt mondja a nagy, vastag kardántengelye a Chevy buszomnak. De ez később derült ki, mármint hogy miből jön a hang. Mert először a hosszú, dobokkal teli kipufogómra gyanakodtam. Úgyhogy egy hideg de verőfényes délután hirtelen bafaroltam a Bank of America parkolójának csücskébe. Kirántottam egy gyanús foltokkal teli festőponyvát, s lebuktam. Hát, lógott kicsit a dolog, egy gumírozott bilincs lefegett reménytelen. Találtam („öreg autóban mindig legyen drót”) egy jó acélos huzalt, hogy kínlódhassak a csavarintásokkal. De, biztonság kedvéért elővettem a „dabljudi 40-mat”, meg a fehér litiumos zsírsprémemet, s jól telfújtam az összes létező kardánkeresztet. Drót is zsír is, a kettő együtt jólhangzott. Elég frappáns lett, büszke is voltam magamra. A „klinkelés” megszűnt, s valahogy én is egészségesebbnek éreztem magam.

„Megszünt a kilengés, gondoltam, nem tud verődni többé a fickó odalent”. Pár nap múlva aztán megint halottam a hangot. A tengerparti úton húztam épp, hogy bedobjak egy elmaradt számlát a postán, mielőtt kikapcsolnák a villanyom. Egy zsarukocsi gubbasztott a strand nagy, most üres parkolójában, mint egy vadászpók. Mondom jókifogás, s frappánsan beparkoltam a homokdűnék mögé, hogy a jeges szél az óceánról neváshasson. Nézem a helyzetet, a drót még megvan. Megrúgdosom, úgy félharánt fekvésben, cseng-bong a kardán, mint a harang. Mert hogy belül üres, egy cső. Jobban bekúszok, hogy lássam a két, négyágú újjacskák csatlakozását. Benyúlok. Kis pöcök türemlik ki, fényes tűgörgőcske.

Húha, mondom, most a posta és a kégli között majd leszakad a dolog, szétveri a tankot, ömlik majd a benzin, aztán a földön karistolva szikrát szór rá, s mielőtt meg tudnék állni, fölrobbanok. Fasza, nem? Mindegy. Elaraszoltam a hivatalhoz, bedobtam a kinti ládába a dolgot, a gondoltam, már semmi értelme hazamenni, szakvéleményt kell szereznem. Csorgok hát szépen le a Chesapeke Bulevárdon, át a Tidewater Bulevárdra, mert hogy ott van egy szervíz. Rohadtul zsúfolt parkoló, de valahogy én is bepréselődök. Egy nagydarab, kövér, szakállas csávó kóvályog. Kérdem „te lenni főnök”? Mondja nem, lenni kuncsaft. Egy öreg csávó, begipszelt karral-lábbal kis kerekes székecskéjén ülve, autót szerel. Odaoldalazok hozzá.

– Volna egy kis kérdésem.
– Aha…

– Az a helyzet, leszakadóba van a kardánom, ilyen és ilyen kocsi, adatok. Nehéz azt kicserélni?
– Háááát…
– De tényleg, megtudom én csinálni?
– Nembiztos, – s a lógó szemügéje fölött végigmér.
– Kell hozzá valami spéci szerszám?
– Hááát, azt tudni kéne.
– S honnan lehet tudni? – megint nyomom az adatokat.
– Háát, hogy megnézi az ember.
– ?

Kicsit még állok, toporgok, aztán mondom:

– kösz.
– Nincs mit.

Kimegyek. Látom, hogy emberek ágyszivacsokat hurcolnak, mint a tojásukat a hangyák eső előtt. Szivaaaaaaacs!, – gondolom, felfedeztem egy szivacslelőhelyet. De jó. Kérdem a ráncos hölgytől: – ilyen itten kapható?

– hát persze, azért vagyunk.

Bemegyek. Szivacserdő, szivacsszigetek. Szivacstömés. Szivacsfabrikálda.
Autókárpitos műhely.
-Mennyi egy ilyen izi?
– Milyen vastag, mekkora, stb.
– hát ekkorászor ekkora.
– az 180.
– ajjaj.
– ja, nem olcsó.
…

– s mi van a kicsikkel?
– Milyenkicsikkel?
– Hát a hulladékkal. Amik azért nem olyan nagyonkicsik.
– Hát a hulladék az hulladék.
– Lehet venni?
– Lehet, hogy lehet. Mire kéne?
– Padhoz.
– Aha.
– Nem akarok rá sokat költeni.
– Aha.
– Mennyi?
– Kilóra megy.

