Nem is tudom, hol kezdjem?

(Részletek 1951- 1995 ből)

A lekésett izsáki vonattal, – amiért nyolc évesen megrugdostam imádott dédim – félve, hogy ettől majd elmarad az aranynyár? A zuglói utcagyerekként megélt ellenforradalommal, ahol majdhogynem engem is megöltek, mint a tetőnkről közvetlen lelőtt barátomat? , még most is látom ahogy a hófogó rácsról a mélybe bukik; A zsolnai gyár tövében megesett kefélésekkel, ahol orvérzésig hol a nőt tuszkoltam, hol a féltékeny haverral birkóztam, valami jó neki is legyen? Stoppolásokkal keresztbe kasba kishazámban: Üvöltés, és Úton, és Dylan Thomas, és Szerb Antal Világirodalmával tarisznyámban, ahol az erdők alján, az fagyos éj közeledtén többnyire egy ruszki katonai autó mentett meg, ó hova lettek boglya moteljaim s kazal szállodáim?, otthontalan csavargásaim menedékei, ó melyikről írjak? 

Kezdjem a tanyáimmal, azokkal a kis nirvána szigetekkel, amikre mindig vágytam? S ahol egy életre beszőte képzeletem az olajfa sövény? A kis görög faluban, Byron sírjánál, könnyszemüvegben? A külföldre szökés első lépcsőin, Capriban, egy képeslapon? Kis olasz kocsmákban, ahol énekelve, gyermeki nyelven beszélnek? s, ahol valami félreértésből a világ legjobb kávéját főzik ; Róma ezer éve tartó templomzúgásában?; Az olasz konzulnál, aki meghányatott Amerika vágyamban?; Menekültautónk a kisFiat pezsgős búcsúztatásánál, mellyel évtizedekre elhagytam őseim Európáját, repeső vágyban és gyászos bűntudatban?; Nápoly utcáin Nápolyba botladozva, egy lábamra tekeredett pálmafa-kutyával? A menekült tábor őrével, aki elvette az emberi jogaimat? s ami újra felbukkant ama 34-ik utca és a Broadway sarkán, felocsúdva az Újvilágra, Egy olasz táj ciprusainál, ahol nők mosták mindenki szennyesét, a falusi kútban s mint öröklét hullott az édes mediterránium? 

Egy görög monostor férfiaknak nyitott kapujában, ahol mégis a világi kuplerájt választottam, na meg a nőt? A Sixtusi kápolnában, ahol levált a cipőm talpa? A queensi magasvasút alatt, ahol székrekedést kaptam a kemény fagyban? A vad Catskilll hegység, vadászházon átfolyó forrásánál, háta mögött egy erdélyi fickó, aki a saját őzeit a saját tornyából lőtte? Arizóna határánál, ahol manóként kuksolt a családom, mert kifogyott a benzinünk a kígyókkal teli éjszakában? A Mohave sivatag Újvilágról hadonászó szélmalmainál? ; Az mindig elfagyó de akkor tobzódó naranyligeteknél, spártai késő nyár beütéssel, Beekersfield kapujában, ahol naivul megfogattam, soha többé ne fogok fázni? ; Amint megpillantottam vad testét Rokaway Beachnél az Atlanti Óceánnak? Fókákat szoptatva lila medúzámat a Montery Bay-ben?

Kitántorogva a Central Parkba a Francia Követségről, nagy rozsdás álomszögekkel fűre tűzve, hogy a kultúrsokk ne rángasson halálra? A Metropolitan Art Múzeum Egyszállszakál kínaijának vízfestményei előtt? Föl-le járva a Greeenech Villageben, amit elloptak előlem? Tüszős mandulámat mutogatva egy apácának egy manhattani templomban, levegőért kapkodva, de azt mondta nem halok meg, s igaza lett? Floridában, a Boardwalkon, mikor lecsapott rám egy eltévedt szélvihar? Egy régi zsidó nőnél, aki nem hitt nekem, mert kék a szemem? Egy Everglades-i krokodilnál, aki ellopta a csalim, de én megúsztam? Egy kis kurvánál, aki arcunkra nyomta bájait, aztán a haverom szétverték a bodyguardok, mert felállt a farka? Egy floridai milliomos tornatermében, ahol tükörből kritizálták a szabálytalan olasz gránitkirakásunkat? Egy miami kávézóban, ahol ihatatlanul édes, Castro ellenes kávészirupot mérnek, sült édeskrumplival? A charlestoni öregváros ezerszeresére nagyított Szentendre kertjeiben? A kaliforniai pisztrángnál, no nem, ez nem a Yeats-é, aki indiánokról mesélt nekem, s láttam is egy lányt, egy hidroplánnal landolt a kígyók s aligátorok üdvözölték, de nem volt hajában piros virág, a szívem mégis kiugrott érte torkomon?

A Henry Miller kunyhójánál, ahol a Jack Kerouac még mindig meleg írógépe mint szivárványt húzó duplaszárnyú beleveszett San Francisco ködébe? S nekem fogalmam se volt hogy Henry egy próféta, széplelkű férfiak nemiszeme, nők fantáziatárgya és gyóntatója, a valóság happy vérkopója, vagy a barna medvénél, aki ellopta a gyerekek gyümölcsjoghurtját, hiába üvöltöztem fél méterről a pofájába, már nem is emlékszem melyik parkban, Kings Canyon, vagy Yosemite? Vagy mikor megláttam először a Fenséges Tenger ő-Nagyságát, Thesszalonikinél, kint a hegynyi hajók fújtak, én meg azt hittem a tenger vagy maga Neptunusz bődül, s rémültömben elejtettem fényképezőgépem, az NDK-s Praktikám, mitől minden kép elhalványult? Vagy később, az ötezer éves óriás fenyők előtt, ahol ugyan ez a fényképező fénymérője ezt már tovább nem bírta, s belevakult az ötezeréves fák fenségébe? Vagy mikor az Irszetterünk beugrott a jeges tóba, Kiskunfélegyháza határában, pár hónappal előbb mielőtt az egy síró vadásszal agyonlövettem? 

Vagy ahogy egy öreg nő ölében ráeszméltem tizenhétévesen a szerelem boudleaires spleenjére? Vagy mikor egy dunai uszály végéből kiengedett selyemzsinóron, sajtkockáimra harapott márnaszörnyeket vonszoltam be a csónakdaruval nagyok voltak, csupaszok, nagyon szálkásak, s nem tudtam mit kezdjek velük.? Vagy amikor a koromsötét gemenci erdőkben körbevettek a vaddisznók, én meg majdnem feladtam, hót részegen? de aztán egy fán remegve töltöttem az éjszakát? Vagy amikor pufajkámban beugrottam a jeges Dunába, hogy egy ezertonnás uszályt a parthoz kössek? s hiába ültem be utána a forróvízes lavórba, mégis pirosat pisáltam. Vagy amikor szemcsipesszel kiraktak a proli hóra, mert leolvasztottam első apósom bádog-bojlerját? Vagy a másodiknál, aki egy pisztollyal hadonászott, pedig én is lehettem volna a hátrahagyott fia. 

Vagy amikor kiesett csapágyastól a kerekem, a nagy amerikai semmi közepén, éjszaka, New York és Miami között?, útban Connecticutba, ahol majd ólommal telitett festéket égettek spanyol bérlők lakásaiban. Vagy amikor egy jenki Richmond Hillben az utcára hordta majd szelíden ránk erőszakolta az anyja összes bútorát, amivel jól berendeztük a házunk, s amit később megint az utcára hordtunk, mert sürgősen Kaliforniába kellett költöznünk? Vagy mikor harmincöt év összes könyvét jótékonycélra hagytam, Zamárdiban? Vagy amikor piros papírrózsáktól fulladozott a november 7-i ünnepségem, hogy a pártitkárunk megszopassam? Vagy amikor harmincötödször lötyögtem billencs Ifámmal az algyői vasútvonal töltésén, a rekkenő nyárban, oda-vissza, hogy a lebillentett kupac földért kapjak egy strigulát? Vagy amikor egy fülledt éjszakán, tízméteres vasteknőmről, meztelenül fejest ugrottam a Csepeli Szabad kikötő moslékjába, hogy kimentsem a kikötői trutyiból Csuncsi nevű vörös kismacskám? vagy amikor ugyanott, csak egy másik éjszakán pszichedelikus Mambó magnóm kiadta a lelkét, s én dühömben a nemzetközi kikötő vizébe basztam? ;vagy amikor csóri proligyerekként Gide-ről meg az Action gratueről, meg a család haláláról kezdtek el beszélni művészbarátom szülei, s kérdően rámnéztek? Vagy amikor részeg hajósként a mohácsi Dunába estem hanyatt, egy könnyektől maszatos néma nőt szorítva? Vagy amikor a baracskai rabtáborból szállított őszibarack rakományom leborult, mert frontálisan menybe küldtem egy fehér lovat?

Vagy amikor egy jugoszláv mérnök látva mi magyarok hogy lógunk a newyorki munkahelyen azt üvöltözte ”here you have to work, you dirty pigs, this is not Jugoszlávia!”,- mi meg elkezdtünk fetrengeni a röhögéstől;
Vagy amikor egy pap állt meg érdi kapunkban, kérdezve, mit tehetnénk együtt eltűnt anyámért? ; Vagy amikor egy kedves indiai doki egy amerikai rákkórházban közölte: kivette a nőm nemiszervét? Vagy, amikor az anyám
az apámat baltával fejbe vágta, aki nem tudta rábeszélni anyámat, hogy adjanak be a lelelencházba s meg akart fojtani, mert bőgtem? Vagy amikor egy hurrikán ringatott Florida kapujában, harminc centtel a zsebemben, az
újjáépítésben soromra várván? Vagy melyik fel és leszállásnál két kontinens között, hol keletnek, hol nyugatnak, harmincadszor, negyvenedszer? mindig elmerengve vajon megvan e még kishazám, létezik még Amerika? Egy buzi mesterszakács lihegését hallgatva a Lower East Side egyik alagsorában, csatorna lefolyóját javítva? 

Vagy amikor egy zsidó professzort Izráelbe küldtem Amerikából, s azzal jött vissza, hogy az maga volt a pokol ;Vagy amikor egy alföldi munkásnő remegő hangon remegő kézzel számolta le a lopott sóderért a havi fizetését ?A családi kirándulás előtt a Coney Island-i Aquariumnál, ahol én kint maradtam, mert hiányzott a jegyhez pár fillérem?, hasonló a Bronx-i Zoo-nál?, vagy ugyanaznap a subwayn hazafelé egy bebaszott néger belénk akarta kedveskedni tálcájáról a kínai kajáját? első Párizsomba tartó metró utamnál, mikor lekésett repülőmet betemette a hó, s hóttrészegen se tudott a szálloda tulaj levenni a csórelt szeszekért, amitől gondosan körbehugyoztam legalább a montmarti lokálok kerítőit; vagy amikor egy állig felfegyverzett rendőrosztag várt Atlanta repterén, mert egy pöcsköszörűn megittam egy féldeci whiskyt? 

vagy amikor egy csúzlilövéstől Magyar Pilóta nevű sapkámban fejest ugrottam egy oltott meszes gödörbe, kijárási tilalomkor az Ellenforradalomban, vagy amikor száz kamasz hurrázva dobálta éhes népművelőjét a levegőbe bennem, nem sejtve hogy örökre elhagyom őket a felnőtté válásban Zamárdiban; vagy amikor kultúrsokkos állapotban agyamat próbáltam a szemközti Central Park füvére cipelni, s egy ír felvonulásba keveredtem, s belémbölbölt egy zöld rezesbanda? ; vagy amikor utoljára öleltem meg utcasöprő anyám, aki aztán világgá ment a cigányokkal? ; vagy Pompei fürdőjében, rádöbbenve: az emberi evolúció itt végetért?, semmi fontos nem történt azóta ; vagy egy ; vagy amikor egy öreg zsidó festőnő felvilágosított Miamiban, miszerint fontos vagyok a Jóistennek, hiszen adott spiritet nekem? s ezáltal örökre megkönnyebbültem; vagy a tihanyi Apátság előtt, ahova fölkanyarodtam a nyári Bach koncertre, letéve teherautómról ötven stopposom? 

Vagy amikor egy öreg amerikai milliomos azt mondta: nem szokott, de most nekem segít, s pár nap múlva meghalt vagy a történelmi várost összedöntő hurrikán ujjépítő főmegbízott kirúgásakor, amiért sikkasztott, mielőtt közös bizniszt kezdtünk volna; jogosítvány, érvényes rendszám nélkül átcsühögve Manhattenbe az East Riveren, egy Broadway-i kiárusításra, ahol faszoltam két kis hangfalat, ami majd Kötcsén hörögte ki lelkét? egy sikertelen, éjszakai kamasztámadás alkalmával, a J metrón hazafelé a new yorki éjszakában, ahol végül hülyére röhögtünk magunk, hogy nekem kéne kirabolnom őket? a csóri én vagyok ; egy magyar templomban Florida végén, ahol az erdélyi pap csodaként mutatott be, mert megjósoltam egy nyilvánvaló hurrikánt?; Vagy amikor egy kis békéscsabai magyar törpét a lábaimhoz dobtak egy miami templomkertben, én meg lakókocsimba befogadtam, s vele éltem, s amíg apró lábaira nem állt?

 Vagy amikor egy nagykovácsi por és zajüzem raktárának vezető bentlakója lettem, első amerikai hazatértemkor, közel ötvenévesen, kis századmilliméteres biszbaszokat gyártva?; Vagy amikor végre elmentem megnézni a Szabadság Szobrot, de restaurálták?; Vagy egy balatoni viharban, oldalán száguldó vitorlásomon, viking dalokat énekeltem családomnak, akik egy vonatban mögöttem hazafelé zötyögött? Vagy amikor egy óriáspapagájokat becéző, sziámi macskákat nyalogató, iguánákat dajkáló leszbi öreglány nyitva felejtette nekem arborétumslozijának ajtaját, s egy Marilin Monroe plakátra maszturbált? Vagy kilencévesen a tehervonat ütközőjén csüngve a rákosfalvai Körvasúton, s később a kerekek össze is csöngtek egy másik vasúti híddal, ami egy bluesban bús dal a szelekben, s a vonattal, mivel messzire húzna a kedvem ? Amikor egyszál gatyában ágyukba kergettem Kelet-Európa egymást lincselő menekültjeit az olasz Compóban, „itt bambinók alszanak rohadt gyilkosok”, üvöltöttem, „bambínók, értitek!?”

Netán azon az 56-os tényleges lincselésnél, ahol kiéhezett háziasszonyok agyonvertek egy smucig bolgárkertészt, aki igyekezett, de nem eléggé, s most a fejemben is van egy utcatáblája? Vagy amikor már tényleg belelógattam ahogy megígértem a lábam Kalifornia szélén, Big Surnél a Csendes óceánba, miközben a Henry s a Jack írógépére füleltem? vagy netán a végén, a szegény ember józan állapotánál, ahol Amerika csak egy csodálatos luxus, mint egyeseknek a szépség, nekem elég volt, megyek haza? Vagy mikor csak azért utaztam el Velencébe nászútra, hogy jól összevesszünk s Szilveszter éjfelét üldözzem az Alpok havas-ködös labirintusában, hogy éjfélkor legalább a határőrökkel koccinthassak, de addigra mind lelombozódtak s a sötét határ fenyőit bámulták? 

Vagy amikor a Queenstől a Manhattanig tartó, mára rejtélyes utamon ötvenszer állt le döglődő teherautóm, lejárt rendszám, lejárt biztosítás, lejárt jogosítvány, mire végül csak oda értünk., s egy hétig valaki ócskaságait pakoltam egy queensi garázs padlásán., utolsó filléreimen beépítettem, hogy majd itt lakhatom, a Világ Fővárosában, s hiába üvöltözött a férj, hiába fenyegetődzött gyilkosággal, az erdélyi asszonya túlsikította, s engem románul elüldözött, mert a kocsim nem elég előkelő a környékükhöz?, igy aztán becaplattam a Manhattanbe, egy tönkrement stúdióba, a Broadwayn, s utolsó tettem New Yorkban az volt, hogy vettem két kis hangszórót a kiárusításban, s amik később szinkronrecsegésbe fulladtak kötcsei folyosónk ködében? vagy csak tényleg végül ott, amikor azért házasodtam harmadszor, hogy most aztán utoljára felfedezzem Amerikából amit csak lehet? S amiből aztán semmi se lett? Vagy amikor az Elfújtaaszeles Charlestonban egy ültetvényes mansion reparálásánál egy ötöd generációs holland tündér-hölgy, első, élő arisztokratám így sikkantott: „ó, hát itt van az én Májkölandzselóm, képzeld ma reggel a te Liszted hallgattam!”!?; vagy amikor fönnakadtam egy ausztriai szögesdróton, D. Thomas Sóhajokból c. versét kántálva az ordas éjszakában, majd egy katatón verset Költöttem hírtelen:

„mikor átkúszod a kertet,
meglátod a percek dróthuzalát,
amint felfűzve rángatnak rajta a fák”?

visszatévedtem Ágfalván át Magyarországra, majd hosszan egy ezertonnás vasteknő függőágyán ringatóztam a dunai szélben?

Önarckép szamárral – avagy az én eszme-képem

Hét évek meg én és a szamaram

Hét évente hány test tapadt össze ezzé a szerelemmé? Hány idea, hány öl és kebel, s forró száj? Hányféle lehelet, tekintet, ölelés? Hány kurjantása szabad vágtáknak; hány döbbent felismerés barikádokon; hány vakhomályból előbukkanó bizonyosság, ez az út is véget ért vagy a borzongató murvacsikorgása új utaknak, s hány szénportól, azbeszttől, ólomgőztől teli szem figyelte bennem a végtelen tárna-homályt. Hányszor ültem férgekkel belepve kis odúkban. Hadakoztam vicsorgó fejekkel: hiéna, tengeri kígyó, cápa, s vámpír fejet tartottam vissza, öklendezve bűzös leheletében. S gondolkodom, hogy most sajnálni kéne e magam. De semmi sem moccan. Valahogy elmúlt ez az egész, mégha emlékszem is. Bementem, meg kijöttem. Ami nem változott, az a fogam között himbálódzó, kalimpáló kis valami, az az

én jó világba való hitem. Az én szent szamaram.

Ezt húzom magam után, mióta az eszemet tudom. Húzom, viszem, ahogy a szín változik. S soha nem jutott eszembe a hátára ülni. Gondoltam, egyszer majd csak haza érünk, mi ketten. Túl is éljük, meg is ússzuk. Mert valójában mindig azt kerestem. Egy otthont. Egy otthont, ami minden emberi élettel telehordott szimbólum is, valóság is, egy otthont, „ahonnan – majd – az ember elindul” Egy „igazi” emberi életbe, ami eszmélés, ami összegezés, ami felismerés, ami tartalom és forma aranymetszése, ami az enyém, s amit földig hajolva, majd másoknak átadhatok. Miután jól teletömtem az agyam irodalommal, gondoltam, most már ez ne legyen csak egy álom, kimásztam vackomból, s nekivágtam. Nekem valahogy ez, az én életem, ide megy le. Ha visszanézek, visszafordulok önnön vállam fölött, ezt látom. Gondoltam, oké, legyen falusi idill. A tanya. Aztán gondoltam, legyen a szorgalmas munka, lojalitás, teljes alázat, de egymagam. Hét évekig voltam sofőr. Hülyévé zsugorodott, „részeg sofőr”, s közben mindazt láttam, amit az a bizonyos hajó. „Kis tócsára, setét pici tóra” vágytam, de hát még túl fiatalon. űzött, hajtott önnön benső túlnyomásom. S jött a „közért élni” élet. 

Minden este virágcsokroktól görnyedve tértem haza. Lihegve vágyott könyvtáramban a könyvek gúnyt űztek belőlem, csúfos kacagásuk ma is visszacseng fülemben: „mi van te kis pojáca, mit keresel te itt? Kívül belül a semmiben vagy. ”Na, mondom akkor jó, akkor elmegyek Amerikába. Az Ígéret Földjére. Aztán eljöttem ide, s hét évbe telt, mire újra hazaértem. Megvettem Kötcsét. Elkezdtem készülődni valamire, ami majd lesz. S minden hét évben, hét zsák került a hátamra, ki lehet számolni. Pedig még nincs is vége. Mert jött még hét év, csak akkor már teljesen egyedül. S persze a szamarammal. Őt mindig, mindenhova viszem. Néha titkolnom kell, mert büdös is, meg ordít, mint egy állat. S vannak bőven, akik nem szeretik. Szoktam róla mesélni, de nem mindenki
érti, sőt. S most, megint, a következő hét év végén, ismét itt vagyok. S nem remeg a lábam, néha én is csodálom ez alatt a mesebeli léghajóvá duzzadt szamár-zsák alatt, mert jól belegondolván, az az én egyetlen kincsem. Ott dohog, zörög, rúgkapál, ágaskodik, visong benne mindenem, amim van, aki vagyok. S nem csak a súly itt a kérdés, nem csak a tömeg, ahogy lóg, himbálódzik vállamon, hanem hát ez a groteszk sziluett, ahogy hol egyik, hol másik kontinensen bukkan fel maszatos kirakatok ablaküvegében, s visszatekint. Jézus is lettem, asztalos is. Két kezem, s az egyik lábam-összetörtem, már csak egy van szabad. A rosszul forrt csontok, nap, mint nap, mint üvegen a szögek, csikorognak. 

A legutolsó hét év azzal kezdődött, mint valami nagy nyitány, hogy „kiharaptam” a saját fogam. Azóta szám elé tett tenyérrel élek. De még mindig hiszek, s még mindig élek. Itt vagyok tehát újra, az ágyam alja tele van játékokkal, szellemekkel, a komputerem szerelmes levelekkel. S azon tűnődőm, hogy most, mikor az, aki a leveleket írta elküldött, eltessékelt, eltanácsolt a büdös faszba, hogy na, jó, akkor most mit csináljak. Hová üríthetném ki batyum, s az imigyen normális méretűvé lett szamaram, hová köthetném. S miközben ő már jól van, esetleg én is kicsit ledőlhetnék, s ó, mily ábránd, esetleg melegbe, biztonságba, esetleg ölelő karokba. De szemlátomást se magam, se szamaram, nem kell senkinek. Nem tudom, mit csináljak ezzel a döggel. Annyi, de annyi évtized együtt. Hányszor és hányszor ültünk csak mi, ketten egyedül a tábortűznél, zavaros vizek partjain, kongó vasárnapok kriptáiban. Hányszor ébredtünk együtt az élet rémkómáiból, s vágtunk neki egymást toszogatva az útnak megint, szellemtelen szellemekkel, vércsótányokkal, bufogó mocsárgáz tündérekkel, cukrozott, döglegyektől elnehezült, légyfogókkal teleaggatott utaknak. Meg ennek a nagy, zuhogó ferde fénynek, aminek illúziója az élet. S gondoltam, hogy majd fából csinálok szekrényt, fiókot, polcot, házat, s elrendezem ezt a cuccot. S végre lemosom majd ezt az út porát, s illatos leszek, mint egy ember. Már arra nem is gondolok, hogy szamarammal együtt valaki befogad. Valahogy senki sem érti, hogy az mennyire egy egyszerű, igénytelen, de nagyszerű állat. S azt se, hogy hozzá hasonlóan, én is mennyire kevéssel beérném. S közben, csak ezért a kis
figyelemért, szeretetért, mi mindent tudnék is adni én. Csak egy pár jó szóért is, netán…

Jack

2010. szept. 26. álom a hazatérésről két héttel a balhé előtt

Ülök itt a valóságban, a kintiben is bentiben is egyszerre, s nézem, hogy tűnik el ez, amit többnyire valódinak hívunk. Ki tudja mért. Persze, jó formát adni az álmoknak, de érdekes látni mi marad, mikor a sok sallang odavész. eszembe jutnak azok a híres s pazar valóságok, amikben hatvan éven keresztül éltem. Földes szobák, vakablakok, visszhangzó folyosók, huzat, idegen-kontinens- szemétszag, foltok generációk foltja az olcsó szőnyegen, rosszul ürülő vécék, penész a kád körül, a keleti és nyugati és sarki fűszeresek a szegényes választékukkal, kis portékácskájukat toszigálva egy nagyobb világba, rám, nekem, belém, egy nagyobb világból jőve, vagy menve, ismerős útitársak,  s én mindig hazaviszem ezt a motyót a kis konyhámba, s belerakom a belevalót a kis láboskámba, s felesleges lakomákat főzök békét s társaságot remélve, Amire ezt az egészet kitalálták. aztán magamra húzom rövid, vagy szakadt, s mindig olcsó takaróm, egy mindig idegen ágyban, s amin nem érdemes változtatni, mert valami úgyis tökéletlen: kemény a párna, bús az éjszaka, vagy a holnap bizonytalan. S eszembe jutnak lepratelepek még langyosak az előző lakók jelenlététől, vagy az éter szagtalanságára hűltek, mert surranó lakói közömbösek az esztétikára. 

Én meg jöttem a zsákommal, a söprűmmel a felmosómmal, s hordtam és sikáltam, s szakmailag vizsgáltam, s mértem és terveztem, s fabrikáltam és pingáltam, s próbáltam, próbáltam összehozni egy szögletet, egy kis polcot, egy ülőkét, egy háttámaszt, egy villanykapcsolót, egy lefolyót, egy dekorációt egy gipsz ornamentikával,
légies bútorral, vagy valami súlyos és cirádás fa dromedárral. Olykor egy kaviccsal vagy cifra alátéttel, s mindig másnak föl tenni, föl kell rakni, lefeszegetni s elbaszni a leszedéssel, aztán kínnal visszaszerelni, lehordani, kidobni,  s elballagni a   nincs hova dobni nejlonszatyorral a hajnalban, nekem még szemetesem sincs, el a zuhogó kukások mellett, ismerősként rájuk mosolyogni, imigyen kérve engedélyt a lemaradt kisszemét behajítására. ilyenkor mindig késik a hajnal. S amikor eljő, mi átfolyunk egy másik napba, ahol majd egy újabb realitásba keveredünk, mindent elölről kezdve. Kegyelemkirályságom. 

Nos, azt álmodtam, hogy hivatalosan is visszakaptam elkobzott vagy elveszett tanyámat, amit fölvert a gaz, amiben lepusztult mind a berendezés, vagy ellopták, amiben csavargók haldokoltak, amiből kitéptek minden vezetéket, amibe koromként dőlt be az városi éj, aminek bűzétől elmenekültek a jóravaló állatok, , akik jobban tudják, ha valami nem stimmel, aminek ablakai és ajtajai  mint tenyerek csattogtak a szomszédokkal nem törődve, amelyiknek minden sarkában egy sötét árny gubbasztott, aminek ereszében nagy denevér gombák nőttek, ahol minden nyikorgott, verte az a ferde eső, s fújta s a rongyoló Szél, minden otthonossága lilára fagyott a hidegsikátor holdfényben, s száz éve nem hullt virágpor húsvétvasárnapján. S ide értem én, más, segítőkész nincstelenek hadával körülvéve, s botkezükkel böködtek, rongylábukkal topogtak, csonka fülük rezgett az irgalomtól, s kazal hajuk igazgatták, foltos gatyáikat rángatták, ide-oda himbálóztak a rötyögéstől, keringtek távoli tekintettel, egymáshoz riszáltak és piruetteztek, s kazalnyi aurában fénylő bogárhadak keringtek, s a szájukban gyufaszál sercent, s nyáluk csordult, s mégis bizakodás, s remény volt a levegőben, megérkezés és örök otthonérzet. Kicsi voltam, poros, sebes és boldog Odüsszeuszként hazatértem.

Jack

ui: amig él, ne adjátok már el a házat a faterral.. majd ha már nincs többé, oké?

50. szülinapomra

Nemrég jöttem haza Amerikából, s mingyááá ötven leszek. S ez nem egy vicc  micsoda eredmény. sokszor nem hittem, hogy ez sikerül. a korán megholtakra gondolok, a Lorcára, a József Attilára, a Petőfire. De mondhatnám a Hendrixet, a Joplint, s a Kerouac is csak 43-ig jutott. már gyerekkoromban gondoltam rá, milyen furcsa, hogy majd 2000-ben ötven éves leszek. de akkor ez teljes sci-fi volt, vagy még annál is abszurdabb.

Aztán azt gondoltam, hogy addigra majd biztosan büszkén és eredményesen a világ tetején ülök, megannyi sikerrel, körülöttem mindenki mosolyog, s mint például egy kis májkóldzsekszonnak biztos nekem is lesz állatkertem zsiráffal, elefánttal, meg mindenféle tarkabarka macskafélékkel, vagy lesz hét torony a váramon, rajta kis zászlók viháncolnak, s néha átugrok Júliához a szomszéd várba hetyegni.

ehelyett itt ülök egy lukas alsónadrágban, a korai keléstől meg a tegnap este össze-vissza vedelt söröktől és bormaradékoktól kábán, ezen a világon senki sem tudja mi a fasz is van velem, az asszony tudja, de
visszaküldtem, hogy még aludjon, vitte a nylon szatyrot is, az ajándékot? A kolbászsütő húga nem, aki az előbb, azaz háromkor felhívott, mert „nem tud elérni bennünket, a Jill-nek szeretne szülinapot mondani, rá a masinára? egy hét múlva? legalább nekem mondanád bébi, az emberek fejében álandó napfogyatkozás tud lenni – mondom – három óra van, mondja – nem tudsz aludni? mondom – de, csak felkeltettél, ja..aaa, mondja, oké, mondom – mondjad a masinára, én megyek vissza aludni. de aki csak életében egy kicsit is ismert, az tudja, hogy ha háromkor valaki felkelt, akkor már annyira biztosan regenerálódott az agyam, hogy felkeljek, és gondolkodással celebráljam kis létemet, különösen ha épp ma ötven éve bújtam ki anyám pocijából, s rikkantottam, félre az útból, szarháziak, én is itt vagyok! tetszik vagy nem tetszik.

tehát itt van ez a későn pirkadó amerikai hajnal, sehol egy kurta fényszál, de a lökött madarak csivitelnek, itt minden másképp van, marha jó nem?, mindenütt légkondicionálók zümmögnek, pedig jó kis hűvös jön, Európa már fenn van, de nem tudja hogy én is? csak magamnak, a kis naplócskámba akartam írni, de valami félreértésből, fegyelmezettlenségből, ami még mindig egy megmaradt és kisértő hazugság, benyomtam az internet gombot, hátha valakinek szüksége van rám.
de ebben a nagy bazárban senki sem szólít…

Furcsa ötven év volt.
Azt hittem, hogy majd jó marha nagy dolgokat csinálok „odakünt”, de nem így történt. van és volt néhány nő, néhány gyerek itt-ott, olyan félig kikelt cipó formák, más dolgaim se valami fényesek. voltam ez is az is, akasztott ember nem.

De azért valami történt, s nekem, ez Az, hogy agyilag jól vagyok. tényleg soha sem gondoltam, hogy ilyen van,
azt meg pláne nem, hogy fontos, de azt gondolom, hogy a legnagyobb dolog, hogy a Jóisten adott nekem jó nagy spiritet, olyan mint egy szép cipó, meg egy rendes agyat, s mintha törődne is velem. így nem kellett sokáig csellengenem, szolidan de elégedettséggel iszogatom a létem, ajándéknak tartom, hogy még itt vagyok, s nem sötétben, nem félelemben, nem szorongva és értetlenül, mert semmi sincs ami elém kerül és ne érteném, tudom ki vagyok, hol vagyok, miért vagyok. már nem keverem össze mi múlott rajtam, vagy máson, másokon. A szabadulás nem kívül, de belül van. pont úgy, ahogy az egyik nagymesterem az Eliot mondja a Négy Évszakban.

s „szerintem erre gondolt a Krisna”.
mert a gazdag kalmárok, s más egyéb híres hadvezérek s egykori eminenciák is eltűntek a történelem süllyesztőjében, s talán csak egy kis füstcsíkot hagytak maguk után, mint a lepke, amelyik átröppent a gyertya lángján, egy versben.

s az idejében felfedezett nagy felismerés, a Dylan Thomas-i „venni, hogy adj”, -tizennyolc éves voltam, a kimerültség heroinos hallucinációival, egy éjszakai aknamezőn, egy sötét erdőben, a nyugat tiltott határán, nagyon virtuális, (emlékszem egy kis verset költöttem, mert már akkor „ismertem” a Matrixot, igy hangzik:

 

ha átkúszod a kertet
meglátod a
percek dróthuzalát
amint felfűzve rángatnak
rajta a fák)

– az itt maradt velem. s nő, terebélyesedik, mint egy jegenye. nem nagyon gondolok magamra. s boldog vagyok, hogy ilyen erős tudok lenni, hogy az adás mindig fontosabb, mint a kapás. némelyik jegenye eléri rendes magasságát, dacol az északi viharokkal, az ágain csüngő tonnányi jéggel, mert tudja, hogy jönnek még egzotikus fűszer és finom vanília illatú mediterrán fuvallatok is, s lehet álmélkodni a léten; ágain a nyár bódult madaraival.
az élet egy csoda. s nagy öröm itt, s részese lenni.

S köszönöm neked Istenem, hogy ez ötven éve így lehetett, még most is tart.
ÁMEN.

Egy idealista listája, avagy mi kell az élethez? részlet

S a lista, egy rendes, valamire való ember Listája, egy Idealista Listája, az ugye, logikus, az absztrakttól, az Ideáktól a porbafingás felé halad. s nem fordítva. idő és hely hiányában, most csak kezdjük el…

Botanikus park, tóval, athéni sétányokkal, agorával ahol gyülekezni lehet, s mindig érdemes,  kínai és japán kert, O alakú kapuk, s U alakú hidacskák, megvilágosodás, de legalább is megértés felé elrendezett járólapok, teaházak – alacsony szemöldökfával, amibe végre bebaszhatod a fejed, esze tamás Goldingi kilátója és harangtornya, ahonnan a szabadságharcok tüzeit, a jicsini erdőben a rumcájszot, egy másikban a derszu uzalát, meg a vuk-ot látni,  lőrések, amibe pipacsok nőnek, vízimalom középkori élettel, brugheli korcsolyázó tó, kandalló az üvöltő szelekhez, lovagterem ceremóniákra, ópiumszívásra s egyebekre alkalmas barlangfürdő, fára épült rejtekhelyek,
kovácsolt vas erkély Rómeónak és Júliának, növény és madárház, bégető-bőgő istállók sora, kovácsműhely tűzzel és csengő vasakkal, orosz dácsa zongorával, kavicsokkal teli csörgőpatak, ahol Anna Plurabelle a szennyest mossa, s így tovább…

Hiányzik a póni, meg a paripa is, a szekér meg a hintó is, a Rákóczi nagy kutyája, india szent tehene, az andok próféta kecskéje, a lorca szamara, a henderson disznója, meg a herzog gőzhajója egy hegyormon fönnakadva…, egy vim wandersi hinta; hiányoznak a trakl arany kertjei, a hölderlin hellászi felhői, meg a lorca zöldjei. a thomas üvegháza, szőlővel és csigával, ahol az idő hullva hull. jó lenne valami megfejthetetlen keleti szőttes is, néhány teknős, amint (az Izsákról hozott) vízililiomok közül kidugja a fejét, amire egy szitakötő telepszik éppen. hiányoznak madáretetők, bizony, meg jajj. meg hiányoznak a kenyérsütés vékái, meg a disznóvágás teknői, meg a szüretek kádjai, meg savanyítás dézsái, meg az aszalás rácsai, meg a köpülés kannái, meg a fejéséi.

Agyag már vóna, de hol van a korong, vagy a rokka, vagy a szövőszék? pohárszék már úgy-ahogy, de hol van arthúr király nagy tölgyfa asztala az ebédlőből? (Bassza meg, hova fogunk ülni?) hol a pödrött bajszú szolga, a juhász, a bojtár, meg az intéző? hol van a tejszagú, bögyös szolgálólány, hófehér keményített alsószoknyában, libaszarral a lábujjai között, bölcsővel a hóna alatt? hol van az  pilvaxi, imagista, futurista, zapatista, globalista…, intelligentsia a nappaliból, kandallópárkányokra támaszkodva, fotelokba terpeszkedve, kántálva és licitelve, hadonászva és vitatkozva – megváltandó a világot?

nos, mint látszik, én nem csak tárgyakról, én valamiféle életről, élettérről beszéltem, amihez látomás, kacat, s a többi apámfasza kell, – valami, ami beakadt, megakadt, fölakadt, leragadt, beszáradt, begyógyult bennem…, az idő szentélyeiben, megvakulva félig, dolgok, amik ott maradnak, amikor eloszlik a por, a köd, enyhül a ragyogás, kivirrad a hajnal, vagy teljesül az alkony. Lüktet az éj.

valami – ami megmarad,
valami, amit szeretsz,
s így örökséged s igaz,

s mindegy milyen sorrendben,

avagy?
kié ez a világ?
csak mond,
– ugye, nem az ördögé?


Jack

Egy levél a szenvedésről

B.Szárszón, ahogy leérünk a Balcsira a mi falunkból, van az Attilának egy szobra, pontosabban egy „róla szóló szobor”. Ismered? Vonatkerekeken álló betűhegy, a verseiből. S mindig meg szoktam állni, s elbambulok rajta. Valójában szeretem, bár egyre elviselhetetlenebbül meghatódok rajta. Mert mindig újra és újra újjászületik bennem a kép, amit ő a világban betölt, amit létrehozott, meg ami burjánzik, mint egy organikus lét-szobor bennem. Tíz-húsz-száz, ki tudja hányadik reinkarnációja van ennek. Ráadásul még ezrek társultak hozzá, a világ minden tájáról. Felsorolhatatlan.

Fontos, s megfellebbezhetetlen dolgokat adott nekünk, ezzel nincs semmi baj, ez örök, s hála érte. Nem tudom milyen példát mondjak. Talán a zene jó. Ahogy az ember elkezdi a primitívtől a bonyolult, s összetett felé. Sokáig nem értettem a jazzt, na meg az indiai zenét. S azt hittem, hogy hülye vagyok. Mert azt mégsem volt bátorságom mondani, hogy baromság. Aztán, ahogy tömtem-tágítottam az agyam, – s persze valami teljesen másért – egyszer csak fölfedeztem őket. Rájöttem, hogy hogy kell nézni. Hogy az indiai zene, az összes monotóniájával az nem az. Az olyan, mint mikor valaki a felhők vonulását, vagy a folyó sodrát nézi. (ahogy elúszik a dinnyehéj…) Nincs benne az a hisztériás ellenpontozás, ami – főleg a Bach óta – a nyugati zene része. Izgalomra, szenzációra, bombasztikusra törekvés. S ezzel nem a nyugati zene ellen beszélek, ó nem. Hanem hogy van más is.