– Milyen vastag kell?
– Hát ilyen, mutatom. Vagy ilyen, tágítom-szűkítem ujjaimat.
– Mennyi kell?
– Hát egy padra.
– Mekkora?
– Quinn. (Ilyen méretű pad nincs is, az már ágy, kisebb mint a King, de elég egy nagydarab singlinek, mint én)
– Aha.
– Körül nézhetnénk?
– Körül – tápászkodik fel ráncosöreganyám. Megyünk hátra, ahol van egy nagy kupac. Vegyesen minden méret. Kezdek guberálni.
– jó lenne szabályos.
– Aha.
Húzgálom őket, s rakom a hónom alá. Van ötcentis, hétcentis,
tízcentis, tizenöt, meg húsz.
– a vastag drágább.
– Mennyi?
– Kettőhetven, kettőkilencven, háromhúsz, háromhetven, négytizenöt poundja (47 deka)
– Az mindegy.
– Nem lesz annyi.
– Kirakhatnám valahol, hogy lássam?
– Ki, de hol?
– A földön.
– Hát rakja.
Rakom. Kevés.
– guberálhatok még?
– Guberáljon, nekem más dolgom van.
Guberálok. Végre összejön.
Elővesz egy hatalmas vásári mérleget, s fölakassza a skálára. Rá tömöm a darabokat. Hat és fél pound (lb).
– Huszonöt dollár – pögyögteti ki a zsebszámológépen.
– Nincs készpénzem.
– Kártya is jó.
Kihámozza a masinát egy szivacshegy alól, besuhintom, s kész.
– volna egy zsákod?
– Volna.
Segít betömni őket.

Szóval, ezennel most véget ér aszkéta korszakom, pedig már hogy belejöttem…Lesz ágyam, dehaláli..!?
Felbuzdulva, kicurikkolok, s megyek át az autósboltba. Kéne tudni milyen autóm van, mert kérdik. Kirántom a briftasnim, s nincs benne a forgalmi! A régi autómé persze megvan. Hol a bárnerba hagytam? S mi lett volna ha a rendőr megállít? Most mi legyen?

Bemegyek, egy kopasz, nyurga, tetovált kiscsávó áll a kasszánál.
– Te, mondom, van autóm, de nem tudom milyen.
– Hol?
– Itt kint.
Nézzük meg, s jön velem. Fölrántja az autót, kinyitja a motorház tetőt, s ott vannak az adatok. Én is tudom, de ez a szivacs kérdés fölkavart. Visszamegyünk, böngészi a komputeren, elmegy a polcok közé, s hozza.
– Tizenegy dolcsi
– Tényleg?
– Ja.
– Fhú, állati.
– Nehéz ezt kicserélni?
– Lehet, mindegyik más. Én csak eladó vagyok.
– Aha. Van itt, aki ért hozzá?
– Van, emeli szemét egy nagy, kövér eladóra.
– Tessék mondani, kardánykerszt, nehéz azt kicserélni?
– Nem, ha tudod mit csinálsz.
– S honnan tudjam?
– Azt nem tudom.
Ott áll egy vékony, magas ürge, nyakig olajos.
– te szerelő vagy?
– Nem, de szerelek, rohadtul megkínoz ez a szar, rohadék, már
mindent összeraktam, s nem megy föl az ékszíj.
– Értesz a kardánkereszhez?
– Ahhoz nem.
– Chevy.
– Ahhoz sem.
Hát modom, magamra maradtam. Viszem a kis dobozkám, benne a fényes kütyüt. Áthúzok egy üres parkolóba. Lebukok. Fingom sincs. Mindegy, itt kéne csinálni, mert ha kell valami, szerszám, itt van a bolt. Visszamegyek, hátha találok egy szerelőkönyvet, amiről leszedték a celofánt, mert újat biztos nem fogok most venni.

A boltban egy kövér feka fizet éppen.
– Mechanic vagy?
– Michanic?
– Mechanic.
– Az mi?
– Hát aki az autót szereli.
– Á!, az vagyok.
– Te, van itt nekem helyezet.
– ?
– Kardán, pénz nincs, érteni nem ért, tudod mondani hogy kell?
– Megcsinálom én neked.
– ? mennyi?
– Hatvanöt.
– Hú!?
– Hát mennyi?
– Tudod, lenni munkanélküli, kapni munka, kéne menni, fog
veszíteni állás, lenni kicsi pénz.
– Mennyi?
– Harminc.
– Mi vagy te?
– Carpenter.
– Az jó, kéne egy lépcső. Csinálsz te olyant?
– Mindent csinálok.
– Jó. Hol vagy?
– Itt kint.
– Mutasd.