Nyilván az agy absztrakciókban „gondolkodik”, utazik. S ahogy épül – belül – ez a világ, a kívülről jött információ bele tud simulni. A külső és benső világ összhangja. Nos, azt akartam kinyögni, hogy senki sem képes a nagy valóságot megragadni – egyedül. Millió ember agya kell hozzá, hogy mint kis hangyák összegyűjtsék nekünk. Mindenki hozzájárul ehhez valahogy. Van aki nagyobb darabbal, van aki kisebbel. Van aki semmivel, de azt hagyjuk. Nekem ő is egy tanítóm, de van még sok-sok más. Hajjaj! S nem csak a „klasszikusok”, az örökzöldek. Nap mint nap (hála az Internetnek) fedezek föl – sokszor kis kölköktől – zseniális dolgokat. Ez néha egy ici-pici csavar, de van amikor hatalmas – s hiányzó – hegyoldal, oszlop, vagy ablak. (mikor lesz az összes valaha élt ember, összes szituációjának, lélekrezdülésének nagyszótára, lexikonja megírva?, szerintem soha. Amíg ember fog élni ezen a földön, addig mindig lesz új tapasztalat, amit át lehet adni, amiből lehet tanulni, Fedezzük fel kis népek kultúráját, s pl. micsoda zenék, „meglátások, megértések” jönnek elő..!)Itt lenni, élni, egy hihetetlen dolog. ( egy német író ezt – mással kapcsolatban – de így fogalmazta meg: „nem szeretnék elmenni erről az árnyékvilágról, amíg mindent nem tudok róla”). Ráadásul a tudás az háromdimenziós. Befele rétegeződik. Van, amit kétszeresen, háromszorosan, vagy ezerszeresen „Összehajtogatott”. S soha nem lehet megállni, megrökönyödni, s azt mondani, hogy kész, vége, már mindent tudok.

Egyszer, régen, Miamiban 44 voltam, s jó nagy bajban, mármint az élet hiábavalóságán elrévülve. S föltettem egy kérdés egy öreg zsidó asszonynak (festőnő, akinek valami munkát csináltam). Így szólt a kérdés: „miért kell annyit szenvedni?”
Rám nézett, s megkérdezte: – te hiszel?
Mondtam – igen, ja, persze.

Akkor jó. Tudod te mi az igazi szenvedés?
– ?
– Nos az igazi szenvedés az az, mikor egy fiatal pár arra ébred hajnalban, hogy nincs spirit a
lelkükben. (nincs lelkük…)
– ?
– S tudod miért kell szenvedned?
– ?
– Hogy tanulj, mert fontos vagy…

Nos, ettől fejetetejére állt az életem. Mintha újjászülettem volna, de tényleg. S sokáig el is voltam vele. Megkönnyebbülvén, ugye.

 

De aztán ahogy jöttek az újabb és újabb fejberúgások, egyszer csak azt kezdtem kérdezni, hogy „oké, oké,
de meddig, meddig kell még tovább tanulni? Én ezt már nem akarom- akartam-akarnám tudni…
De aztán rájöttem, hogy de igen is, s ennek soha nem lesz vége. Nos, legközelebb majd írok a tanítómestereimről, ha érdekel. Amúgy meg, azt hiszem, hogy ez a közös tudás, a tied meg az enyém a kulcsa a boldog létnek. Mert az az ember lelke, a képzelete, s ez benne a legnagyobb. Az orrszarvúságunkat, zsiráfságunkat, zebraságunkat, vízilóságunkat, lepke és páfrányságunkat már rég megéltük, mikor fogjuk az emberit? Van annak vége? Vagy mindig van egy újabb és újabb ajtó, s ablak? Mint a szabadság. Mikor az embernek szélesre tárul a lelke… Ezt meg megélni, az szerelem. Utalva egy másik nagy költőnkre…

Jack

A vándorlegény dala, miniéletrajz, modern átirat és ajánlat egy képzelt nőnek

Pszichológia, már megint. Egyre inkább azt gondolom, hogy az ember – lényegileg – semmi más, mint egy „pszichózis”. Próbálom röviden. Mindenkinek van egy alkata, ez biztos. Válogat, akarva-akaratlan, hogy mi tetszik neki, azt beépíti, maga köré hordja, s kész, az ő. Madárkalitka, emberkalitka. Sokan ebben élnek, s jó nekik. S miután mindennek van előnye, (az egyben-nagyon, sokban-de kicsit) nehéz a megítélés. Kifele, ez már úgy megy le, hogy ki-kit keres. Van, aki homogént, van, aki heterogént. Élettől, stílustól, komforttól, luxustól, elmebajtól, stb. függően. Namármost. Nekem is van egy alkatom, a rosszeb tudja mi-ki. Már nem emlékszem. Illetve, lassan dereng. A múltkor eszembe is jutott, s mondtam is az első nőnek,  valahogy így: „lehet, hogy én jobb vagyok, mint amilyen vagyok?”. Ez hatott rá, hümmögött, bólogatott. Öreg matróna. (s igen, nekem egy édes tündér kell, aki majd visszavarázsol, jó-kis békává) Nem lesz baj, hogy így föltárom magam? Nem leszek majd a szemedbe – gyenge? Mindegy, megyek tovább. 

Szóval, az történt, hogy kidobtak az utcára. S senkinek nem kellettem. Elég szar ügy volt. S ahogy teltek az évek, egyre több csavarodott dologra jöttem rá, tanultam meg, sajátítottam el. Ezek komplex rendszerek, a folklór palettáról mindenféle népség. Rabló, tolvaj, szájhős, utcai verekedő, rókarudi, kakukk Marci, betyár, kalandor, vándorlegény, kisinas, próbaidős csínytevő, stb. Ezek, ugye az ifjú kori évek.(Egyszer, olyan öt-hat éve, az Jillel állunk a sorban egy wilmingtoni Burger Kingben. S áll előttem egy öreg fekete. Rendesen a sorban. Aztán véletlenül hátrapillantott, meglátott, halálra vált, s ezt mondta hajbókolva, mutogatva, mint egy lakáj: „tessék előre fáradni, Don Corleone”. Én meg, halál természetesen előre léptem. A Jillnek ki kellett menni az utcára, leült a fűbe, s a könnyei potyogtak a kacagástól, mert-hogy hát ő csak ismer, s ez van. De tényleg, majd meglátod. Ilyen karizma géza lettem, érdekes.) Mindez persze régen kezdődött. 

Például mikor tizenhat éves koromban kiállítottak hatszáz gyerek elé a Budai Nagy Antal Gimnázium udvarára, emlékszem milyen szép, napsütéses délelőtt volt, s ott volt az egész tanári kar is. S az igazgató ezt mondta: „az nem létezik, hogy valakinek nem telik egy iskolaköpenyre”, s rám mutatott. Merthogy én voltam az egyetlen, akinek nem volt. Én meg mondtam, de igen, s fogtam magam, összeszedtem a motyóm, aztán örökre kiballagtam az intézményből. Volt szégyen, persze, de jó erős hormonháztartás is, a fiatalság belső szövetnyomása. Akkoriban ismerkedtem meg a V. Palival, s átlépve az első kulturbarrikádokon, éppen már Gide-nél, Taillard de Chardinnél, Dosztojevszkijnél, Rousseau-nál, Schopenhauernél, Nitzhe-nél, Godardnál tartottunk. Rendszerint mondott három-négy nevet, én meg három nap múlva hozzácsaptam az addigra már mezítlábas hősöktől duzzadó archívumomhoz, azaz a világirodalmi klasszikusokhoz,  Pontosabban mi ketten, mentünk körbe az iskolaudvaron, amíg a többiek fikával dobálták egymást, s erről beszélgettünk. Ő egy műtermektől telezsúfolt budafoki villában, én meg egy pöcegödörben laktam Érden. Ő öt percre az iskolától, én meg a munkásvonaton lógva, hajnalban, mert nem volt pénzem jegyre…

Nos, innen átballagtam a másik haveromékhoz, az Ady Endre utca 13.-ba, s mondtam az apjának, a Mibó faternak, (építési vállalkozó), hogy szeretnék dolgozni. Maltert és betont kevertem és hordtam egy évig. Hét forint volt az órabérem. Aztán jött a Csont utcai (Csepel)   F. M. Könyvterjesztő, ahol akkortájt jelent meg az Üvöltés, meg az Úton, s hát azok engem teljesen megbabonáztak; egy derűs, vagány, nekem való világ nyílt meg előttem, ami akkor életmentő, s egy életre inspiráló lett, teljesen átadtam magam pontosabban folytatást találtam a Twainhez, Jack Londonhoz, Lorcához, Whitmanhoz.  Nem kellett volna? Nem tudom. lehet, akkor már nem lennék. Aztán a Gördülőcsapágyműveknél, raktáros lettem; Műszaki Könyvkiadónál – még utoljára…, 
klisé!- raktáros; házasság-gyerek, újra Mibó fater, Pécs, éjszakai szénlapátolások; egy napig könyvügynök; Pécsi Nemzeti Színház, díszítő; egy sváb kőművesnél, segédmunkás; Székesfehérvár, teherautó sofőr; válás;  elveszik a jogsim, dunai, uszályon matróz; a „kockásnál” taxis Pesten; megint elveszik a jogsim, Kiskunfélegyházán kőműves segédmunkás; házasság, cipőgyári szalagmunkás; újra teherautó sofőr; Siófok Volán, oszlopvezető Martonvásáron az M7-esnél, (ahol már előtte hordtam/loptam a betont, kihelyezve Fehérvárról), Siófok Volán, vezénylő; több száz beosztott,  Zamárdi Strand, mentős; Zamárdi Kultúrház, ifjúsági klubvezető, könyvtáros-népművelő; szolgálati lakás, gyermekek; disszidálás, New York, liftes fiú (mint az Onasszis, ő is úgy kezdte, haha),
Francia Követség, „film könyvtáros”; újra kőműves; seftelő kismaszek; Monterey carpenter; s aztán, ahogy már írtam, építési vállalkozó, végestelen végig a keleti parton, Floridától, föl vissza New Yorkig, aztán keresztbe kasba,         hurrikánokat üldözve. 

Meg maszek asztalos itthon, aztán Nagykovácsiban üzemvezető, aztán újra ki Amerikába,  kártalanító robinhoodnak. Hatvan valahány helyen laktam.  S most akkor el lehet képzelni, hogy hány jóska Pista személyiség kellett ehhez. Büdös, koszos, szívós, durva, brutális, erős, konok, belevaló, ravasz, rámenős, meg még minda-többi-kurvaanyja! Bizniszmen, az utóbbi időkben, jujj, az volt a kedvencem, jajj. Egy Merchant, egy kufár, egy uzsorás. Mindenben persze, jó, meg jószívű, meg rendes, meg ilyenek.(eeezt, senki sem értette…) S mindezt úgy, hogy féltve és szeretett angyali eredetem ne vesszen el, de senki se tudja, mert olyan nincs. Néha, kíváncsiságból, elhúztam a Seherezádé fátylam, s mindenki szörnyethalt. Na, ezt gyorsan abbahagytam. Mentem, mint egy világhódító ősember. Döngő léptekkel. Persze az autentikus káromkodások,  köpködések, fingások, böfögések hitelesítő szüneteiben, Eliotot, Chomskyt, Vonnegutot, Rothot Pinchont olvastam, világzenét hallgattam,  filmeket néztem, szinte az összes jó európait, ázsiait,  szívtam magamba a kultúrát, mint a Szahara tikkadt szivacsa, mindig, mintha ez lenne az utolsó kívánságom, mindig, mintha az életem múlna rajta,  (utolsó nagy kedvencem a Lars von Trier), naplót írtam, két kontinens között bolyongtam, hazajöttem, itt a kihegyezett ceruzám előttem, de ezen túl nem tudva mire, minek; válok, a családom világgá ment, ahogy a tegnapi ó-zásban volt, itt vagyok ebben az én otthonomban („ahonnan az ember elindul”), s várok az „Aranyhalamra” (Yeats). Fasza, nem? Csak, ahogy azt már sokan ajánlották,  pont most, nem fogom feladni, ezek után…, nem  azért jöttem íj messzire. Most, mikor a vándorlegény végre hazaért.

A vándorlegény dala

Yeats

A mogyorófa-ligetbe futottam,
mert fejemben láng lobogott,
vesszőt vágtam, s a végihez
kötöttem egy horogra-szúrt bogyót.
A réten fehér lepkék libegtek
s az égen: lepke-csillagok.
És a bogyó a folyóba merült s egy
kis ezüst pisztrángot fogott.
A pisztrángot a gazra tettem,
mentem a tüzet szítani,
de zizzent és zörrent a gaz,
s nevemet mondta valaki:
csillogó lánnyá lett a hal,
hajában almafa-virág,
s nevem kiáltva elrohant,
eltűnt a tiszta légen át.
Öreg vagyok s nem nyughatok,
vándorlok síkon, halmokon,
meg kell találnom azt a lányt,
megcsókolom s kézen fogom.
Gyepszőnyegen megyünk, s míg a
világ világ: velem marad,
ránk dobja ezüst almáit a hold
és arany almáit a nap.


(Képes Géza)

Napló 2002. 0119 alavalava la-Bambada, legy

Nehézségem van, hogy erről a viharos tengeren, hogy egy kis öblöt találjak, ahol a horgonyomat végül is megvethetem, s partra szállhatok. későbbi megértésekhez. ennek totálisan „vonalas”, önnön elképzelésem emel gátat, miszerint csudálatos és színes dolgokkal van teli az élet, jóval-rosszal, élethossziglan mesélhetjük egymásnak; de nekem csak az a történet mond (már) egyáltalán valamit, amely valamilyen cérnára fel van fűzve. az se baj, normális, ha többé kevésbé maszatos.

(nem tudom, hogy emlékszel e, a Ferlinghetti Egyes Szám Negyedik Személyben-ére, valami olyasmi. az Élet Fonala?, – a kis cérna, amit mindig leejtett).

Hogy mire gondolok, gyermekdeden megfogalmazom, itt sebtében:
az egyetlen normális élet a művészé – ugye, ezt már régóta tudjuk… ebben minden bene -kellene- legyen (a társadalmi és természeti lény egysége, személyére szabottan és lehetőleg a teljes skála) vannak abszolút dolgok, meg szabadon választott is, ki-mit annak tart. c. hely, idő, szerencse, külső és benső megfelelések és miegyéb
organikus tökéletlensége ellenére is, de tartalmazva az alapvetőket.) azaz minden. barom maximalizmus – súlyos születési hibám. (de ez egy filozófiai kérdés is: miért legyen kevesebb, ott, a kezdetekben, az elhatározásban?)

Nos én a következőt gondoltam, (ha valaki még mindig nem tudná):
egy „nagy író leszek”, egy családdal.
– azaz teljes szociális, társadalmi, lélektani, s mesebeli skálán, mert akkor igazi. azaz hiteles. s „pofázni”, meg annak van joga. vagy jelentősége, vagy művészi hitele.

persze vannak nagy absztrahálók, de én nem az vagyok, (megérteni a létezés körforgását a saját nemzésed, vagy a Nemezist gyerek nélkül? csak egy példa. de más gyamák is vannak…) s az egész kicsit mindig gyanús, mint ahogy ez nemegyszer ki is derül…

s valahol az önnön évszázadaim mélyén elkezdtem ezt, mint egy kis  vasgyári manó bejárni az egzisztencia nagy termelő helyére, hogy összegürizzem s összetarháljam a szükséges motyót. mesebeli vándorköszörűs, egy nem túl képes és lelkes családdal,(de ez nem mindig így van?), akiknek „nem fontos”, ami nekem, de ettől még képviselik, ami a színi előadáshoz, meg a rendező szeretetigényéhez kell, s mégiscsak együtt.(mítosz és valóság. az előadás, az maga az élet vagy az élet egy színdarab, vagy hogy folynak ezek egymásba, át meg át, s körbe?)

s már lehet is látni, hogy Tóbiás vagyok e, vagy nem. én is hajlok rá, hogy az ember persze, hogy szereti a zsidókat, s netán ő is az, ha tóbiás. Ezt a Boris mondta, s én egyetértek. nem tudom érthető e. még vissza lehet rá térni.

nos mindeme fáradozásaim közepette, lassan eltelik az életem, – ugye.
s még sehol sem vagyok.
s sokszor felmerült, hogy nem kéne e néhány gordiuszi csomót elvágnom, hogy a dolgok jó fordulatot vegyenek. de ez valahogy olyan lenne nekem, mint az okos sebészé, vagy a „hályogkovácsé”, s mindegy melyik ponton vágjuk el a köldökzsinórt, a baba az én fejemben csak elsorvad.

néha persze röhejes ez az egész – Egy Kopott Vándorköszörűs Nagy Igazságai c., aki rozsdás konyha késeket feneget, igazán nem értékelhető, mint művészet, de a rászakadt tapasztalatok amúgy feloldozzák, felfedezve benne a lényeget, mint az a bizonyos, a tyúkszarban az ütőeret. s néha – perverzül, normálisan? – el is bizonytalanodom ettől a gondolattól; egyáltalán helyes e ilyent gondolni…

lényeg, hogy az összerakós játékban idáig jutottam, azaz az egzisztenciális darabkák összerakása folytán, mélyen is, meg átfogóan is, megértettem a létet, de addig nem jutottam még el, hogy leülhessek, s mondjuk azt mondhassam: még biztos lehet ezt a – mondjuk – 75 százalékos, igazán kimerítő faszságot, ami az én lét-képem tovább bogozni, de most már az esszenciális résszel foglalkozom, azaz ezt idáig, vagy menet közben akár, megírom.

csak ehhez kicsi vagyok, mert azt képzelem, hogy azt a nyomorultat is csak úgy tudom megoldani, az is onnan, s azért van, hogy mindenhonnan, mindent, de mindent elveszek, s iderakok, soha nem csalok, se magam, se másokat, s mi lenne, milyen kis, még satnyább lenne, ha kis buzi kompromisszumokat örökkön fabrikálnék?

(normális esetben, egy T. S.Eliot-nál, ez párhuzamosan futott, mint tudjuk, ő okosabb volt a magamfajtánál, nagyobb is, s mindegy miért, a bolond feleségével, de valahogy meg tudta oldani.)

nemes kis patkány vagyok én is, de valahogy rám zuhant ez a feleségem rákja, okozata további mélytengeri kutató kényszernek, (netán ez egy ajándék, továbbképzés, mert hamis a képem, s hamis a szándék, nem, közel sem tudok még eleget? ez már többször kiderült, jobb óvatosnak lenni…), s ki is lehetne lépni, de hova a faszomba? melyik nem-létbe? hiszen – ez az enyém!

A Jóisten törődik velem, s keményen dolgozik is rajtam. az én művészetem az életem? hú…
van még itt mit megérteni…, ha elfogadjuk is, ha igaz is…

Biztos van más megoldás. alternatíva. bár ontológiai értelemben (azaz, ahogy a Nílusi Halász, a Dersu Uzala,
a Navahók ezt látták – a Gangesz parti Jógikról már nem is beszélve), szóval ülök itt a nagy folyóm partján, a lét kozmosza kavarog kívül- belül, keleti is nyugati is. én is, meg a szociális környezet legkisebb, felismerhető egysége is – egybe. én meg a családom. 

Jó nagy adag shit. 