Mutatom. Fél óra, – mondja. Kicserél vízpumpa, visszajön, megcsinál. Mondom, még tudom menni. Mondja akkor kövess. Ezerrel tép, tépek utána. Teljesen feka környék, kis feka ház, húsz autó a kocsibejárón, mind
szétberhelve. Leparkolok az utcán. Megy, vizpumpázik. Állok. Mondom, én tudni szerelni. Mondja oké, bukjak le, vegyem kis csavarok ki. Sure. Gyanús festőponyva ki. Éppencsak beférek alá. Pikkpakk és pukk. Mikor a
hátsó csavarok kint vannak, az egész baszást ki lehet hátravelé húzni a váltóból. Nagy vigyorogva viszem a csávóhoz. Pont olyan mint egy gorilla. Gorilla overálban. Még a szeme is olyan véres.

– Baromi, mondja. Hozd csak!
– Megyünk hátra. Van műhely is, tele ronccsal. Iszonyú, szívmelengető kupi. Ilyen helyen nem kérnek sokat.
Körülnézek, hova is kéne a lépcső?

Nézi a kardánom, s elszörnyül.
– van heggesztőpisztolyod?
– ?
– Nem baj, majd keresünk egyet. Talál egy olyan kis palackost, begyújtja. Elkezdi melegíteni.
– ettől nehezen fog megolvadni.
– Nem is azért csinálom. Van ebben egy műanyag kukac
– ?
– Igen, majd mindjárt előtekeredik, csak melegíteni kell.
– Én is tudom melegíteni.
– Oké, csináld.

S tényleg, egyszer csak egy zöld műanyagkukac spirál ki egy likon. Egy biztosító gyűrű! Még ezt az agyament faszságot! Mind a négy oldalon ki kell olvasztani őket, másképp buldózerrel sem lehet szétszedni a dolgot…A másodiknál elakadok. Nem jön. Közben visszament a vízpumpájához. Szólok neki. Jön, átveszi tőlem, s
egyszercsak belobban a kezében az egész tartály. Nyilván eresztett a csatlakozónál. Próbálja elzárni, de már nagyon ég. Ledobja. Körülöttünk mindenütt autók. Alig van hely. Próbáljuk a cipőnkkel elcsavarni a csapját. Ég a cipőm, az övé is. Bármelyik pillanatban fölrobbanhat. Ki kell a kertbe dobni, mondja. Hol a kert? Hol egy
rongy? Egy robotkar? Ki hajol le? Ki fogja meg? Ilyeneken gondolkodom, s közben próbálom eloltani a cipőm (ez egyébként az egyetlen uri, ami velem van) Egszercsak elfújja a szél a lángot, de még mindig ezerrel jön belőle a gáz. Odamegy, s fölkapja. Elzárja a csapot. Aztán megint meggyújtja, s addig addig baszogatjuk amig a másik három műanyag kukac is szépen ki nem kunkorodik. Két perc alatt összerakja, kis zsír, s a kezembe nyomja.
Megyek, benyomom a váltóba, befeszítem a hídba, kis bilincsecskék, kis csavarocskák, meghúz, s kész!

– hova kell a lépcső? A műhely padlására. El kell pakolni. Majd.

– nincs nálam cash.
– Kell menni autómatához?
– Ja.
– Menjünk, kell venni inni.
– Hol?
– Sarok.

Kivesz pénz, fizet, hála. Megy a verda mint a doxa. Állati. Próbálgatom az úton hazafelé, s teljesen ki megy a fejemből a szivacskérdés. Hazaérve benyomok egy sört, s kicsit elmerengve ledőlök deszkapriccsemre. Ettől egyből eszembe jut a szivacs. Hát ez fantasztikus, még azom is van! Ezt meg kell csinálni.

Nos, ha valaki nem tudná, ez úgy van, hogy az első, totál toplák, s totál nyomor kizuhantamkor, az utolsó filléreimen vettem egy nagy, baszom gumimatracot. (harmincért, mert az igaziak több száz dolcsi) Hatalmas. Fél méter vastag, s kétszer két méter. Egy darabig ezen az emelvényen ringtam, aztán kezdtem lejebb adni. Elkedett ereszteni. Vettem nagyítót (hogy megtaláljam a minilukat), mindenféle gumifoltokat, műanyagfoltokat, a
hozzávaló ragasztókkal együtt. S elkezdtem foltozni. Van egy kis beépített villanypumpája, s pukk, egy másoperc alatt felfújja. Mert hogy kicsit itt-ott eresztett.

Pár hónapig így fújkodtam, néha az éjszaka közepén is. Néha nem volt kedvem, s deszkán ébredtem. Aztán, egy szép napon, mikor újabb foltot próbáltam fölerősíteni, egy nagy lebernyege szép lassan, mint egy szinpadi
függöny kezdett kinyílni. S föltárult, az egyébként nagyon ötletesen megalkotott ámbráscet belseje. Meghalt.
Namondom, akkor ez van. Akkor most vezeklünk. Összeszedtem régi munkásruhákat, rossz szőnyeget, lábtörlőt, ráteregettem a nagy gumira, s ezen alszom ki tudja mióta. Végül is nem rossz. Úgyis oldalt fekszem, a kiálló csontokhoz meg gyűrtem rongyot. Gondoltam, ez most már így lesz, amíg élek. Az élet nem habostorta.
Szóval, szétkaptam az almom, s remek ötletem támadt.