Ha nyugati avantgárddal nézzük…

Mindig, mikor valaki le akarta vágni a virágom fejét, a zsoldos katona, az idegen légiós geci, a félszemű héttenger ördöge-kalóz barom állat, fellázadt bennem, gyilkolásra készen.

de valahogy – s remélem ez nem gyengeség, hanem mélyebb megértés-átélés,  a nyugati s keleti szentek jutnak eszembe, nem mint klisé, vagy olyan klisé, mint egyetlen igaz út. amikor az ember nem bassza el a saját, kis-létét. s a válasz, – igazán nem az én ötletem – ha rá is jöttem, lassan én is…
a szeretet, a „küllős arcú”.

s imigyen  mindig megvívva ezt a Jób-i csatát, angyallal képviselt önön szellemmel, a félreeső sikátorban. odabaszva a flaszterra! a csatorna rácsra! a szemközti ház kifolyójához! a városi ürülékbe! a lopakodó, s örökre nem lerázható barmot, de mégis, biztosítva önnön folyamatos igazságom létét, mindig sikerült választanom.

A Jóisten adott ehhez erőt.

Írhatnék, volna miről. semmi különöset nem látok odakünt. mindig
ugyan az. már „mindent tudok”.
már mindazt láttam, én, kis Odüsszeusz?
igen, igen, mondja a Holló.

de itt van ez a kis kékszemű lány, aki ha kicsit csalfa is volt,(de mindig a Rilke-i Áldozaton belül, önzésével együtt az én, s a világ Nun-ja, kis Terézkém, örökifjú, Déva-lányom), s aki most meg rálépett a haldoklás, az elmúlás ösvényére, (vagy országútjára), s nem tudom, hogy hol ér véget ő, s hol kezdődök ebben én. ha a szemébe nézek, magamat, s a minden-szentjeinket látom… kiteljesült fél-létem.

Koppány, a barbár király különleges lánya, csupasz fenékkel csupasz lovon Blake verseket kedvelő Amazonom, akire a tüzet is, meg a tűzhelyet is rá lehet azért mindig bízni, életem egyetlen valóságos és igazán közeli színésznője, a Moulin-Rouge-ról, a legjobb szerb gyász és nász fúvósokkal kisért görög vándorcirkusszal turnézva, egymásba botolván, s gabalyodván,
az én Bubulinám.

(ez az én két nagy szerelmem, az Odüsszeusz, s Pénelopéé jut mindig eszembe. mert mintha a történet egy másik nagy Gigász által folytatódna, a Dantéban, a Shakespeare-ben? a Joyce-ban? vagy a modernokban? mint a Becket? én is egy modern vagyok?  s jön egy másik Trója, bassza meg, további baromi, egy másik bolyongás a hét tengereken, egy másik várakozó Pénelopéé, kívül a kérők újabb hada, s ő bámulva az idő varázsgömbjébe, várjon?, meddig és mire? s minek? a nő folyamatos jelen-ideje, mélyebb jelentőségek felismerésére? (az ő embere az ő világa?) vannak ilyenek?
biztos, mindig vannak.
s a történet zseniálisan, de folytatódik…

az ember csak megy – ebben – mint a lét bozótjában előre.
hm, ham, hamm.

valahogy én innen értem, s látom a dolgokat.
persze van ennek egy érthetőbb, egyszerűbb változata is, igaz az már – megint – művészetnek kellene hogy legyen, én meg „csak élek”. azért remélem valami kiderül ebből.

egy huszonnégy órás, meglehetősen gyötrelmes utazás végén vagyok, aludtam vagy öt órát, az időeltéréstől a fejemben éjjel kettő van. aztán meg itt vannak ennek a másik életnek a piti aktualitásai is, bármenyire
is igyekszem nem törődni – most – velük. de majd beindítom ezt a kis rendszeremet újra, s kicsit jobbik felét mutatom majd az tisztább orcámnak. addig is kitartás.

Jack

Általános Psziché-topológia

Avagy intragalaktikus felfedezőutak a párkapcsolatokban, NO. 2678 mikor egy férfi és egy nő beszélget és szavakból szobrok és kisplasztikák forgószinpadát faragja. „Joe” I. kötet, részlet.

Először is ne félj…
Rövid, tartalmi bevezetés:
Hajmeresztő ellentmondás ez: a kedves ártatlaságod, meg a kiapadhatatlan rettegésed, félelmed, fóbiáid. S mint egy alfa male–nek, megoldhatatlan dillemát okoz ez nekem. Próbáld meg megérteni: egyik oldalon ott van az a sok, ronggyá használt vagy elhagyott némber, kövér vagy aszott asszonyság, mintha az ember szégyelnivaló rokonai lennének. S mind idősebb. Löttyedt, szűkagyú, hülyeségben megállapodott. S az ember néz, keres valakit, aki ezért vagy azért ártatlan maradt, önmaga maradt, nem lett szétcsócsálva másod, harmad, negyedrangú életek: férjek, munkák, balsors által. Valóban, – ha más nem is, de én tényleg látom a te eredetiséged, ártatlanságod, tisztaságod. Ezt te csináltad, csinálod, lényegében minden credit a tiéd. Soha nem felejtem el a rácsoldálkozásaid alapvető dolgokra, amit én már ötéves koromban elég jól tudtam.(van, amiben fordítva van: te vagy fölül, én meg lent…) Az intelligens, kicsit balsorsú ember védekezése a meghülyülés ellen; mennyiségileg, nagyjából ebben egyek vagyunk.

Részleteiben, megközelítésében, módszertanában viszont nem. Ugyanakkor mindketten fölfogjuk, hogy van itt hiányosság, csodás lehetőség, lenne mit kitölteni. Tettünk is sok, tétova, béna, s csodás lépést, sőt. Tisztán emlékszem minden beszélgetésünkre, ahogy a külön-külön kőkeményre kialakult magánvéleményeinket a tárgyaló asztalra tettük, s csodák csodája, kilincven kilenc százalékban ugyan az az álom, ugyan az a vágy, ugyan az a cél, ugyan az az élet vágya, képe kerekedett belőle. Egy-két apró, s jelentéktelen részletet kivéve mindenben s autómatikusan egyetértünk. Nem tudom, észrevetted, veszed-e? S ez még akkor is igaz, ha lángoló vagy rázkódó lélekállapotok pillanatnyi disszonanciája kerekedett belőle. Mikor lelkesedtem, te tétova voltál, mikor beindultál én húztam be fülem farkam. Mikor összecsengtünk, megijedtünk saját összhangunktól. S persze, mindig ott volt a rideg valóság, hogy jó, meg szép, meg igaz minden, csak nem megy.

Próbálok túlnézni, s rendesebben megérteni dolgokat. Olvasva a három leveled, szinte mindegyikből ugyan az sugárzik: mindent az egyénre szűkítesz le, mindig, mindig, mindig, egyfaja idealizmussal, szándékos vagy akaratlan tudatlansággal kihagyod az egyéb tényezőket. S rohadt egyoldalú az egész. Én száz százalékig felelős vagyok a szarságaimét, téged viszont száz százalékig meg kell érteni. Amid van, amiben vagy, aki vagy. Nem azért, mert hülye vagy, s nem látod, van ott megannyi fontos dolog is, s igazándiból elkéne követni azt a fárasztó, s fájdalmas agymunkát, ahol az egyént beleilleszted, főleg az értékelésben abba, amiben van. Nem valami külső, menő, szuper, valaki által képviselt, sugalt, nyomatott, vagy az egyoldalú tapasztalatok által összeguberált papírdobozból, s ócska neylonzsákba. S ó jajj, a valóság, a lehetőségeink, persze. Arról próbálok itt beszélni, hogy még mindig az a komoly probléma jön elő, miszerint nem vagy hajlandó megérteni, hogy nem alanyi alapon, alkatilag, szemét s aljasan kitervelt szemétség volt, amit ellened „oly sokszor” elkövettem, hanem jóság, vergődés, bénázás, a nincs s a lehetetlen között. Hiszen a hebehurgya genyóságaink, pofonoknál kegyetelenebb kiosztások, beszólások, lerázások, távol és hidegen tartások, hideg mérlegelések akkor keletkeztek, mikor valamiért fejünkre zuhant a bili. Egyébként, meg úgy voltunk egymásnak, mint két tündérmanó. Melegnyelvű, édesfogú, egymást szeretve ölelő lényke.

Külön kéne tehát választani, mi a saját hibánk, s mi az amiről nem tehetünk. Mi az, amit meg kell érteni a másikban, mi az, amiért felmentést kell egymásak adnuk, mi az, – pontosabban ki is az a másik – ha a baromságot lefejtjük róla.S persze, való igaz, hogy „mit számít minden jóság” ha gyakorlatilag, pragmatikusságosságból nem megy. De akkor legyen az, hogy AZÉRT nem megy, s nem azért, mert ALANYILAG nem jó. Külön kénet ezt tartani – bármilyen nehéz is. Szerintem tudjuk is már ezt, csak nem lett deklarálva, ez még köztünk mindig nem egy törvény. Hanem csak egy szeszélyesen alkalmazott, s ad-hoc felismerés. Próbálok itt felfedni dolgokat, hogy érts, láss, tudj. Megítélésem szerint olyan húsz s harminc százalék között tartunk. Sokkal többet, jobban, s gyorsabban nem tudom ezt csinálni, mert még így is, s számtalanszor besokalsz ettől. Igen, bonyolult, tudom. De láttál te már neoprimitív egyszerűség-jóságot? Én teljesen kiakadok, agyamegyek tőle. Meg attól is, aki ilyenekben hisz. Komolyan. Szerintem minden ember manapság messze-messze kiűzetve van az ártatlanságból. A szándékolt derű egy hókuszpókusz. Önmagunk s mások hülyére redukálása. Érteni, s tudni kell. A strucc az egy másik dolog, az egy nagytestű, s buta madár.Kurva gyorsan tud futni, egy darabig, de aztán mi történik? Szóval, jelen pillanatban nem látok mást, mint a feltárást, őszintét, előremenni a megértésben, egyoldalúan. Ez az út. S azt is látom, hogy ez szinte teljes mértékben rám hárul. Az én példámon, hülyeségemen, önkeresésemen keresztül kell megtalálnod – magunkat…Mert még mindig ott tartuk, hogy szinte a közléshatárig visszatartod magad. De ha nincs más út, ha beszari vagy, hát ez van nekünk. Tudatlan vagy, tapasztalatlan, konok, félős, oktalanul óvatos, de jólelkű, tiszta, inetlligens, s még mindig
ártatlan. (a legszebb, legjobb, legcsinosabb, legfinomabb bájad, hamvad, mézed odadtad mindenféle tarzanoknak, ámen. De ami megmaradt, véletlen-készakarva, az jó nekem: bizton tudom, én boldog tudnék lenni tőle, ez egy tény)Lehetetlenül valóságos, valószínütlenül lehetséges. Kb. ennyi. Más meg nincs.
Nos, először a válaszok.

Első levél:

Igen, jó vagy ebben. Te vagy az egyetlen, aki mélyére látsz ezeknek a dolgoknak. Persze, sok mindent nem látsz, mert nem is tudsz róla. Igen, ez a hunyó dolog. Hm.Nem tudom. Valójában meg van a sok benső igazolásom: szinte minden lépésre, amit tettem. A kérdés, hogy kívülről, s utólag is igazolható e. Biztos nem teljesen. S vizsgálom is, folyamatosan, szeretnék tisztán látni ebben. Bűntudat? Nos, nem is tudom, hogy igazándiból van e nekem ilyenem. Hibákat látok, de nincs bennem sötéten gomolygó mélyérzés. Az, hogy hülye vagyok, mármint szűkagyú, hogy micsoda korlátoltságban leledztem periódikusan, az van. Azt hiszem elég sokat foglalkozom is ezzel, szinte minden levelemben. Valójában örülök, mikor rájövök valami baromságomra, s sikerül szépen ledarálnom, hogy kiférjen s kiürülhessen, vagy szétoszoljon. Szerintem haladok. Ugyanakkor ez valami korlátolt, túlélési kísérlet, amit szerintem humanoidok elkövetnek. Ez a kettős ügynök élet sem könnyű: kifinomultnak s bunkónak lenni egyszerre. Ebben szivesen kiállnék bárkivel versenyre.De mindegy, hagyjuk ezt, mindenki másképp üdvözül. A lényeg, hogy ez a pendellum hagyom szabadon lengjen bennem, mert a folyamatos összehasonlítás, kritika – szerintem – ami élesre feni a személyiséget. Olykor hülyére sajnálom magam, olykor meg igancsak büszke vagyok (rám).

Második levél:

Hát igen. Már vagy háromszor, (mióta ismerlek) mondtál hasonlót. Mint keserű öröm, jól is esik. Ahogy öregszel, majd még jobban emlékezel, szóval, ez még csak a kezdet. S lehet egyre nehezebb lesz szép múltat hessenteni, majd valami jobb reményében…„rózsa, nem kellene megmondanom, de elhervad az élet”, mondja a költő.

Az jutott (éjjel, félálomban) eszembe, hogy: néha olyan mélyen belelátsz dolgokba, hogy a személyt észre sem veszed…Túlélés?
S majd – én – megértem, mi?Jó, végül is ha „nagy vagyok”, miért ne legyek az?
Harmadik levél:
Igen, ez érdekes. Nem tudom kihagyni, emlékszel? Mikor valaki az autópályán éppen csak hozzámért, aztán teljes erővel,
frontálisan a betonfalnak vágódott. S én mint valami filmben, szintén a tükörben láttam?
Te visszamentél? Segíteni?
Gondolom, nem.
Kicsit szűrreális az egész, hhhhhu.

Nem fogok eltűnni, szándékosan nem. Iszonyú lassú vagy, fél évedbe került ezt fölfogni…De remélem, legalább ez valami mély…

Takarékra állítottad a lángot bennem, csak ez van.
Nos, a sok, nyomasztó okosság után, valami vidámabb:

Először is a Joni Mitchell egy nő…
Itt a képe:

Legalább is, amiről beszéltem. Mára kb. így néz ki:

Giccses mese a kivert farkasról

Mint tudjuk, mindenki húz maga mögött vagy egy zsák békát, vagy egy batyu kígyót, vízmosások, liánok, futóhomok, vagy nagy bugyogó sarak közé szorulván. S, persze, én is hátra dőlhetnék valami tamariszkusz fa alatt, s alkalmakként illatos narancsokat böffentve, elhomályosult aggyal, hogy ettől most már minden oké. (Ahogy „nemzedékem legjobb elméi, romjaikban”…)
De, szerencsétlenségemre, nem ez a fajta vagyok. Balett teremre, bálteremre, smúz bankettre, szalonokra alkalmatlan hajdani kis ótvaros farkas vagyok, akiben a szavannák és sztyeppék régész nimbusza sunnyog. Van, aki érti, van, aki szereti, van, aki nem. Nohát, erről senkinek sem kell tudni, ordas farkamat zsakettem szárnyában rejtettem, édesen mosolygok kutyáénál hatalmasabb fogaimmal, orrommal, mint az a bizonyos jószág, a Piroskás mesében. S akad falat, nem olyan nagy, de nagyobb, mint az illatos szelek söpörte, kültelki
mezőkön. Mindenki ismeri ennek a jószágnak az-semmivel sem mérhető kitartását, leleményét, szívósságát, de
nem kell hozzá a legdörzsöltebb kibic, szuper empatikus tenyérjós cigányasszony sem, hogy várjuk a dráma
kipattanását. Vagy, csak egy lépéssel idébb, a jelenetet, amikor hősünk elveszti a fejét, s rosszul, vagy félrekombinálja a balhét. Mancsával ragad meg egy cupákot, az odaillő eszcájg helyett. Rálép a bálkirálynő lábacskájára. Félreérti a homályos célzást, rosszkor, vagy nem válaszol, valamit mond, amit most pont nem kéne, odatartja a markát, vagy nem, a rossz pillanatban. S máris ott van a megengedhetetlen, a végzetes hiba, amit mindenáron el kell kerülni…


S mondták nekem, hogy ez egy veszélyes, nagyon veszélyes hely. Gondoljam meg kétszer, hogy becaplassak a
városba, be – a kivilágított, kiillatosított, elbrokátosított, kikrákottytól visszhangzó Bábelbe. De ültem én elszürkült tábortüzeknél, ahol egymásba martunk undorodva. Voltam énnekem készített rezervátumokban, ahol puskák csövei, csapdák acél fogai, mérgek foszforeszkáló halmocskái vettek körül. Loholtam én városok falai alatt, éhesen és csapzottan, s csavarta az orromat a kicsapó finom főttek és sültek illata.
S töprengtem sokat, hogy Csingacsguknak kéne lenni, vagy Tsingatskukhnak. Netán – Kismukknak?
A kutyára gondoltam, az ápolt és kövérre. Aztán vissza a bölényekre, meg a mamutokra, meg a kardfogú tigrisekre. S látván, az időm elenyészik, azt mondtam: én már pedig se kutya, se masztodon nem leszek, valami a kettő között. S eljött az én időm. Kis arisztokratákkal, s nagy bankárokkal lötyögök, titkon csodálják rejtélyes erőm. Feleségekkel bájolgok, megvalósíthatatlan vágyakat gerjesztve. Aztán vissza-visszaosonok a ritkuló, itt-ott kiégett nagy füvekbe, egy- egy velős csonttal. Amit népem, borzadállyal, de elfogad, mert éhes.


Aztán néha, sötét esők söpörte, holdtalan éjszakákon, meg négydimenziós, vérvörös teleholdak idején, fújom a
bádogtrombitám, mint abban a régi songban, nekidőlök én is egy lámpavasnak, csapzott a szőröm, kocog a fogam, s a régi, rettenhetetlen s híresen hátborzongató üvöltés helyett, kis nyüszi-nyüsziket köpködök a lefolyókba. Renegát lény lettem, akit legfeljebb egy másik, mint én érthetne meg, de azok meg nagy ívben leszarják egymást. Kurva jó, nem?
De ha valakit egy ehhez közel álló lírai megfogalmazás érdekel, akkor hallgassa meg ezt a lenti számot.
Megyek, megszólalt a szolgáló csengője.


Jack

ebben meg marha jó a gitár:

Andrea: életem legszebb levele

„Húha! nem is tudom mitévő legyek s hova szarjak ezek után… te drága jó ember! Te nagyon fogsz nekem hiányozni, s életem csak egy üres kráter lesz a te barom hülyeségeid nélkül…. nem sok ilyen állat pasi van ezen (azon) a qrva szájton, mint Te. 

Élőben azért ez még sokkal, de sokkal rosszabb, meg kell mondjam, mert hamarabb kiderül a turpisság… jönnek a szavak, hangok, gesztusok, illatok,szagok, fül, agy, bőr, szív….fuck knows Pista! Úgy szar ez, ahogy van, s úgy vidám és mulatságos is egyben. Halálra röhögöm magam. Légy magadnak s másoknak mindig is egy üde színfolt, s azért kápráztass még tündéreket, sziréneket, boszorkányokat meg démonokat a fergeteges brutális-intellektuális-verbális-éneddel.

Minden jót Neked.

Andrea”

Kegyelem királyságom

Nokomis, 2010. szept. 26. álom a hazatérésről két héttel a balhé előtt.

Ülök itt a valóságban, a kintiben is bentiben is egyszerre, s nézem, hogy tűnik el ez, amit többnyire valódinak hívunk. Ki tudja mért. Persze, jó formát adni az álmoknak, de érdekes látni mi marad, mikor a sok sallang odavész. eszembe jutnak azok a híres s pazar valóságok, amikben hatvan éven keresztül éltem. Földes szobák, vakablakok, visszhangzó folyosók, huzat, idegen-kontinens-szemétszag, foltok. generációk foltja az olcsó szőnyegen, rosszul ürülő vécék, penész a kád körül, a keleti és nyugati és sarki fűszeresek a szegényes választékokkal, kis portékácskájukat taszigálva egy nagyobb világba, rám, nekem, belém, a nagyobb világból jőve, vagy menve, ismerős útitársak. S én mindig hazaviszem ezt a motyót a kis konyhámba, s belerakom a belevalót a kis láboskámba, s felesleges lakomákat főzök békét s társaságot remélve, Amire ezt az egészet kitalálták.

Aztán magamra húzom rövid, vagy szakadt, s mindig olcsó takaróm, egy mindig idegen ágyban, s amin nem érdemes változtatni, mert valami úgyis tökéletlen: kemény a párna, bús az éjszaka, vagy a holnap bizonytalan. S eszembe jutnak lepratelepek még langyosak az előző lakók jelenlététől, vagy az éter szagtalanságára hűltek, mert surranó lakói közömbösek az esztétikára. Én meg jöttem a zsákommal, a söprűmmel a felmosómmal, s hordtam és sikáltam, s szakmailag vizsgáltam, s mértem és terveztem, s fabrikáltam és pingáltam, s próbáltam, próbáltam összehozni egy szögletet, egy kis polcot, egy ülőkét, egy háttámaszt, egy villanykapcsolót, egy lefolyót, egy dekorációt egy gipsz ornamentikával, légies bútorral, vagy valami súlyos és cirádás fa dromedárral. Olykor egy
kaviccsal vagy cifra alátéttel, s mindig másnak föl tenni, föl kell rakni, lefeszegetni s elbaszni a leszedéssel, aztán kínnal visszaszerelni, lehordani, kidobni, s elballagni a  nincs hova dobni nejlonszatyorral a hajnalban, nekem még szemetesem sincs, el a zuhogó kukások mellett, ismerősként rájuk mosolyogni, imígyen kérve engedélyt a
lemaradt kisszemét behajítására. Ilyenkor mindig késik a hajnal. S amikor eljő, mi átfolyunk egy másik napba, ahol majd egy újabb realitásba keveredünk, mindent elölről kezdve. 

Kegyelemkirályságom. Nos, azt álmodtam, hogy hivatalosan is visszakaptam elkobzott vagy elveszett tanyámat, amit fölvert a gaz, amiben lepusztult mind a berendezés, vagy ellopták, amiben csavargók haldokoltak, amiből kitéptek minden vezetéket, amibe koromként dőlt be az városi éj, aminek bűzétől elmenekültek a jóravaló
állatok, akik jobban tudják, ha valami nem stimmel, aminek ablakai és ajtajai  mint tenyerek csattogtak a szomszédokkal nem törődve, amelyiknek minden sarkában egy sötét árny gubbasztott, aminek ereszében nagy denevér gombák nőttek, ahol minden nyikorgott, verte az a ferde eső, s fújta s a rongyoló szél, minden otthonossága lilára fagyott a hidegsikátor  holdfényben, s száz éve nem hullt virágpor húsvét vasárnapján. S
ide értem én, más, segítőkész nincstelenek hadával körülvéve, s botkezükkel böködtek, rongylábukkal topogtak, csonka fülük rezgett az izgalomtól, s kazal hajuk igazgatták, foltos gatyáikat rángatták, ide-oda himbálóztak a rötyögéstől, keringtek távoli tekintettel, egymáshoz riszáltak és én is piruetteztem, s kazalnyi aurában fénylő bogárhadak keringtek, s a szájukban gyufaszál sercent, s nyáluk csordult, s mégis bizakodás, s remény volt a levegőben, megérkezés és örök otthonérzet. Kicsi voltam, poros, sebes és boldog s végre Odüsszeuszként ide végre hazatértem.

Jack
ui.: amíg él, ne adjátok már el a házat a faterral. majd, ha már nincs többé, oké?

Látóember és egy „olvasói reakció”

Látóember, aki mindenre kész

Többnyire nekem lehetetlen nem létezik. Baromira nem szoktam aggódni, ha magamról van szó. Megyek, s kész. S megcsinálom.(Mesélek egy storyt. Nagyon röviden:- Az „elfújta-szeles”, híres tengerparti városban, Charlestonban vegetáltunk mert recesszió volt, amikor bejött a Hurrikán Andrew Miamiba, ahol soha sem voltam előtte. Ezer kilométerre délre. Fölhívtam egy magyar templomban egy székely papot, amit a tudakozóból kaptam meg. Kérdem tőle, hogy lehetnék e én ott valahol a templomkertben. Kérdi miért? Mert jön a hurrikán, össze fog dőlni a város, s lesz munkám.


Csak rövid időre. Aszondja a pasi: de hiszen itt semmi nincs, süt a nap, nem érti. Persze, benne volt a tévében, én is onnan tudtam, már egy fél órája. De, hozzátette, hogy hát ha nagyon akarom, menjek. Két óra alatt összepakoltam, s először az életben otthagytam a családot. Mentem, mendegéltem, közben jött a nagy szél, megálltam egy kicsit távolabb, egész éjjel hánykódtam, mint egy hajó, s másnap délután ott voltam. Alig lehetett bemenni, mert akkora volt a kupi. A hurrikán már elment, de minden a földön: villanyvezetékek, épületek, tele döglött állatokkal, szeméttel, meg minden. Másnap istentisztelet. Mentem én is, s azt hallom, az én papom ezt mondja, mikor meglát az ajtóban: „S kedves gyülekezet, ez az ember tudta, ez az ember tudta, hogy ez lesz!.” Emberek úgy néztek rám, mint egy jelenésre. Két nap múlva volt floridai biztosításom, engedélyem, s munkám. Fél évig voltam lent, lényegében abból vettük a házat, s költöztünk haza…)

Látóember

Jól van Látóember, látom fészkem romjait, s érzem reggeli bukolikus kávézásaimnak lőttek. Érzem a megszokás falainak recsegését, s lelkem ízlelőbimbói lubickolnak az újban.
Követlek

Mi a f…vagyok én? egy önarckép-csalamádé

„korosztályom legmegbízhatóbb férje”, gazdálkodj okosan, nép-művelő, orosz Volgát amerikai Cheroki Jeeppel összekombináló autószerelő, ezer azért nem, de legalább harmincmester, fa-vas- építőipar szakértő, hotel, és templom építő és dizájner, anyagbeszerző a szocialista hiánygazdaságban, Sztahanov a kapitalistában, világdezertőr, és mítuszkonstruktőr; javíthatatlan vesztesek sikeres átnevelője, és periféria szakértő; deszant rakodó, s szakmunkás szívlapáttal, csákánnyal és forrasztó pákával, kisdedek elfingatója és nagydedek meghorkantója, macskák kedvenc párnája, s kutyák fővelőscsontja, tragikus pelikanologus, és bizalmas trillakommonikátor, kóbor férfiak lelki tanácsadója, szociális ügyitézője lerobbant otthontalanoknak, éjszakai romeltakarító s égig érő kupleráj güzü raktárosa a Proli Internationaléban, szarevő anyagkiadó és átverhethetetlen könyvelő , bohém cégfőnök, és szigorú brigádvezető. 

S hát balatoni, dunai, atlanti, s floridai hajós és révkalauz, sós és édesvízi horgász, csalik és előkék nemzetközi szakértője, bogok, csomók, bűvészmestere, profi piaci halpucoló, s másodállában a Hiltonban főszakács, miliőfotós és komputer artist, szófosó és számitógépoktató, agyizomfejlesztő és ideggyyúró, libidó rehabilitátor, megrögzöttek és mániákusok szélnek eresztője, a máshova és a sehova vágyók utazóügynöke, tétovák dobbantója, utolsók pattintó ostora ; türelmetlen és balkezes operatőr, reménytelen gépek, érthetetlen technológiák, fáradhatatlan buherátora, elvakult munkaügyi sólyomszem, bezsongó- táncpertner, s izgága strandolótárs, könyvtárpap és kultúradict, videótékabúvár, árúházkalauz és anyagszakértő, női ruhák próbamestere, hajfestő és öltöztető, hálószoba gyóntató, s engedékeny birokellenfél, a gyöngék szurkolója, csupaszív cimbora és vízionárius nagyfőnök, s a mindenben a kedvenctárs, a megbízható alkalmazott, a tátott
szájú világutazó, s a csalhatatlan idegenvezető, taxi és teherautó, motor- és hajó versenyző, mester- szakács, innyencmester és élvkombinátor illem-étiket-nyelv tanár, filozófiai és világnézeti professzor, szinkron és kultúrtolmács, valamikori zsonglőr és ágyakrobata, az Ezeregyéjszakák szultánja, és Aladinja, elhagyott, finnyás, elfrigidült, elleszbisedett, elegyszerűsödött, foguk, fanszőrzetük, hullatta elhízott vagy izomsorvadásos, hidak, szakadékok korlátjain billegő keleteurópai nők szexológusa, hipnotizőre, diétásnővére, oktatója, sofőrje, beszerzője, útikalauza, edzője és társalkodónője, ha?

Lírai önéletrajz

A kezdetekben a baj az volt, hogy nem abba a valóságba raktak le, ami nekem való. Úgyhogy kerestem valamit, a világirodalmat, s minden eshetőségre, teletömtem vele a fejem.


Aztán kezdődött a bazdmeg. Veszett utcagyerekként semmilyen útmutatás, semmi nem volt, – se apám, se anyám. Aztán jött még egy segítség. Barátom lett egy művelt, zsidó művészházaspár fia. Avantgárd, kozmopolita, egyetemes műveltség. Ez is jót tett. A rajztanárom, büntetésből a fiatal Gyémánt László lett…
Viszont éheztem, s gondoltam, tizenhat voltam akkor, ha én is ezt akarom, akkor ehhez egy hely, – ház, otthon, tudás, pénz kell. Otthagytam a gimit, s elmentem munkásnak, s csak hosszú évekkel később szereztem meg a strigulákat. S innentől kezdve egy hosszú, majd negyven éves vándorlás következett, s lényegében egyedül. Aki velem jött, az nem ugyan azért tette, mint én, s valamiért el is tűnt. Nem okvetlenül a saját hibájából, – akármilyen okból. S hát elkezdtem szőni ezt a félig barna félig szőke hajfonatot, ahol az egyik a mítosz, a másik a valóság.

(Mert azt azért már régóta tudtam, hogy a valóság nem ér véget a krumpli áránál, s tekintettel az ember nemesebb voltára, jó, ha a földre rángatott mítoszban is tud folytatódni.)

S hol ez érvényesült, hol az. A szükségletnek megfelelően. Volt, hogy sutyiban olvastam, volt hogy én magam is elriadtam a fikciótól, s évekre jóravaló munkás lettem. Aminek azért megvolt a haszna, egyfajta valóságtanító, akinek azért jó fogni a kezét. Ha a szobrász elbaltázza az egyszem márványát, nem lesz belőle Dávid soha…úgyhogy tanultam, integráltam, tanultam, közel húsz év kőfaragással telt, akár „A” szobornak is nekiállhatnék.

S hát jöttek az ötéves tervek, mint a szocializmusban, vagy, mint a kismacskás vicc esetében, aki áll a kéményen, ázik és fázik, ránéz az órájára, s azt mondja: „na még öt percig baszok, aztán elmegyek haza szárítkozni”. Merthogy lemaradt a nagyok mögött, akik állítólag oda mentek, oda le….
Egyre gyorsultam, egyre profibb lettem, de lemaradtam a kapitalistákkal való versengésben, bár nem estem ki.

Próbálom csak a lényeget…

Inentől kezdve tehát én magam kreáltam a történetet, fél szemmel, mint a Conrad libája az első, fiatalkori beidegzésekre, másikkal meg a „Valóság Oroszlánra ”figyeltem nagyon, jegyzeteltem, mindenféle drámai fordulatok jöttek, több tapasztalat, mint kéne, s egyszer csak megérkeztem. Odüsszeusz Ithakára. Megnyertem a háborút, végig csináltam az összes próbát, megőriztem minden vitalitásom, nem bolondultam meg, s a kutyám is ott volt a kikötőben. De útban a palota felé már tudtam, hogy azt elég rendesen széthordták, furfangomért, mikkel mindenki gyarapodására csatákat nyertem, irigyeket, azaz ellenségeket is szereztem, Pénelopé várt és várt, de aztán beteg lett, s megbolondult. Valaki azt súgta, ne is menjek, mert meg akar ölni. Csinált is egypár húzást, de hát az nem úgy van…

Végül is találtam egy lúdtollat, meg egy üres papirusz tekercset. Meg a csupasz falakat a dombon, ami az Ion tengerre néz. Egy széket, egy lábast, egy derékaljat. Valahogy sikerült magamnak egy kis helyet csinálni, több nem is kell. S most ülök, minden gyönyörű, s azon tűnődőm, hogy lehetne ebből a miriádnyi vázlatból egy összefüggő eposz, egy mese. Hallom viszály van mindenütt, az emberi hülyeség ugyanúgy dúl tovább, s komoly gondom van azzal, hogy hiába mind a leleményem. A sok tanulság, s tudás. A dolgok nem rajtam múlnak.
Átmentem a szomszéd hajóácshoz, kicsit borozgatni, beszélgetni. 

Lementem a kikötőbe, hallgatni a halászokat. S próbálom beilleszteni a hétköznapi „valóságba”, ami velem történt. Sajnos errefelé tanult ember nem jár, pedig tudva tudom, egyedül nem lesz könnyű a homéroszi aranymetszést eltalálnom. Ráadásul, ahogy nézem kint a szeleket, hogy vágtatnak a hullámok hátán, s így, hogy a nőm elhervadt, a szirénekre gondolok. Azok a képzelet szülöttei, vagy valóságos lények?

Csak álmodok itt, vagy élek?


(még több rólam. itt van egy részlet a fönt említett befolyásokból. Volt,
amikor ez volt a bibliám.
Az „ó, Carl,-tól a második fejezetig bezárólag

A vörös pecsét

Éjjel az ember gyanús. A rendőrök éjszaka vadásznak. A rendőr egy éjszakai vadászfajta. A rendőr egy vadász. Lámpával vadász arra, aki mozog. Arra, aki gyanúsan mozdulatlan. Emberek kerülik a rendőröket. A rendőrök hordják az embereket a jailre. Minden éjjel zuhogva és csörömpölve nyílnak és zárulnak a vasketrecek ajtajai, s izzadt, riadt, büdös, dühös, sokkos, zavarodott emberek tucatjait, százait, ezreit, s ki tudja, százezreit hordják be. S ami a legkülönösebb volt, hogy nincs kivétel. Persze a nagy átlag, az alja nép. Kíváncsi lennék, hogy mi történik a határesetekkel. A gazdagokkal, a kiváltságosokkal, a befolyásosokkal, akik piásan vezetnek, balesetet okoznak, gyorsan és felelőtlenül vezetnek. Drogoznak. Pofon vágják a feleségüket, vagy valami más rokonukat. Mert ott
mindenféle volt. S soha nem felejtem el a pacákot, aki le se feküdt, a jó kinézetűt, hogy nem snasszolt neki a hely, mármint az ágy, mert ugye mindenki kap egy matracot, az az ellátmány, megy az ember, mint egy idióta kisdobos. S egy betonszobából kivesz egy összehajtogatott zöld műbőr matracot, meg egy zsák ágyneműt, ami egy lepedő meg egy takaró. 

A takaró két milliméterrel vastagabb, mint a lepedő. Valahogy túl kéne ezt élni. Valahogy ki kéne ezt írni magamból. Valahogy kéne írni egymillió szót erről. Mindegy mi. S megy az ember a hé-vel. S egy amolyan civilebbnek látszó kizsebeli. Leltárba vesz mindent. Megszámolja a készpénzt. Ha van. De
nem ad róla semmit… Mindent elvesznek. Mindent. Később, kiderült, mégsem mindent. Papirosokat nem. Kis fecni papírokat nem. 

Az egy kis fecni papír, ami hivatalos, az a számod, adnak egy számot. Később kiderül, hogy az a szám, a nyilvántartó számod, amit muszáj használni, mint egy előhívó számot, ha akarsz telefonálni. Ki a külvilágba. Azt akarom, hogy ez a nő szenvedjen, hogy ez a nő, megszenvedje mindazt a geciséget, amit a nők elkövetnek, tündériek, imádom őket, ó, a remegő keblük, ó, ahogy az angol író most olvasott regényrészletében, fingjuk sincs semmiről, se a nagy írókról, se a nagy irodalomról, de tudják, hogy miért sír egy férfi amiért rosszat álmodott, s odadugják, odasimulnak, odalihegnek, s meg lehet fogni, a húst, a szőrt, s legyinteni, s odahagyni mindent, s befogatódni, s ahh, szétáradni a meg és meg nem értés nagy mezőin, legyen az színes őszi, végtelen hegyvonulatok ormai, vagy kis rókákkal, s borzokkal teli rejtett lankák. Most megy le a nap. Szép. S ez mindig szép, mindenütt a világon szép. S itt a mexikói öböl partján is az. Különösen fokozza ezt a akarom ölni. Egy idősebb, de még elég jó kinézető nő az előbb azt mondta, hogy imádkozik értem.

Szép a tenger mondtam.
Ó igen.
Nem tudod milyen hideg?
Nem, csak most érkeztem én is
Nem hoztál fürdőruhát?
Nem, de úgy tűnik kellett volna. Je.
De így is jó itt lenni,
Hát persze
Jó ezt hallgatni,
Ó azt nagyon
Gyógyító
Igen, te jól vagy?
Hát, nem igazán
Tényleg?
Hát igen, dolgok történnek
Nos, akkor imádkozom érted
Köszönöm
Viszlát
Viszlát

E elment a hölgy, le a homokos parton, egész közel a tengerhez. S mintha lett volna ott egy másik szék is, s mintha lett volna ott valaki abban a székben, de ez nem biztos. Körülnéztem. S tényleg gyönyörű volt, kicsit olyan tanguay-os dél-Kínában, a még mindig tükröződő még mindig kék tenger, sima, domború és nyugodt, s a távolban egy sötétvörös vitorla, s apró vörös és sötétrózsaszínből kevert. Függőleges csíkok felhőkből. S egy másik vitorlás libeg be vitorla nélkül, csak az árboca imbolyog. S ahogy a nap egyre közelebb hullik, úgy emelkedik ki az ezüst, a szél teljesen elül, s nem messze egy teljes vitorlázatú hajó billeg. Szóval itt vagyok már
megint, megint egyedül egy gyönyörű tájban, tenger, dűnék, naplemente, s újra kudarcot vallott az életem. Ez az egész hamari hamvasság… De hát mire vesztegettem el annyi annyi évet, évtizedet? Nem éreztem én hiábavalóságot, léhaságot, restséget. 

A padról, ami kicsit ravaszul ki van emelve jól látni a naplementét, szándékosan tehették ide, ahogy keresztüllátni a partsáv dűnéin, rá a tengerre. Látni a kis folyó torkolatát is, ahogy a hajók ki bemennek rajta. S eszembe jutnak tájak, tájak mindenütt, ahol a fenségbe egy dolog lehetett volna jobb, egy nő, egy társ boldogirtó jelenléte, megnyugtató volta. Valakié, akivel együtt éljük meg az élményt, s igen, már megint ez a maximalizmus, mert egyedül nem elég. S hányszor beszéltem én erről hány és hány nőnek, s hiába. Legutoljára ennek itt, ki tudja, hol van, lehet csak pár száz méterre innen. S hogy lehet, hogy nem volt neki semmilyen foganatja? Hova hulltak szavaim? Egy rabszolga nő volt, a helyzet rabszolgája, s úgy tett, mintha figyelne, – de hiszen helyeselt, egyetértett, véleménye volt, ha nem is mindig jó. S akkor mi történt, hol van most az a gondolat, az az érzés, az az ő, a lényének az a szelete, az a morzsája, az csak úgy nem tűnhet el!? Vagy igen, vagy minden csak úgy jön meg megy. Csak bennem nem? Miért gondolom én azt, hogy más is olyan, mint én? Ez nem okvetlenül van így? De hiszen ez szörnyű! Mit lehet itt tenni? Hogy lehet megtudni, nem rendőri módszerekkel, nem inkvizítorival, nem rögtönzött vagy alattomosan kitervelt fondorlattal, megkerülésekkel, álcázásokkal, s hogy lehet mindezt úgy csinálni, hogy ne menjen az élet minőségére, hogy ne rontsa az élményt, ne egy kísérlet legyen, ahol eltárgyiasul a személy, kísérlet tárgya lesz, s nem az a szent kocsonya, aki a létélménytől megremeg.