Fogtam, s teljesen fölvágtam a gumibálnám hasát, körör-körül. A keresztszileket is elmetéltem, úgyhogy lett egy gumidobozom. S ebbes szépen be-leh-hely-ezh-tem a darabkáimat, mint egy puzzlet. Ráhajtottam a izit, leragaszgattam ducktappel, s lett egy szivaccal töltött gumimatracom. Mert, hogy így nem tudnak szétcsúszni a békák. Fantasztikus lett. Kicsit szégyenlem is magam, olyan jó.

Nahát, így zajlik egy csöves élete az Újvilágban. Nem mindig múzeum..,.de
újra komfort lettem: jó az autóm, s van puha ágyam.

„Bohócos” autószerelés

I. rész

Miközben benyomtam a kolbászt, a nap elég jól feljött. Dél körére ért a time, ki kéne mennem, gondoltam.
Kinyitottam az ajtót, tavaszi lehelet szökött be. A személykocsi egy parkolóba lett hagyva, nem jutottak hozzá a szerelők. Gondoltam, megnézem.

Nos, valamelyik nap a személykocsi elkezdett köhögni, úgyhogy éppen csak félretudtam húzni, mikor leállt. Még szerencsére nem úgy, mint a Gerhard nevű, csicsapicsa, aranymetál turbó Audink előtte Charlestonban, a kereszteződés kellős közepén, se szó se beszéd, a Jill a gyerekekkel halálra rémült, ez most legalább jelezte, hogy elege kezd lenni. Egy parkolóba lett hagyva, nem jutottak hozzá a szerelők. gondoltam, azért megnézem. Ott állt. ellopni nehéz lett volna, mert hogy műszakilag nem megy. S elkövettem azt a hibát, hogy alánéztem. S megláttam egy sörösdoboz nagyságú alumínium izit, ami feltehetőleg egy szűrő lehetett. S az az egyre erősödő gyanúm támadt, hogy az tele van barna trutyival, azért nem megy az autó.

S ezért, holnap, elfognak kérni vagy kétszáz dolcsit. Két bilincs fellazítása, cső le, csere, cső vissza, s fuck. Na jó, de ott álltam fehér vasalt pantallómban, s frissen mosott karton ingecskémben, tehát haza kell menni, átöltözni. Szépen átgondoltam mindent. Telefon, isz, esz, cigi, pulcsi, ha véletlenül mégis beesteledne, akkor fél egy volt. Pokróc. S mindjárt kiderült, hogy minden hiedelmem ellenére még mindig nem teljes a villáskulcs készletem, s most már csak tényleg pont az hiányzik, amivel le tudom venni azt a köcsögöt. De megoldottam. Két, nagyjából egyenlő távolságban lévő autósbolt között, egy azóta bezárt diszkont zöldséges mellett, s egy bumbokszokat áruló bolt előtt voltam. Egy szemlátomást elfelejtett kamion árnyékában.

A volt zöldségesből matrac árus lett, s egy bohócnak öltözött, digós kinézetű kóbász ugrált előtte egy gumiágyon, rojtos díszpárnát szorítva a hasára. Reklámozta magát, meg a boltot. Szóval mindenféle fogók, filter le, bolt, hét dollár, filter vissza. De közben megkérdeztem egy eladónőt, hogy mennyi egy pumpa, just in case.

$ 47, mondta.

Egy dagadt, rakosgató, de érett korúbb eladó urat, meg arról, hogy mit gondol, mi lehet a gond.

Mondta, hogy hát a pumpa. Mondom, nem lehet, hogy csak a szűrő? Mondta, nem. A pumpa, ami a tankban van. Hol találok egy starting sprayt? Ott lent.

– Azért én megpróbálom.

– Azt is lehet.

Szóval, mikor fenn volt az új izi, befújtam a géza tüdejébe, ill. orrába. S elindult! Egy-két másodpercig sebesen pörgött. Aztán zumm, leállt. S ez volt a moment, mikor odajött a bohóc. Mondom neki, mi a

helyzet. Egy vadiúj béemvéje ált az üzlet előtt, szóval nem nagyon értettem a motivációját. Mert azt mondta, hogy neki mindenféle kulcsa van, meg mindene van, ami nekem kellhet. Csak szóljak. Mondtam, hogy az jó, meg persze, de még nem tudom. Tulajdonképpen elvagyok itten bizonytalanodva… Aztán fogtam, mert hogy a kompresszorom ott volt feltöltve a munkásautómban, s kifújtam a levegővel a csövet. Spray, start, semmi.