Eszembe jut, hogy elvittem ezt az őrült nőt Miamiba abba a high-life-os kikötői komplexumba. Óóó. Ami itt legtöbbször kidob az ágyból, az az abszurditása ennek az egésznek. Hogy követhettem el ilyen óriási hibát, hogy juthattam ide. Hogy nem akadályoztam ezt meg, én a legokosabb, előrelátóbb pacák, én követtem ezt el magam ellen? S most olvasom a kisbusi önítélkezését, meg a rengeteg össze-vissza hozzászólást, s a nagy megideologizálástól mekkora út vezet az egyéni sorsig, micsoda szakadékok vannak itt. Itt, ahogy ülök, egy menekült táborival nem felérő, mocskos camperben éjfélkor, egyedül, mint egy rab, nem tudva mit hoz a jövő, szédelegve az agyamban szétbombázott kommunikációs központ üzemzavarában. A Cohen szép számokat énekel, a véletlenül arra kapcsolt üzemben s idegenként hallgatom őket, ismerem mind, de az ember, aki ezt teszi az csak nagyon nagyon távoli és értetlen rokona annak a másiknak, aki én réges-régen oly sokáig, ugyanaz a glorius ostobaság világegyeteme voltam. S ki ez a sprőd új lény, aki olykor mérgektől telitett hüllő könnyeket ken szét fáradt, ráncos arcán. 

Miféle létjogosultsága van az ilyennek? Mire kell ez? Magának, minek, megütközésre? Kinek, segíteni? Az igen, segítség az mindig kell, de az nem önzetlenség, ha nem tudjuk elképzelni a körbekapcsolódó áramkört, ahol teljes ereje és öröme csobog a létnek s létezőnek. Műszak jön ez után műszakival, mert a legrosszabb variáció valósult meg, ahol a lény a lététől különvált. Ez az abszurditás ez öl meg. Ez nem hagy aludni, s voltam már fojtogató helyzetben, de most valami fényességről ábrándozom, valami felvillanó megoldásról, ami szokott jönni igazán nehéz időkben, kényes, sorsdöntő helyzetekben, a jailen, mikor a halálomon voltam. Nem kényességből, bár úgyis mondhatjuk. Hanem mert az nem én vagyok, s nincs meghosszabbításom se oda, se a hasonlókba, ezt nyíltan kimondhatom, mint ahogy van, aki nem tud valami nevében kisbabát ölni. Lábat fűrészelni. S ez nem egy egyszeri poén volt, ez egy komoly rábaszás, amit egyszer, ha el tud viselni hirtelen halál vagy gyorsan lefutó rák nélkül, egy földi halandó.


S itt megy ez az ária, a Villa- Lobostól, hm. S tényleg elfecsérlem az életem, s micsoda szégyen. Mert egy biztos, valamelyik nap is ez járt az fejemben:

valamit kaptam, ez az ízlés, ez a tájékozódási képesség, ahogy megtalálom a világban a jót. Ez tényleg valami olyan adottság, amit nem használok ki, amit alkalmaztam minden hála és köszönet nélkül végestelen végig, mikor embereknek két marokkal adtam mindenből, sokszor anélkül, hogy észre is vették volna, de ami még rosszabb, nemegyszer leköpködve, sokszor ellenem fordítva, hülyét, idiótát, nyomorultat, kitaszítottat, nevetségesség tárgyát, magányost, barmot csinálva belőlem. S az oké, hogy nem kapok cserébe –mint egy emberi lény semmit, de hogy még én baszok rá, ez már sok, ezt, legalább ezt abba kell hagyni, ebből ki kell menni, legalább az emberi méltóságom vissza kell kapni.

S még egy:

Abba kell hagynom, ezt az ideiglenes írást. S hát itt van ez az alvilág, – az Arthur Brown énekli a „Hard Raint”, az övé dübörög, s úgy hull, mint egy végítélet.

Erről beszélek. De hát ez a kérdés mindvégig rejtve maradt előttem: nekem kell lennem, kell énekem lennem az alvilág szakértőjének? Az nem valaki más? Vagy csak valamit nem jól látok, s hülye vagyok, mit lehet tenni, de nem, amit följebb mondtam, az egy elég széles skála már önmagában, s nem vagyok én rétestészta, a végtelenségig nyújtható, anélkül, hogy szétszakadna. Bár, az egy nagy kérdés, hogy az, aki annyiféleképp tudta, az honnan tudta. Hosszú ideig senki sem jött hozzám, az ajtóm tárva volt, s lengett az ismeretlen látogatóktól üres, hellén szélben. S ez még azelőtt volt mielőtt eljött volna hozzám, hívatlanul a sötétruhás, a komor és könyörtelen a nagy vörös pecséttel. Addig az idő egy messzire nyúló nagy hullám volt, ami hajóm orrát mindig messzire emelte. S egy szép napon, mikor már ki tudja mióta ajtóm nyitva hagytam, valaki ült odabent, egy lassan kibomló alak, kinek úgy létét, mint célját hiába firtattam. Egyedül ő tudta mért jött, s azt is miért volt annyira fontos dolgoknak elébe menni. De ott ült harmadik háromharmadom nehezülő éveiben, arcátlan arcátlansággal, hívatlan meghívottként. S egész énjével mást nem csinált, mint valami ismeretlent s nem kívántat sejtetett. 

Nem volt ott semmilyen szám, mennyiség és forma, valami, ami valamire valamiért reagálna, csak a távolban valami megfoghatatlan, ami a sorára várna. Egyre terebélyesedő, ígéret, jelenlét, melytől az ég észrevétlenül elsötétül s tudat a szabadság korlátoltságára ébered.

Azóta ki-kinézek, s latolgatom hova szökhetnék, miféle tágabb térbe, s közben a távlat reménytelen fordul önmagába. Hát ennyi lett volna? Ezen tűnődöm lassan fölfogva az egyre gyönyörtelenebb szorítást a szívemen. S közben a sötétruhás szenvtelen arccal, de inkább értetlenül néz rám, nem mondhatnám várakozóan, mint aki tudja, úgy se érteném, mire vonatkozik a vörös pecsét.

Mikor az ember, lé

Végre lehetőséghez jut, akkor mondja a magáét. A magáét mondja. Gyorsan elmondja a magáét. Muszály elmondania, ami a bögyét nyomja. Mert ugye elveszett a postagalambja, s csak ült a távirdájában, s nehezen megfejthető morzejelekre hagyatkozva élt, kellett élnie, s valahogy olyan monoton volt minden, billegett a székén, nézegette a madarakat a sürgönydróton, szeme meg-megakadt a papiron és tintán. Ujján még mindig ott a kis tintafolt, kis szégyenfolt, elhalványult, elszineződött kis pír, valamiről mesél, az ember teszi a dolgát, mindenbe beleütközik, zajok szűrődnek be, néha nagy kongás, mint mikor az ember a központi pályaudvaron nem találja a vágányát a vonatjával. Akár írhatna is, de minek. A rádióból is recsegve, szaggatottan jön a hang, mint messzi vonatfütty néha egy sípolás, vagy csak a statikus elekromosság recsegése.

 Az a néhány, megválaszolatlan szó kopog csak fejében, s mint pinponglabdák pattognak egy húrjaszakadozott fazongorán. S aztán egy nap kilép ajtaján, nyelve alá helyezett cukorkájával. Nekivág, hogy magát megkeresse. S mellette egyre sűrűsödik a forgalom, óvatosan közeledik a térhez, már ideszűrődnek a csintradatta hangjai, a felhajtásé, a demagógiáé, lökdösött, felborított, tologatott tárgyaké, ahogy emberi indulatok között verődnek. Kis cukra ilyesztően fogy. Közben csípi is a nyelvét. De megpróbálja nyugodtan tartani. Már csak néhány lépés a tér,
lökdösi a felbojdult tömeg. Aztán a sarkon kifordulva, mint megvadult méhraj, rászabadul a telített látvány, a hangorgia, mások életigenlése, fel és begerjedt állításai, mindenki más magabiztos pantominja, meg a szemét
mindenütt. Mostmár komoly veszélyben a minimalizmusa. A közeli árkádok egyik oszlopa mögé bújik, valamit mégiscsak ki kéne hámozni ebből a felhajtásból, megérteni mi történik, kis beszél. 

A valaki van az emelvényen, piros a nyakkendője, fején ismerős tányérsapka. Mutogat, hadonász. Innen messziről, olyan mint egy mitugrász, pedig nyilván mond valamit. A kis kerek cukorka szélei élesre olvadtak, s egy kis luk keletkezett a közepén. Beledugja a nyelve hegyét. Igen, kétségtelen. Gyorsan sarkon fordul tehát,
még időben hazaérjen. Házán ott ül a galamb, megjött ez a galád állat. Szaporázza a lépteit. Futtában gombolkozik, az ajtótól az asztalig tépi le magáról a ruhát, megbillen a tintatartó, újabb folt az újján, de egyszercsak serceg a toll a papíron. Szájában a kis cukordisc szaturnuszával festékfolyamok keletkeznek, gomolygó, szines gőzök áramlanak orrlikából, fülében csilingelés, kertekre ablakok, s ajtók nyílnak, pirkadni kezd a láthatár, kéményekből füst száll, s megszólalnak az első madarak. Gyorsan nyálazza a borítékot, s karjára települ a megtért madár. Belétűzi a levelet. Aztán nézi hallja a messzeségbe tűnő szárnyak suhanását, a cukor utolsó kis kristálya is elenyészik, de ő most már megkönnyebbülést érez. Hát itt van megint ez a jövő, ez az élet. De mostantól bentről kifele nézve.

Jack

Néha, tényleg utálom magam. Hogy lehetek ilyen kis pöcs?

Mióta itt vagyok már, mióta megy már ez a kukucska a jó dolgokba, s az ember a legelemibb dolgokat nem követi el…, nem veszi észre, nem látja. De ma felszabadulva mint egy spartacus, ide ültem, lelkem felrázott párnájával, s eszembe jutott, amiben élnem kéne.

A Tom Waits.
Úsztam itt a csatornában, harapdálva, tuszkolva, csiklandozva a patkányokat, lazuljanak már le rólam, s nem tudom, ki volt már ebben, de nem könnyű. Nos, kikloffoltam az esti cigánypecsenyém, ott vár rám. Amúgy, eszembe jutott, hogy a Hülyeség Királyságához sok minden kell. Fogalmam sincs hogy azonosultam – innen – az őrültekkel. S Ó! hányan mondták is nekem, nekem ezt nem szabad. Mint valaki mostanában mondta, hogy sírni sem…
S persze a nagy kérdés, kinek van joga, hülyének lenni? A gazgadoknak? De komolyan? Ha ne vagy gazdag, mint annyi hülye, akkor dögölj meg? Vagy van – egy elég sikamlós – de mégis valóságos, s elérhető kiút?
Gondolkozott már valaki azon, hogy megfog dögleni? Hogy az egy s nagyszerű életének
egyszercsak vége lesz?


Nos, itt van ez az ember, a Jóisten áldja meg minden molekuláját, génjét, s atomját! S mielőtt mára teljesen kipurcannék, őt fogom hallgatni, s melegen, ajánlom mindenkiken, akinek nem fagyáló folyik az ereiben.
Meleg öleléssel

Egy
Jack

Mini, („nemesi”) önarckép

Elég nagy bizonytalanság van bennem, hogy megírjam e ezt, a legkülönbözőbb okokból. Nem lehet honnan megközelíteni, s ebben a mítosztalan és pátosztalan hazai valóságban ez a tartomány, ami rám igaz, egyszerűen csak kívül esik mindenen. Még csak nem is érdekes. Ha van is különlegesség utáni vágy, igény, akkor az egy másik helyen van. Másban. De mint eddig, mégis megpróbom, különös tekintettel, mert egyedül vagyok, majdnem remete, de él még bennem, hogy volt, itt-ott van is, létezik egy színesebb világ. Nem minden pénz kérdés. Azt tapasztaltam, hogy sokan annyira kiéheztek itt bizonyos dolgokra, hogy mikor ezek előjöttek, lehetővé váltak, akkor ráragadtak, mint a légypapírra. S például az oly kedves bohémokból wellness fogyasztók lettek, vagy potyázók. Vagy szarevők. Vagy…, nem folytatom. Mindenki politizál, mindenki szid mindenkit, mindenki ki van akadva, s az egész rettenetesen vulgáris. Pedig létezik egy nagyobb s igazán jó világ, ami hozzáférhető, még ha nem is rakta valaki magának össze, élhetne abban. Tisztelet a kivételnek, mindig. Nem részletezem, mert ez nagyon nyomasztó számomra, de tudok róla beszélni, van véleményem.

Ehelyett írok magamról valamit, ki vagyok, mivel foglalkoztam, s mit csinálok most. Próbálom röviden, tömören. Itt ott teszek némi megjegyzést, a teljesség igénye nélkül, de lehet kérdezni, ha érthetetlen. Ha, ha s minden ha. Úgy tudom valamiféle fajta nemesi ősök voltak itt, gyanús, mert én magamra mindig úgy tekintettem mint egy kifosztott nemesre. Valahogy felülről, s nagyvonalúan nézve a dolgokat. Idealistaként, amivel sokszor vádoltak, de amire egy idő múltán nagyon büszke lettem, s vagyok. Sok szempontból rettenetes gyerekkorom volt, de nem pusztultam bele, sőt. Kimondottan élveztem mert szabad voltam. Amolyan kalandvágyó, rossz gyerek. Apám disszidált, én meg anyámmal nyomorogtam, akinek ezer baja volt, s szereteten és némi táplálékon kívül semmit sem tudott adni. De ez elég volt. korán otthagytam a gimit, mert meguntam a rongyokat és az éhezést, s elkezdődött ami az életem lett. Innentől inkább csak felsorolást írok, aztán meglátjuk.

Mindezt pedig azért, hogy abból hátha kitűnik, hogy ha valamit mondok, amögött mi van, mi lehet. Természetesen a teljesség igénye nélkül. Tizenhat voltam, s különböző okból egy elhatározás keletkezett bennem, hogy én már pedig regényíró leszek. Írni akarok, – mindenkinek, s ehhez meg az – akárki – életét fogom élni, hogy hiteles legyen amit majd mondok. De előbb kell egy hely, ahova leteszem a seggem. Semmilyen rizikót és semmilyen elkötelezettséget nem vállaltam föl, inkább a nehéz utat választottam.

Mikor minden barátom szépen továbbtanult, akkor én elmentem fizikai munkásnak. Hebehurgyán meg is nősültem. Az volt az elképzelés hogy majd egy tanyán élek, önellátó gazdálkodó leszek, s írok. Ehhez kerestem valakit, ami nem könnyű. 

Hamarosan elváltunk, én meg keményproli apósom nyomására ”rendes munkásember, teherautó sofőr lettem. Jártam a világot, s nagyon élveztem. Aztán hajós lettem a Dunán. Aztán Pesten taxis. Aztán az Alföldön megint sofőr, főleg azért ott, hogy majd a tanyán kötünk ki. Második feleségem jobban bírta, de egyszer csak kifújt az a hely is, s a Balaton mellett népművelő-könyvtáros képzettséget szerezve kultúrház igazgató lettem. Miénk volt a legmenőbb ilyen intézmény, legendás volt. de közben kiváló ifjúsági klubot is csináltam, pénz is volt, de bizonytalan kimenettel. A siker csúcsán valami komolyabbra vágyva disszidáltunk. 1985-ben. Először a New York-i Francia Követségen egy archívumot vezettem, de kevés volt a pénz, s az építőiparban kötöttem ki. Először kikeveredtem a munkáslétből, most meg visszamentem. Sőt. Értelmiségiként kitanultam vagy tíz szakmát, ács, asztalos, templomrestaurátor, villany, víz, gáz szerelő, burkoló, festő, stb. Kettős életet éltem, dolgoztam de művelődtem is. De egy családnak sok pénz kell a rendes élethez. Építési vállalkozó lettem, s mentünk a munka után.

Egyfajta hurrikán vadászként föl-le az országban. Megannyiszor úgy tűnt, na még egy kicsit, aztán minden jó lesz, de aztán mégse lett teljes.kb. negyvenszer repültem oda visz az óceán fölött, négyszer „végképp” hazaköltöztem és visszamentem, hatvan helyen laktam s annyiszor kezdtem mindent elölről. Persze millió élmény, amerikaiak is lettünk. Aztán sikerült venni egy házat itthon, pont olyant, amilyent akartam. Rengeteget dolgoztam rajta, máig nincs minden részlet befejezve. De itt van a Balaton, óriási a telek, kilátás, erdők mezők, nincs szomszéd, s hát ez egy jókora parasztház, kényelmes, minden van benne, ami kell. Én amolyan olasz-nagycsaládos életre vágytam mindig, de ez se így lett. A gyerekek külföldön tanítanak. Nagynehezen sikerült hazaérnem, kapom innen is, kintről is a nyugdíjam, s teljesen szabad vagyok. Mindenem megvan, senki nem zavar, s írom a „nagy művet, meg az önéletrajzom. Sok-sok ezer oldal feljegyzés, vázlat rendezése, na meg az alkotás. Egyetlen dolog hiányzik, az, amit egyedül nem tudok csinálni. Egy társ, akivel meg tudnám osztani a kincseim, meg akit szerethetnék. S ez egy nagy dilemma. Mert képes lennék mindent feladni a szerelemért. Ilyen hülye vagyok, ez van. ha, ha lenne valaki….

Alternatívaként pedig, alkalmakként, csinálni amit annyira szerettem, pl. a vitorlázást, s amihez egyedül már nincs kedvem. Vagy néha elugrani ide-oda, mondjuk Firenzébe. Mondanom se kell az angolszász és az amerikai kultúra óriási hatással volt rám, s az érdeklődésem nagy részét ez tölti ki. Próbálkoztam ehhez társat találni, de ez képtelenség. Egyszerűen csak az. Pedig óriási áldozatokat, s megpróbáltatásokat vállaltam ezért, s tanulva ebből, már kevesebbel is beérném.(ja igen, a második felségemmel, miután megbetegedett és teljesen leépült, lehet azt hitte az segít, elváltunk. Ő akarta. Aztán túlnyomórészt, mégiscsak én gondoskodtam haláláig róla. A lényeg, hogy úgy tekintek az eddigi életemre, hogy mindez azért történt, hogy legyen miről írnom. az európai-magyar, s az angol-amerikai élet közötti különbség ami izgat. Meg hogy, úgy általánosságban, hol lenne jó élni? Tekintettel, hogy milyen hamis képe van erről a világnak, én pedig ott éltem, tanú voltam, nagyon figyeltem. Erre az egészre, valaki irigykedve mondta, sikerült kimaradnom az itthoni lélekaszaló húsdarálóból. Holott, nekem is megvannak a magam megpróbáltatásai, de máshonnan nézve, s nekem az valóságosabb. 