Kellemes, langyos szelek fújtak. A Circuyt City, meg a Walmart felé egyre nagyobb tömegek hullámoztak. Kb. egypercenként valaki hosszan, dallamosan megnyomta a dudáját, lereagálva a matracon ugráló bohócunkat. Egész délután senki sem kanyarodott be, venni matracot. De kb. háromszáznyolcvanan dudáltak oda, idegtépően. Nos, ekkora ért meg bennem az elhatározás, hogy kicserélem a pumpát. Amihez, ugye le kell venni a hatalmas tankot az autó aljáról. De ha eléggé felemelem, vannak itt téglák, akkor fog az menni. S még korán van.

II. rész

Szóval ott tartottam, hogy kicserélem. De azért, odamentem a bohócomhoz, aki addigra már elfáradt, s
lefeküdt a matracára. Meleg érdeklődés volt az arcán. Próbáltam magyarázni, de nem kellett. Valamitől mindent értett. A helyzetem, a szituációm, a motivációim, az érveim, az okaim, meg minden. Csak a nemzetiségem kellett benyögnöm, a „gyönyörű akcentusom miatt”. Ettől egy kicsit még légiesebbnek éreztem magam. Egy kis
megértésre vágytam csak, amúgy már minden oké.

Igen ám, de az utolsó pillanatban otthon benyomott, nagymennyiségű állott tea, kikívánkozott valahogy. S itt, ebben az országban nyilvánosan hugyozni, az nem lehet. Walmart? Ott van egy slozi. Na persze, az autósboltban még, úgy ahogy elmegy, ha az ember nyakig szutykos, de a vasárnapi Walmartban? Csak úgy besuttyani, vásárlás nuku, csak huggggyozni? S persze keresztül a tömegen. Lehet, azt hinnék egy szerelő, vagyok. Biztos mosolyognának. Ezek mindenen mosolyognak. De mi van az én bűntudatommal, amit, persze, abból a szabadon hugyozós világból hoztam, valami mindig megmarad.

De végül is találtam egy jó nagy kukát, hátul, elképzelhetetlen mennyiségű ipari, személyi, s személytelen szemét, hulladék, ürülék, kotradék, s megszámlálhatatlan literes feka sörösüveg közepette. „Bull’s eye”, meg „Old English”, meg ilyenek. Az újkori rabszolgák freedomja. Amy grund. Kibelezett autók, babakocsik, néhány Walmartos bevásárlós kocsi, enyhén oldalba rugdosva, egy kompresszor, ami valaha volt zöldségek rothadását volt hivatva megakadályozni, lógó ékszíjakkal, s enyhe szétszedési s faszolási kísérletek letagadhatatlan nyomaival. Szóval ez így jó lesz. Ide tudok jönni, no tresszpasszing, így talán nem utasítanak majd ki az országból, halmozott bűntettek miatt, mert itt a bohóc, az majd jó lesz alibinek. Mi járatban vagyok. Imigyen felfrissülve, benyomultam vissza a kocsi alá.

Bilincsek le. Két pánt tartja a tankot, ennyi, ezt valahonnan már tudom. (előző életemben vajon ki szerelhetett ilyent?). Meg a befolyó cső. Három fémcső jön ki a tankból, ott lehet a Géza. De ezt most még nem lehet látni. Gondolom, hogy kis helyes, hatos csavarkákkal, (3/16 esekkel) van lecsavarozva, tehát ha kiveszem azt a két baszom csavart a pántból, aláteszem a jó kis krokodilom (emelő), azzal le tudom annyira engedni, hogy majd tapizással, meg más módon leszedem a fedelet, s kikapom a kis piskótát. Gondoltam, olyan teavaj nagyságú, helyes kis doboz lehet. Aztán, akárhogy is óvatoskodtam, az egyik hollendernél a három közül az egyik cső, fém, csak szépen letörött. De, ekkor még nem tudtam, hogy mi is jön majd a pumpával. Gondoltam az is, brendnú.

Aztán persze szépen kiderült, hogy ott fönt semmilyen csavar nincs. S a fasz tudja, mi van! Mert kitapogathatatlan volt! Szóval le kell vennem az egész atlasz hegységet. Hát levettem, ill kirángattam abból a trapezoidból, ami a kipufogó csők, és dobok, fékcsövek, tengelyek, s más nyúlványok és tagok alkotta, embernyomorító valóság volt. S lent volt a földön. De még akkor sem láttam, mi a fasz. Mert pont a híd mögött volt, s kb. két milliméter híján, hogy ki tudjam húzni. Oké, még emelek rajta. De a krokodil nem ment tovább. Kifogyott az a kurva olaj, gondoltam, bár olajnyom sehol sem látszott. De ez az összefüggés, csak most jutott eszembe. Akkor nem. Félig kipakoltam a van-t. mert rémlett, hogy évekkel ezelőtt láttam, mintha az ágy alján lenne egy flackon hidraulika olaj. S megtaláltam! Azért néha büszke vagyok magamra. De nem az volt a baj. Csak nem emeltem fel a himbilimbijét eléggé, vagy valami ilyesmi.