Ráadásul azt gondolom, hogy azért nincs igazán világirodalmi rangú magyar irodalom, mert mindenki bele ragadt a provincializmusba. S már a nyelvet se lehet hibáztatni. A cenzúrát sem, itt megélésről, átélésről, belevetettségről van szó. Nos, nem az lett amit akartam, kicsit száraz és, sótlan. S most már így hagyom. A lelkesedést úgysem nekem kéne generálni, az az olvasóba kéne hogy felbugyogjon, – s megint, ha, ha olyan. mindenesetre van némi információja, ami jó esetben a helyes döntéshez kell, hm.

Orosz spagetti, Zrínyi módra

Hát igen, valójában a „nagy ráérősségem” mögött, komoly bajaim vannak. Valójában, hogy nagy baj nincs, sok kis baj van. Valójában, hogy minden ki van fizetve, küldtem pénzt, van lakásom, munkám, elég gagyi az egész. s rá kéne kapcsolnom, pedig így is jó fáradt vagyok, hiszen emberemlékezet óta nem volt egy szabad napom. a dologoknak meg van az a természetük, hogy el akarnak a kupleráj felé menni. s nem kis munka kiókumlálni,
mi is lenne az optimális minimum. mert nyilvánvaló, hogy itt csak ritkításról lehet szó, másról nem. de miután itt egy nagy hálóról van szó, dolgok összefüggenek, ha valamit elvágunk, valahol egy luk keletkezik, s nehezen megszerzett halát meg az ember nem szereti elveszteni. Kihoztam egy jó francia filmet, mióta itt vagyok először. s kiderült, hogy egy gusztustalan amerikai horror film, – tévedésből rossz helyre rakták. na – akkor ezt visszacseréltem. aztán bementem egy likőrstroreba, s mondták van doboz, menjek hátra. de vettem, tisztességből is, egy kétdecis konyakot. aztán adtak harminc piás dobozt, ennyi tán nem is kéne… s ez egy
kicsit megütött, hogy „má ‘megint?”, s ott, mindjárt meghúztam a flaskát. 

Mire hazaértem, már csak annyi erőm maradt, hogy a korláton át bedobáljam őket a szobámba, ott arrébb
rugdosva becsörtessek, s nekiálljak a vacsorának. közben, a kellemes agyamentséget fokozandó, még meghúztam a kis flaskámat, s még két feka sörrel is megtetéztem. a feka sörökben egyébként gyilkos élesztők vannak, ezt már észrevettem, nem is veszek ilyent többet. nos volt egy kis főtt spagetti maradékom a hűtőben, de kevés. a hétvégén viszont csináltam egy fazék fenséges spagetti szószt, amiből kilenc, kis zipplokos zacskó katonás rendje keletkezett a mélyhűtőben. ebből kettőt elkezdtem defrosztálni, s közben nekiálltam krumplit pucolni. s mivel a spagetti, nekem még mindig olasz kaja, én meg még mindig s minden ellenére magyarnak vallom magam, valamelyik nagymamám kis gombóckája jutott eszembe, amire sült hagymát szoktak tenni. van ilyen leves is, ilyent a Csepel vas és fémművek üzemi étkezdéjében lehet faszolni. s nagyon kreatívan elképzeltem, hogy ha a kis gombóc jó sülthagymával, akkor az én kétféle húsból, lassan főzött spagetti szószommal miért is ne lenne jó. 

Viszont, képzeletem – végül is érthető okból megvadulván – más világok felé is szárnyalt, ahol latinosan a kukorica a divat. sőt, eszembe jutott a „Rejcsúr”, a Zugló és Kőbánya közötti valamikori senkiföldje, ahol gyermekként, éhesen, belekóstolhattam a nagy orosz anya főztjébe, abba, amit más népek lövöldözésére ítélt kiskatonák, kempingezés közben főztek, s kedvesen felajánlták. mindamellett, hogy azóta sem tudok semmit az orosz konyháról, de ez a húst is tartalmazó kukoricakása, ez valami kitörölhetetlen emléket teremtett a képzeletemben, aminek nyúlványai az emberi összetartozás, egyszerűség, Szibériától a Yucatánig. meg, hogy a kukorica is egy étel. elszállt s agyament amerikai életemben ilyen archaikus egyszerűség lebegett szemem előtt, aminek következtében főztem két krumplit, abba tettem egy pohár rendes lisztet, egy pohár kukoricalisztet (amit nem én vettem, hanem költöző amerikai katonák kukájába találtam, s megmentettem, s azóta is várok
az alkalomra, hogy valami oroszos kását főzhessek belőle, ami visszahoz valamit gondtalan gyermekkoromból…) egy tojást, kis sóval összekevertem, s apró gombócokká formázva, megfőztem. eddigre a mikróba fölmelegedett a szósz is, a spagetti is, s egy nagy jénai tálban összekevertem a lötymádákot, megszórtam „amerikai” parmezán és Romano csízzel, na meg, ja! 

Találtam kis, kavicsszerű sajtdarabokat a mélyhűtőben, ki tudja mifélék, de gondolván a sajt fagyottan is sajt, szóval ezeket is belemikróztam az izébe. a gombócok, a spagetti, meg mind a többi baromi jól mutatott együtt. anyag, sűrűség, színek, illatok, mind együtt. s íz! naná. beledőltem fotelomba, ölembe a tállal, s még benyomtam utolsó kis hideg, malátás, feka sörömet is, s aztán valami politikai cikk olvasása s egy erre való, ki tudja milyen értelmetlen e-mail írása közben, egy nagymamás népi táj ölében, elvesztettem a kapcsolatom a külvilággal. még annyi erőm maradt, hogy néhány dobozt félrerúgva, fölbotorkáljak a lépcsőn, s úgy koszosan, büdösen, megadjam magam az őserőknek. párnámra zuhantam, még nyolc óra sem volt. arra emlékszem, hogy jó volt lenni ebben az igen mély barlangban, ősemberem örült, mint az állat, ott lihegtünk és emésztettünk együtt, torzan, mint a vámos russzó komikus állatai, mély színekben. végül is mindenkivel törődni kell, nem? Aztán – három óra felé, hajnalban már kezdtem visszatérni ebbe a güzü világba, s eszembe jutott a munkám, a családom, a szociális bizonytalanságom, beleértve az elkerülhetetlen költözés Damoklész kardját meg kellékeit, az üres piás dobozokat. letotyogtam hát, megöltem egy adagot a korai órától meglepett apró bogár gyűjteményemből, főztem egy jó kávét, s a kardomon, a kirohanásomon, meg a sunyi török hadon gondolkodom. S közben, itt van ez a levél.

maradok tisztelettel, Zrínyi Jack

Őrült életem

Egy őrület, visszatekintve életemre, egy force the Tour?
teljesen beborít ami történt. Elmentem tapasztalatot szerezni, s mi lett belőle. Elmentem, hogy legyen miről írni. S totál átestem a ló másik felére, s persze nem akartam. S most, hogy itt ülök, gondom van mindezt, valamiféle alkotásba gyömöszölni. Az élet győzött a művészet felett. Hány ilyen lehet? Ilyen ember, ilyen élet?

A Dylan Thomas, a Van Gogh „megírta”, mielőtt meghalt. Van aki nem tudja. A belátva, hogy mindenkinek „van élete”, nézőpont kérdése milyennek nézzük. De hát pont erről van szó. Arról, hogy én hogy látom. Nem tudom mi lesz belőle, fogalmam sincs. Ha művesítem, kihagyok dolgokat. A művészet – már nem érdekel. Abszolút értelemben persze igen, nem azzal van a baj. De valahogy az élet jobban izgat. Még ha egyszerűbb is, kevésbé
kifinomult, svájfolt. De ott, millió s megélt tényével mikro és makró mozzanatával ami nekem volt, s aminek valahol különös módon tudatában vagyok. Ez nem művészet?

Pár sor egy 2003 augusztusban írt, Baboskendő, c. levélből:

Amikor még az ember kicsi és zöld, na meg kőevő, akkor habzsolja a kis zöld köveket.


De mire nagy és bölcs kőevő lesz, már tudja a különbséget a zöld kővel teli has, a zöld kövekre vágyás, meg a zöld kövek okozta zöld álmok között. S még egyszer. Jó, nagyon jó zöld köveket enni. De én már tudom mi az, s nem kell a világ végi zöld kutakhoz zarándokolnom, zöld homályukba leereszkednem, s újra és újra teletömnöm magam. Nem kell.

Ötvenéves történet

Itt egy történet. Véletlenül rámentem a régi, zuglói iskolám blogjára, s egy név ismerős volt. Sokáig nem érdekelt, de aztán ma
azt gondoltam, hogy ah, egy sort írok neki. Ezt:
Én egyszer sétáltam veled kéz a kézben kettesben a kihalt lóversenypályán, s olyan szerelmes
voltam beléd, hogy nem mertem egy puszit se adni. 1956 ban kezdtem az elsőt. volt ott még egy
szőke anna is, akire emlékszem. szentirmai lászló?

És utána meg ez történt. !!!

S képzeld küldött egy osztályképet, ami nekem már majdnem teljesen tönkre van menve. Ő az lent, mindjárt jobbra a

tanárbácsi mellett ül. Én meg jobbra a bácsi feje fölött kicsivel…

Még kicsit leveleztünk, nagyon aranyos volt. Itt a történet dióhéjban. S itt egy pár a levelekből:

Szervusz Csipu!

Szeretettel üdvözöllek úgy nagyjából ötven év után! Persze ez mit sem von le annak az értékéből, hogy örömmel vettem tudomásul, miszerint vagy/vagyunk… és emlékezünk egymásra. Nem tudom mikor és hol vetted észre, hogy azonos lehetek azzal a kiscsajjal, akivel egy osztályba jártál, te osztály vagánya!!!! Mert amire mindketten emlékeznünk kell, az az, hogy nagyon sok vagány dolgot megtettél, olyat, amit kevesen mertek akkoriban!
Amennyiben kedves emlékeidet felidéznénk, akkor állok az írás (számomra kellemes) vonalára

Ölellek, régi pajtásom: Éva

 

Hát szia neked is. tudod mire emlékesem? a pisze orrocskádra, a gomb szemeidre, meg hogy olyan kis vigyori voltál, és kicsi, mint én s hát te mikre emlékszel, ó istenem, tényleg elcsordul a szívem.

Arra emlékezem, hogy mély, dörmögő hangod volt, amit baromira bírtam! Meg arra, hogy nagyon úgy tettél velem, mint aki magasról fittyet hány (tudod, én akkoriban sokat hiányoztam, mert az uszodából kikértek, a versenyek miatt) és leginkább a francba kívántál…. nem mondtad, csak nem csíptél igazán. Arra persze nem sok időm volt, hogy ezzel töltsem az időmet, nekem akkor mindenem volt az uszoda… ez mai napig így van, csak nem versenyeztem már 16 éves korom óta. Akkoriban gyors- és gépíró iskolát végeztem, mert velem valami ördögkerék nem forogta ki a gimit. így 16 éves koromtól dolgoztam, majd később tanultam persze, de az most, itt nem érdekes. Csak a munkahelyemről nem engedtek el edzésre és a versenyekre így abba kellett hagynom.
Arra a csoportra, akik hangadók voltak, bizony emlékezem, élükön voltál te, mert vállaltál mindent, ami vállalhatatlan volt! 

A srácok meg toltak maguk előtt, a bentit mindig te kaptad…
Sajnos a kézen fogva sétálásra nem emlékezem, – bár utólag is baromi jól esik, hogy mégis csak volt valami, ami nem azzal telt, hogy kikerülj – de szép lehetett, az már biztos. Már csak azért is, mert át kellett másznunk a magas kőfalon, ha jó a memóriám. Az pedig nálam nagy dolog lehetett, amit csakis érted vállalhattam.
Jaj de jó, hogy így volt!

Igen, át kellett menni a grundon, aztán fölugrottam, fölhúztalak és levettelek. a aztán fél évszázadig tünődtem, miért is voltam ott olyan béna, s nem mertem jobban közeledni. pedig tetszettél, az biztos.

Igen? Nem adtad tuttomra! Még csak jelzést sem adtál, ezek szerint ez az egy alkalom volt a kivétel… nohát! Mit tud meg az ember fél évszázad után. S még egy mondat a levelekből…

Mondtam, hogy nagy vagány voltál. Ki mertél lógni a tömegből. Nem  vettél fel úttörő nyakkendőt.
Felálltál az óra közepén, hogy neked ebből elég volt. Püff egy füles a Herpaitól orosz órán és passz.

2000.1.27 szégyentelen miniönarckép

Furcsa dolgok történnek mostanában.
Az események gyorsabban váltják egymást, mint ahogy azt fel lehet fogni. Még nekem is gyors. Szép lassan hozzászoktattam magam a legrosszabb elfogadásához, mindenki intett is erre, úgy általánosságban elismerem annak a létjogosultságát mint viszonyítási pontot, a fejletlen és kialakulatlan helyzetekben, mint amilyen a mienk, s különösen az enyém az utóbbi évtizedekben volt. Havi két ezerötszáz dollárral megalkudtam volna, ha az folyamatosan van. Erre mi történik? Egymás után jönnek be a lehetőségek. Munkák. Ajánlatok. 

A legszerényebb számítások szerint is kb. négy ötezer dollárral többet fogunk keresni, ami megduplázza a lehetőségeket. Tulajdonképpen szükségünk van rá, csak a józan megfontoltság helyezte lejjebb a célokat. Mondjuk én magam mindig is próbáltam mérlegelni minden felmerülő lehetőséget, s természetesen magasra célozni. Ahogy általában szoktam. Az igazság az, hogy már kezdtem egy kicsit belefáradni, hogy egy csomó minden egyenesen mutatta ezt a tendenciát, egy csomó mindenben nyilvánvaló volt, hogy nem vagyok hülye, sőt. S hogy a naplójában az ember beszélhet e erről? Miért ne? Az önértékelés az nem az önismeret része?
Az meg nem a legfontosabb dolog? De …,- miután tényekkel, eredményekkel, valami összefüggő dologgal, bizonyíthatná, ki is vagyok valójában igazolhatná, hogy a nem akárki vagyok, hogy intelligens vagyok, kitartó, céltudatos, és ami nekem talán a legfontosabb; bátor, talán ez a legjobb megközelítés. Szívós és bátor! Sokszor még túlságosan is, s ennek is helyére kellett kerülnie.

Ezt emelném ki, mert mára már azt is tudom, hogy ezeket a tulajdonságaimat kell munkára fogni. Ezért is voltam ilyen fanatikus, hogy ne csak a duma legyen. Szükségem volt a bizonyítás lehetőségére. Mert nem vagyok akárki. Sok mindent fel is áldozok. Évek mentek le a süllyesztőbe, szép évek, az egész kamaszkorom, ifjúságom erre ment, s még hajlandó vagyok továbbiakat is kidobni. Csak hogy a világnak feltárjam, hogy egy ember a saját példájával tudja legjobban bebizonyítani az igazát. A tények többnyire önmagukért beszélnek. Mindig azt gondoltam, ha egyszer „gazdag” leszek, soha nem fogom elfelejteni a sok szegény embert, aki
kimaradt a jóból. S tényleg nem is akarom. Szörnyű lenne. Mert ezek olyan illékony dolgok. Gazdagság, pénz. Egyik generációról a másikra eltűnhet, de az igyekezetben, a hozzáállásban, ott lehet a megoldás. Csak kell egy barom, aki megcsinálja. 

Nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy azok a családok, akik nem szegénységben, tudatlanságban értelmetlen dolgokkal való foglalkozásban élik le az életüket, akik rendes házban laknak, rendes ruhákba járnak, rendes ételeket esznek, rendes ünnepeket tartanak, törődnek egymással, taníttatják a gyerekeiket, akik okosan és körültekintően fölépítettek egy életet, azoknak megvan az esélyük, hogy az fent is marad néhány generációra. Ha én leszek ez a személy, akkor valamilyen adekvát, vagy inadekvát formában emlékezni is fognak rám. Lehet,
hogy csak a szokásaikban, az élettér emlékezteti őket erre, s senki sem fogja tudni ki volt az az a fanatikus önfeláldozó marha, ott a távol ködében. De ez már nem számít, már ez is elég lehetne, „elég a kínra írnak”. Viszont ráadásnak nekem itt lenne még az írás is, egy eszköz arra, hogy valahogy figyelmeztessem az embereket, kerüljék el az élet rettenetes hülyeségeit, ne kelljen annyit szenvedniük, mint nekem. Egy ember nem érdemli azt meg.

Sziluettje a nemes úrnak

Karácsony előtt? Újra otthon az Újvilágban.

Security a reptéren, meg én, a kalapos úr.


Szépen süt kint a nap, 80fok van, Telik, békésen ez a nagy amerikai délután. Népek jönnek mennek, s ezek persze az elit, jól öltözöttek, min-den dizájner, a kocsitól a szerelésig. Ruha, kuffer, minden. S a háttérben megy a security duma, hogy most orange narancs) van, szóval valami bazdmeg. Mert utána már a red jön…Azért ez a hordár dolog érdekes. Ez mindenhol egyforma, a világ minden táján. Megállt a nagy darab taxis barátom a reptér előtt s én meg föltettem a kalapom. S szépen körül néztem, nyugodtan, mintegy igazi világutazó…S az öreg feka, látta bennem az örök földesurat, ez biztos. Vitt be, megkerülve az összes motozó népeket. 

Ezeket a kövér, s unatkozó fogdmegeket, akik jutalmat kapnak, gondolom, minden lebuktatás után…Évszázadok telnek el hiába. Már majdnem el is tévesztettem, elrejteni kívánt, sok kézipoggyászom, belerohanva a két unatkozó daganatba, aki már tényleg vágyott volna valami csemegére. Egy görög kinézetű, csinos lány állt a pult mögött. Éreztem, itt nagy baj nem lehet, úgy mosolygott rám. Jó ez a kalap. Mi jut ilyenkor valaki eszébe? Egy ősi kép, mikor a kecskeszaros, szikkadt nyárba befutott a daliás király hajója, s a nője a gyerekseregből nézte, amint az a.…, hogy is mondjam, sziluettje a nemes úrnak, vibrálva a lemenő napban; amikor majd az a más-milyen napokat igérő, boldog, derűs világ eljövetele kél

Szürküljek el? Szóval, álljak át, szürküljek el

Szomorodjak el, csak azért, – mint a kisvakond – mert „ez a hazám”?


Nem tudom. De valójában nincs itt semmi baj. Egyet kivéve. Hogy mindezt egyedül? Egyre többször úgy érzem, hogy egy tudatlan, magát nem ismerő bunkó vagyok. Olyan jó lenne ezt bepótolni. De a pillantás, a kritika, az inspiráció, az érintés, az egész másik – női – világegyetem nélkül, csalás és csalatás az egész. Éhség. Elementáris éhség. S ugye, nem mindenki az. Hogy lehet azt elmondani, hogy én mennyire vagyok az? Hogy, mivel lehet jóllakatni? Hogy mire vagyok képes? 

Mekkora a hely, tér, idő, inger, stb. igényem? Mi az, amivel beérem? Úgy tűnik, „még tudom kicsit állni a mord hidak nehéz szemét, pedig ringatott már sokat a tenger”. Nem vagyok még elég részeg. Még mindig valami jobb életről álmodozom. Valahogy nehéz bevenni, hogy ennyi. Csak a vállalkozók száma egyre fogy. Elmenni egy sütit enni vasárnap délután? Hát, volt az is, de nem ismertem benne magamra. Még mindig van bennem vakmerőség, bátorság, erő. S kell, hogy a szegény embernek is legyen egy igaz útja. Az Attila szerint „kint is bent is nem foghat a macska egeret”, de biztos? csak egy kicsit…


Jack

Mik hatottak rám, meg egy rövid családtörténeti vázlat

Megjegyezni próbálom, hogy azért az egész világirodalmi kitérőért egyik nagymesterem, a Szerba Antal tehet, mert ki tudja honnan, kezembe került az ő, gyönyörű bőrkötésbe kötött, finom, halványsárga pergamen-papírra nyomtatott világirodalom története, s hát én meg kint találtam magam az ő irodalmi világegyetemében. Azzal aludtam, az Énekek Éneke, Üvöltés és az Úton mellett az lett a bibliám.