S persze a nap könyörtelenül hanyatlott. Kicsivel hűvösebb szelek kezdtek fújni, ezért fölvettem egy inget. Csak gyorsan, faszikám, csak gyorsan, túl sok a pöcsölés. Oké. Hoztam még néhány adag bloc téglát, egyszerre négyet, amit nem biztos kellett volna. Ekkorákat emelgetni. De mire ezt végiggondoltam, már ott is volt. Emelő le, tégla be, emelő vissza, emel, kevés, kell egy léc. Letéptem egyet a zöldségesről. Oké. Tank kint. Kerek, füles, excentrikus lemez tartja a kis angyalbögyölőjit. Ahha! Valahol, egy másik életemben, szintén láttam ilyet. Kell egy kalapács meg egy véső. Háromfülecske, oldalirányú, váltott ütögetése. Megindul. Az egyik kicsit letörött. Sebaj. S kihúztam egy műanyagokból, fémekből, s még ki tudja miből álló, kisebb karácsonyfát. Fasza. S beraktam az autóba. A van-be. Ahol természetesen azonnal kifolyt belőle vagy két liter benzin. Nahát erre most igazán nincs már idő. Majd fölszárad.

Ahogy elhaladtam a bohócom mellett, felmutattam a leletem. Júgáret! Kiáltotta felhevült, boldog arccal. Jee! Áj gáret! Gréét! Háá, nem? Baszkikám. Kifele fújva a füstöt rágyújtottam. Nehogy itt még berobbanjak.

Szóval visszamentem a boltba. Addigra mindenki eltűnt, minden kedves-fajta eladó, csak egy megrögzött kinézetű, a nyomorból ideemelkedett középkorú feka maradt, szemlátomást évtizedek óta rám, egy fucken kommunista magyarra várva. Mondom neki a litániát. 88-as Olds, tu-pont-éjt endzsin, sixcilinder, katleszsszierra, fjúl pamp.

Yó. Aszondja. 75 bax.
Kicsit várok, emésztem.
Kell? – kérdi.
Ja, asszem.

Oké, bemegy a polcok közé, s hozza. Tök más. Mondom neki. Először is, én egy hetvennyolcágú, negyvennégy csimbókból, himbilimbiből, fityegőből, kallantyúból, s leffentyűből, villanyvezetékből, dugókból, rézszitácskákból, álló kb. hatvancentiszer húszcentis alkotmányt húztam ki a tankból, azonnal sikeresen letörve a három fogacska egyikét, ami a zárógyűrűt meg az egész baszást fogja, rögzíti, megakadályozva a szökni akaró likvidet, gázokat, ami ugye itt elég fontos lehet. Itt benzinről beszélünk, vigyázz! Másrészt, ott van az a letörött csőcsonk, na ebből baj lesz, már látom. S halvány kérdések merülnek fel bennem, a beszámíthatóságommal kapcsolatban. Egy bohóc véleményére adok, ez vagyok én. S amit ez a baszott fekája itt tart, egy Góliát elem nagyságú rudacskát, ez a pump. A régin a többi, kétszáz szar, az más, naná.

Az lehet adó, meg vevő, meg potyogtató, meg szuttyogás gátló, meg szutyokvisszaszorító, meg ilyenek. Nem úgy van az Baszkikám. Azért külön fizetni kell, vagy a bontó, hm. Mondom neki, kivihetem? Itt van az autómnál a izi. Mondja, mintha totál hülye lennék, hogy hát hozd be! Ja, persze. Csöpög belőle a benzin. Nem baj?

Ennyi engedmény a hülyéknek.
Hozom.
Nézzük, hát tényleg nem az.
Mondom, bájdovéj, egy csövet kicsi letörtem.
Bontó, mondja.

Jó, mondom, ne törődjünk ezzel, azt majd megoldom, mi van a pumpával? A pumpa, az csak valahova csak úgy be van a két izéjének az izéjébe illesztve, az izé meg oda megy, amaz meg onnan jön ki, kurva egyszerű. Nézi tovább az 1966-os zöldbetűs komputerén, s igen!, felvirul a tekintete, megvan, ez lehet az.

Vaneightifájv.
Azaz 185. Dolcsi. Well…
Kell?
Well, vhatkenájdú?
o-uhké-h.

Bilincs, mondom. Fennkölten körülnéz, a tekintete végigsöpör a polcok felett. Viautovit. Hm, hogytudoméneztmegcáfolni?

Na jó…

Van énnekem egyáltalán pénzem? Hát szerintem nincs. Kártyával nem tudok fizetni, mert azt mindjárt az első pillanatban kiköpi a szisztem. Amiben nem a szégyen a lényeg, fuck the szégyent, de pumpa az nem lesz.

Szóval csekk. Hozom a csekket. Túhandredendtu. 202. A kurvaanyját.

Autozone. Mindegy. A csekkért megbasznak, huszonöt büntetés, az biztos. De megvan a pamp. Kifelé menet jön a nő, aki az elején azt mondta csak 47 dolcsi lesz. Mondom neki, hogy anyukám enyhén átbasztál, két kiló, lógsz nekem egyötvennel. Szóri, fanyarul mosolyog. Szamthing fisi itt. Bűzlik.

Esteledik.

De, még mindig van remény. Gondolom, ki kéne a négy gallon, azaz kb. tizenöt liter benzinből kicsit önteni. Merthogy, majd Toldi Miklósként, félkézzel föl kell emelnem a másfélméterszer egyhúszas vasszart, idomtalan fémhólyagot, felhajtó erő meg nincs. Igen ám, erre menet közben döbbenek rá, hogy a kis egygallonos kannácskámmal, amit három kirándulás alkalmával belehordtam, azt egyszerre nem tudom visszaönteni. Egy. Kettő: ki sem tudom, csak úgy önteni. Mert a cső a bendő közepére megy, de mikor oldalra fordítom, a lélemegy az aljára, hm.

Faszom fizikák.

Tehát kiönthetném a fődre. A pumpa lukin. Legalább is egy részit. Waste. S megint el kell mennem a kútra kirándulni. Na ez már túl sok. Csak túl sok átgondolni is, just do it. Elég a kényeskedésből. Nehogy má?! Majd csak lesz valahogy. Beillesztettem a pumpa pöcsöcskéjét, ráraktam a réztasak szűrőcskéjét, benyomtam a meghajtása elektromos dugócskáját, így, na! S akkor eszembe jutott a letört cső. Még most kéne valamit csinálni, amíg látok. Egy hollander beletörött csődarabbal. Hm. Foggal, körömmel, fogóval, lukasztóval, csavarhúzóval próbálom, ez nem fog menni, bele is van forrasztva. Jó.

Otthagyok mindent, s elrohanok egy másik autósboltba, ami – közben rájövök – még közelebb van, vagy ötven méterrel. Mondom a faszinak: kicsi csavar, kicsi cső kiáll, kicsi gumit rárakok, kicsi bilincsekkel, s kész. Szóval kicsi csavar, kicsi csővel. Nézi, nincs. Vell-well. Bájdovéj. How about a pump? Nyomom a sódert. Van. 47-ért. akurvaanyját.

Bilincsetek van, hát persze.

Fourpack.
Oké.

Mindjárt jövök ezért, mondom egy éltes nőnek, mert az én emberem közben eltűnt. Oké!- mondja. Amott jól átbasztak, megyek visszacsinálni az egészet. E-fjú minit.

Oké!

Rohanok, a nap zuhan lefele. Kis bizgenytyűk le, pumpácska ki, dobozkába minden vissza, basszák meg. Boltba újra, persze ez mind autóval, a van-el. Egy másik eladó, az, aki már először is mondta, hogy ez pump. Na mi a fasz, kérdi. Elbaszott egy nap, nem?

Nekem mondod? Mondom neki mi az ábra. Nem hiszi. Kiveszi a kis szart, benzinszaga van. Mi ez, a használt? Neked meg van menve a búrád, mondom, mit gondolsz ezért baszom itt öt órája az öreganyám? I want my chek back, oké?

Hívja a fekát. David, az a neve. Egy David faka. Tanakodás, toporgás. Befeszülök.
Jön a 47-es nő is.

Az árnyékok ijesztően kezdenek odakint nyúlni, beindulnak az utcalámpák, kivirulnak a neonok. A pénztárgépben, mint valami szárítóban forog a csekkem. Néha kibukkan, eltűnik, kibukkan. Processzálják. Kitartás. Összetépem. Azt már megtanultam itt, hogy ilyenkor jól meg kell köszönni. Theeeeenksz!

Most már autóval száguldok a másik boltba. Egy totál másik eladó. Explénolás, mindent az elejétől. Oké. Kirohanok a boltból, s már olyan harminc méterre járok, amikor eszembe jut, hogy a van-nel jöttem. Elrohantam mellette…

Oké.

Kicsi pumpa ki, összenyomogatjukakicsiizécskéket, így, hol a szűrő? A hűvös esti szél fújja a zacskókákat, amit a fogammal téptem szét. De nincs szűrő. Tehát ehhez nem jár, bassza meg. A régit meg visszaadtam a fekának. Vissza kell mennem, a kurvafekájához. Hátha nem is az lesz már. Nincs mit tenni. Mindegy. Beülök a vanbe. Visszakotrok. S amint szállnék ki, felfedezem az ülésen. Mégsem tettem bele a másik dobozába. Hála az égnek. Valahogy nem hiányzott még egy balhé. Kanyar kétkeréken, tűz vissza. Kiugrok. Nem is olyan koszos, gondolom. Nyomkodom a pumpácska kis lukacskájába. Okkkkééé! Most pedig szépen beleillesszük a kis huncutkás egész basszantyút, odabeléje. Eszembe jut a benzin kiöntése.

S leesik, bele a tankba a szűrő. Próbálom kézzel kivenni, de a penge éles tank széle azonnal szétmetéli oldalt a kézfejem. Így, olajjal, benzinnel, nem nagy élvezet. Mint kígyómarást, kiszív, kiköp. Fogó, arzén-lupénes kiemelés. Jó, de ez mind idő. S elfelejtettem a benzin kiöntését. Még kétszer esik le. De aztán sikerül, szorító izécske is sikerül, fasza. Vonszolom a dögöt, betuszkolom az autó alá. Sötét vasamőba. Eszembe jut a benzin kiöntetlensége. Well. Minden nem lehet tökéletes. Valahogy majd csak fölemelem…

A cső összekötésére ezer elemből álló kaleidoszkóp jut eszembe. Impozáns, de alkalmatlan ötletek. Toldi Miklós. Félkézzel egy amerikai petrence-tankot. Küzdelem a pántokkal. Vissza az egész, a fékcső alul kell legyen. Hol kell ennek rohadéknak egyáltalán lenni. A csavarok nem mennek be. Pozícióváltások, harántfekvések, nyomás, rántás, rúgás, lábbal feszítés, szembe olajos sár, tapogatás a sötétben. S elfejtettem a benzin befojócsövet. Gyömösz. Teljes erejű gyömösz. Véres gyömösz. Fingó gyömösz. Akurvaéletbe ittrohadok meg. Komoly, komoly időveszteséges bénázások. Mint puha, sötét takaró, rámszáll az éj. Ja, a bohócom, még valamelyik asszó közepén elment. Még utoljára odajött, felajánlta mindenét, megáldott, csókot hintett, s piros kunkori mamuszában eltopogott.

Good luck.

Okééé.

S ekkor, elérkeztem ahhoz, hogy a régen várt pillanat, mikor ez a dög majd beröffen, elvagyon halasztval. Sapkás király. Csupaszsegg királyság. Kutya lopta kóbász. Mert az a funken cső. Mert ilyen fasz vagyok. Mert ennyi idős koromra se jött meg az eszem. Mert azt hiszem, hogy én olyan penge vagyok, pedig. Hibák, hibák, hibák. A faszom fekája a hibás? Lehet, de ez mindig így van. Végül is tizenöt percre vagyok a megoldástól. Végre bemennek a csavarok. A pánt feszes, a tank besimul ott fent valahova, remélem jól. De elkótyavetyéltem a napvilágot, olykor már nappal sem látok, lehetetlen törött csöveket sötétbe…, mcdrájverezni, meg végképp nem…Ez van. Ennyi.

Mindenütt kupleráj. Még visszaviszek néhány téglát. Több lépésben lelépegtetem az autót az emelvényről. Reggel elszörnyed a nap, ha erre így rátekint. Visszadobálok mindent a van-be, szénakazal. Végül is, ez normális, emberek dolgoznak, autót szerelnek, miért a szerelők mit csinálnak? Vagy azok nem emberek? De mások is dolgoznak. Én is szoktam. Mi a nagy ebben? S például nem esik. Meg olyan hideg sincs. Meg visszaraktam. Meg nincs háború. S különben is ez élet. Volt egy pillanat, amikor majdnem anélkül raktam vissza, hogy visszadugtam volna az elektromos csatlakozó sarut. Észrevettem. De ez további gyanúkat vezetett, vajon mást nem felejtettem el? Olyan baszott bonyolult volt az az egész. Ennyit dolgoztam, s nem lesz jó? Itt nem valami hősködésről van szó! Megy, vagy nem, ezt itt a kérdés. Senkit sem érdekel mit buziskodtam itt össze, engem sem érdekel.

De mindegy. Fél nyolc.

Holnap.

Éjjel többször rettenetes benzingázokra ébredtem. Vagy nyolcszor megmostam a karom, vimmel, samponokkal, hipóval, ecettel, s mégis. Gyűrött, zsibbadt, büdös szörnyeteg vagyok a hosszú éjben, s nem tudni mit hoz a holnap.

Kapcsolat

Impresszum