„Beatzene, ahogy akkor hívták, amiből mára rock lett. Én pont akkor voltam tinédzser. Szerettem a Beatlest is, de az kicsit olyan limonádé volt. Inkább a Rolling Stones, az Animals, a Kinks, Them, stb. , s persze a Bob Dylan.
Hamarosan a Leonard Cohen is, jajj. Tizenhat évesek voltunk, ittuk a „Gamza” meg a „Trakia” nevű bulgár vörösborokat, Makaóztunk, s hallgattuk a Mambó magnón a zenét. Néha fölugrottunk s woodoo táncba kezdtünk.
Így!

Aztán jöttek a lányok, akiknek már verseket kellett fölolvasni árnyas helyeken. S persze, a haverok még sokáig iskolába jártak, én meg már mentem dolgozni,- a haverom apjához kőműves segédmunkásnak – mert a beteg, idegbajos, kicsit alkoholista anyám semmit sem tudott fizetni az iskolai cuccból. Arról nem is beszélve, hogy örökké éheztem, mint az állat…A budafoki Budai Nagy Antal gimibe, másodikban én voltam az egyetlen kiscsávó, akinek nem volt, a kötelező iskolaköpenye. Ki is állítottak mindenki elé, s rámolvasták: „azért ilyen nincs, ezt mindenki meg tudja venni”. A tisztelt tanári kar nem tudta, de van. Vagy – csak egyszerűen nem kellett oda egy ilyen fekete bárány… Valójában én boldog voltam. Megszabadultam az orosztanulástól, mert hogy az volt az angol mellé kötelezőnek.


(később, munka mellett, aztán fölfújtam a pofám, s egy év alatt elvégeztem az egész gimit: érettségi, meg minden. S hasonlóan a tanárképzőt) Mindegy, s addig persze még sok minden történ, s a történet régebben, még én előttem kezdődött: Volt egyszer egy nagyon deklasszált pesti család (volt ott női dzsessdobos, festőnő, lóverseny rajongó, kávéházi törzsvendég, meg hasonlók), sok érző leánnyal, egy két link fiúgyermekkel. Meg volt egy kőkemény nagynéni, aki táltosként lerohant Izsákra, hogy összekaparja, ami a híres családi vendégfogadóból még megmaradt. S amit a duhaj fiútestvérei kemény munkával igyekeztek elkártyázni. Ez az egyik üknagynéném volt. S fogta a Rozikát, a dédnagyanyámat, amolyan korán bögyös-faros szelídgalambot, belállította a söntésbe, s beindult a biznisz. Egy totál véletlen arra csámborgó kishivatalnok meg kimentette a részegek karjaiból a mi Rozikánkat, csinált neki egy lánygyermeket, s gyorsan meghalt. 

Aztán arra járt egy Schillingi nevű sváb bányatulajdonos, s gyerek ide vagy oda, beleszédült dédnagyanyám telt dekoltázsába. Soha nem házasodtak össze, de a mi kis Ilonkánkat, a nyagyanyámat jó polgári nevelésben részesítették. Uriasszony is lett, ami később sok gondot okozott mindannyiunk életében. Mert hogy kitört a szocializmus, elvették a sok szőlőket, földeket. Aztán belovagolt egy őrült horvát százados, fölkapta az ugyancsak bögyös Icukát, s ebből lett az anyám- (aki valamiért már nem örökölte anyái duzzadt bájait, de szép kis formás keblek azért neki is jutottak. Meg szép lábak, meg karcsú derék. ) Később a százados eltűnt a délvidék zavarosában, de anyám még ott lent, a határmenti Kelebián látta meg a napavilágot. Onnantól egymással szinkronban minden, – az ország, a család pusztulásnak indult. A nagyanyám még eltemetett egy izsáki kulák szépfiút, ettől lett drága Misi nagybátyám, s enyhén behibbant. 

Az élet minden élhető szikrája kihúnyni látszott, s ez az, amikor egy nő hajlamos elveszteni jó iránytűjét. Ebből aztán az ott bóklászó helyi napszámos sudribunkó mentette ki, fölcsinálta, maga is nagyivó lévén a majdani gyermeket is törpévé pálinkáztatta, aki pékként jó kenyereket sütött, s mindkét fiú önkéntes tüzoltó lett, helyi focisztár, s ott, azokon a neves rangadókon főzött kondéroknál szerettem meg a pacalt, meg a birkapörköltet. Nos, ez az utolsó pacák hamar kiábrándult hízásnak eredt nejéből, s egy alkeszfelhőbből előtántorogva megpróbálta megdugni az én ifjú, és karcsú mamámat.. Rozika ekkor már Pesten volt csapos, meg volt kis standja a Haller téri piacon. Kis proli lakása a Hámán Kató utcában, népes dzsentri családjának trillió-billió-millpengős hozományaként. A fővárosban, meg vidéken is veszett minden. Nos, anyám a Rózsi, egy viharos éjszakán, egyhén megtépázott pöndölyben, addig követte a vasúti sineket, mig a galambelkű nagyanyjához nem ért. Tizenhat éves volt. S persze elment dolgozni. Éppen egy tejbüfében szorgoskodott, mikor megjent az én úrhatnám apám. Állítólag ott volt nála a híres térkép gyüjteménye, s mindjárt ki is teregette az anyámnak. Az meg még ilyen „finom, s művelt uriembert még nem látván”, némi aggodalommal, de végül is teherbe esett. Ez lettem én. Ötvenhatban megpróbáltak meglépni, elkaptak bennnünket a határon, a csávót, akinek az összes lét adták agyonlőtték, három napig gubasztottunk a fagyott kukoricásba, aztán hazacsámpáztunk Rozikához. 

Anyagi katasztrófa lévén, apám, a Pista, igyekezett meggyőzni az ideggyógyintézetben lábadozó Rózsit: „menjünk má’ világgá. (Ekkor kezdett nőni anyám strummája is, amit aztán rendszeresen csapolni kellett. Ma is jól emlékszem a nyakán a sebhely karikára, ami nekem olyan volt, mint egy szép nagyklánc). Kettőjük közül igazándiból a mi Rózsikánk volt a kalandlelkűbb, de valahogy ott a kukoricásban beléfagyhatott a dolog. S így csak a fejét ingatta. A fater megfordult, s pár hónap múlva Londonba bukkant föl, azaz angolosan távozott. Hat éves voltam, s rohadtul nem emlékszem rá. Anyám kálváriája pedig itthon folytatódott, kedves meg kedvetlen, de mindenképpen hozzá nem méltó, szakadt prolikkal. Vetélések, kaparások, idegösszeroppanások, alkohol, vegetativ idegzavarok, s magány. Én ezekről nem sok mindent tudtam, de volt, hogy utánna osontam, s belestem a kocsma ablakán, ahol szemlátomást ő volt a férfitársaság kedvence, fene nagy danorászó életkedvével. Persze, ez még a szocreál lakótelep nem túl magas sztenderdje szerint is ciki volt, úgyhogy sokáig törtem zúztam a környék bokrait, dühös könnyekkel. A dolgot évekig úgy oldottam meg, hogy nem leskelődtem utána. 

Már nagykamasz voltam, mikor újabb konfrontáció lett a dologból, de az egy külön történet. Egy napon mondták, hogy amíg javítják az összedőlni készülő kéglit, költözzünk át egy frissen épült zuglói szocreálba. Az én két nőm megkérvényezte ezt az új kétszobást, s így lettem zuglói kiskrapek, nem ferencvárosi… Hattól tizenkét éves koromig itt cseperedtem, igazi utcagyerekként. Ez volt életem második legszebb helye. Mert az első mindig a végeérhetetlen izsáki nyár volt, ahova az én szépanyám ügyesen lecsempészett a mi Ilonkánknak, ahogy a nagyanyám hívták. Jöttek mentek a „nevelő apáim”, sokáig egyik sem bírta anyám heves természetét, na meg az én megsemmisítő közönyöm irántuk.

„Nekem nincs apám”, gondoltam, s slussz. Baromi jól elvoltam nélkülük. S igazi, rossz gyerek voltam, de ezt másoktól tudom, én teljesen angyalinak képzeltem magam. Az ég világon mindenre volt valami szívbéli, indokom, érvem. Anyám egy jótanácsot adott: a törvénnyel ne kerüljek összetűzésbe, s ez azóta is jól jön. Amúgy, mindent csináltam, ami elképzelhető. Iskolát kerültem, reggel mentem, este jöttem, összejártam minden zegét-zugát annak a bimbózó szocreálnak. Anyám látva, hogy megfogadom amit mondta, „kisfiam, vigyázz magadra”, teljes szabadságot adott. Egy összetekert, hosszú kenderkötéllel a nyakam körül mászkáltam, s természetesen mindenhova föl, s lemásztam. Például. Fákra, hidakra, víztornyokra, vízmosásokba, kutakba, meg ilyenek. Aztán mikor a nagyi már nem bírta a lépcsőket, anyám újított. Eladta a tanácsi lakást, elfelezte a lóvét, s a Rozikát hazaküldte Iluskához. Mi meg vettünk egy jó kis prolilakást Budafokon. De anyám, utolsó zrinyis kirohanásként kertest akart, s így két év múlva a világ legnagyobb prolikertvárosába, Érdre költöztünk. Tizenhét éves koromig ebben a hétszer háromméteres kunyhóban laktunk, se víz, se villany, földes, kint egy toppantós. Innen szoktam volt a munkásvonaton belógni a gimibe, mert jegyre pénz csak szórványosan volt. Azon is inkább
töpörtyűt igyekeztem venni, megnegyedkiló kenyeret. 

A környék összes dzsumbuját kiírtottam, hogy néha be lehessen fűteni a sparheltba. Ettől fölengedett kicsit a pohárba fagyott víz, szóval volt mit inni. De voltak szép napok is, akkor leslattyogtam Érd-Alsóra, s vettem húsz kiló szenet, s kenderzsákkal a hátamon hazaballagtam. Viszont voltak jó nagy dunyháink, s anyám végtelen zsenialitással megengedte, hogy olvassak. Drága egy lélek volt. Ilyenkor egymásal szemben feküdtünk, teáztunk, s fokhagymás piritóst rágtunk, nagyokat röhögve a jó dolgunkon. Egyre tisztán emlékszem, aznap ezer oldalt nyűtem el a Romain Rolland híresen lelkiző regényéből. Próbálkoztunk ott mindenfajta építkezéssel, de minden előbb utóbb összedőlt, vagy téglánkén elhordtuk a piacra, s anyám nagy hetykén eladta. Én meg a halálát kivántam, úgy rüheltem… 

Lassan kezdett benőni a fejem lágya, már az összes gyermekkönnyem is belesírtam a kútunkba, a kégli tényleg kezdett összedölni, otthagytam a gimit, mert meguntam a vonaton a lógást, a nyilávános megszégyenítést mert nem volt iskolaköpenyem, az éhezést, s elmentem dolgozni. de hát nagyon hervasztó volt abba a nihilbe hazajárni. végre sikerült rádumálnom, hogy adjuk el. Részletre. Elosztottuk a lét, s én ifjú titánként újra Pesten voltam, vettem új ruhát, budai albérlet, s úgy éreztem, előttem az egész világ. Anyám valami cigányok között mulatozott a Józsefvárosban, s egyszer csíkos utcasöprőként megölelhettem a budai rakparton. Akkor már nem szégyeltem, jó haverok lettünk. Aztán eltünt, s „eltüntem” én is. Más felé vezetett az utunk. „

Tizenhat évesek voltunk

AZ ILDIKE, EGY LÁNYNAK ÉN VAGYOK A MINDEN…BEESÜNK EGY GÖDÖRBE

Ez volt az első ilyen, máig is meghatározó élményem, amikor a” különleges vonásaimért, karakteremért” egy amúgy nagyon szép, jól fejlett, gimnazista kamaszlány halálosan szerelmes lett belém. Ez mint ostobán elhanyagolt élettapaszalat azért minden alkalommal eszembe jut, hogy az az igazi, azt jobban kéne értékelni, hisz akkor lehet igazán megbízni egy nőben. Sajnos, olyan túl gyakran később ez már nem fordult elő. De akkor ebből minden volt, amit el lehet képzelni: rólam álmodott, figyelte minden lépésem, s az egyébként elvált szüleivel is félreérthetetlenül tudatta, s muszáj volt elfogadniuk. 

Nem messze a nagyérdi vasútállomástól egy kertes házban laktak az anyja a helyi napköziben volt szakácsnő, s hát elég szegények. Jókat csavarogtunk és végeérhetetlen csókolózásaink közben egyszer még egy gödörbe is nagy röhögések közepette beleestünk s ki se akartunk jönni, olyan viccesen jó volt ott lent így is együtt lenni. De, máig csodálkozom ezen, éjszakába nyúlóan ültünk a konyha sarkában, egy a szobára nyíló, úgy-ahogy elfüggönyzött üveges ajtó mögött, ő az ölemben, egymás lába között kotorásztunk, – csak úgy ruhán keresztül, de gyönyöű szép, hamvas didijeit bizony kipakoltam, s végeérhetetlen dédelgettem. Még most is magam előtt látom rajta a halvány-kék ereket. Mi tizenhat évesek lehettünk, s ne lehetett tudni, hogy az ötven év körüli anyja
nem e skubizott bennünket a függöny mögül. De annyira be voltunk gerjedve, hogy nem érdekelt bennünket. 

Ami érdekes volt az egészben, hogy a dugásig valahogy nem jutottunk el, talán mert egy kicsit ellenezte. Lehet hogy az idősebb nővére, az anyja de még az apja is benne volt ebben, s óva intették. Aztán, lehet a rengeteg elfojtás, hormonbesűrűsödés hatására, kedvetlen és mélabús lett, s amikor egyszer a haverokkal együtt az iváncsai görög faluba mentünk népdalokat gyűjteni nem akart velünk jönni. Én meg meguntam a durciját, s inkább a vidám, akkor a munkahelyemen megismert ráckevei lányoknál kötöttem ki. Vele nem tudom mi történt, egyszer férjhez ment persze, gyerek, minden, ugyan ez nekem, mikor is s a véletlen összesodort bennünket. Egy budatétényi buszmegállóban, mikor arra jártam mindig néztem, mert régen ott dolgozott valami gyárban. S egyszercsak ott volt! És megálltam, és fölszedtem, és össze-vissza kentük egymás arcát könyekkel, s elsirattuk édes és ártatlan ifjúságunk, meg a bután nem egymásnak ajándékozott szüzességünk elvesztését. Föl is merült, hogy mi lenne ha, most aztán…, de jobb volt az egész dolgot meghagyni olyannak, ami volt. Viszont eszembe jutott egy kis epizód, abból az időszakból:

SZÜRET A FATERJÁNÁL

Hiába, már nagysrác lehettem, elvált apja meg egy vagány, aki szüretkor fantasztikus s nagyon dögös guláyáslevest főzött bográcsban. Mikor elfogyott a cigi. Ugyan már mindenki igencsak jól állt a féldeciktől, én is, de mutatni akarván imádott lányának hogy ő milyen jó fej, kis egyensúlyt teremteni a szülői huzavonában, ő maga javasolta hogy menjünk a cigiért motorral. A messzekanyargó gyalogutak végén, a betonút sarkáig kellett menni, ott volt a sarki fűszeres. Letettem hát a puttonyom, s boldogan pattantam föl s 125-ös Csepel motorra, s kajánul vigyorogva mondtam a barátnőmnek – na mi van, jössz? Mikor látta a többiek helyeslő pillantását, fölpattant a mögöttem lévő gumitányérra. – mehetünk? –iigeeen!, 

S úgy részegen, jogosítvány nélkül kacsázva elporoztunk. Nehéz volt menni a folyós, száraz homokban, s ahol az ösvény a betorkoló kocsiútba ért, el is dőltünk. Majd meg szakadtunk a nevetéstől, alig tudtuk fölállítani a kéken füstölő járgányt. Aztán már gyalog, nagy robajjal neki is mentem a bejárati ajtó zárt felének, de visszafelé már megint kurjongattunk s kacarásztunk. Fátyolos fénnyel volt beszőve a a nyárvégi koradélután s a hintázó szőlőlevelekre aranypor hullt a messzi kék égből tonnaszám. Tizenhatévesek voltunk.

valójában ennek köszönhetem – később, hogy egy pillanat alatt sikerült levizsgáznom motor gyakorlatiból…

Volt egyszer egy nagyon deklasszált pesti család, s a végén benne én is

Miniönéletrajz

(volt ott női dzsessdobos, festőnő, lóverseny rajongó, kávéházi törzsvendég, meg hasonlók), sok érző leánnyal, egy két link fiúgyermekkel. Meg volt egy kőkemény nagynéni, aki táltosként lerohant Izsákra, hogy összekaparja, ami a híres családi vendégfogadóból még megmaradt. S amit a duhaj fiútestvérei kemény munkával igyekeztek elkártyázni. Ez az egyik üknagynéném volt. S fogta a Rozikát, a dédnagyanyámat, amolyan korán bögyös-faros szelídgalambot, belállította a söntésbe, s beindult a biznisz. Egy totál véletlen arracsámborgó kishivatalnok meg kimentette a részegek karjaiból a mi Rozikánkat, csinált neki egy lánygyermeket, s gyorsan meghalt. Aztán arra járt egy Schillingi nevű sváb bányatulajdonos, s gyerek ide vagy oda, beleszédült dédnagyanyám telt dekoltázsába. Soha nem házasodtak össze, de a mi kis Ilonkánkat, a nyagyanyámat jó polgári nevelésben részesítették. Uriasszony is lett, ami később sok gondot okozott mindannyiunk életében. Mert hogy kitört a
szocializmus, elvették a sok szőlőket, földeket. 

Aztán belovagolt egy őrült horvát százados, fölkapta az ugyancsak bögyös Icukát, s ebből lett az anyám. Később a százados vissza, eltünt a délvidéken, s onnantól minden pusztulásnak indult. A nagyanyám még eltemetett egy kulák szépfiút, ettől lett dárga Misi nagybátyám, s kicsit behibbant. Ebből az ott bóklászó helyi napszámos sudribunkó mentette ki, fölcsinálta, s maga is nagyivó lévén a majdani gyermket is törpévé pálinkáztatta, aki
pékként azért jó magas kenyenyreket sütött. Mindkét fiú önkéntes tüzoltó lett, helyi focisztár, s ott, azokon a neves rangadókon főzött kondéroknál szerettem meg a pacalt, meg a birkapörköltet. Nos, ez az utolsó pacák hamar kiábrándult hizásnak eredt nejéből, s egy alkeszfelhőbből előtántorogva megpróbálta megdugni az én ifjú, és karcsú mamámat.. Rozika ekkor már Pesten volt csapos, meg volt kis standja a Haller téri piacon. Kis proli lakása a Hámán Kató utcában. Nos, anyám a Rózsi, egy viharos éjszakán, egyhén megtépázott pöndölyben, addig követte a vasúti sineket, mig a galambelkű nagyanyjához nem ért. Tizenhat éves volt. S persze elment dolgozni. Éppen egy tejbüfében szorgoskodott, mikor megjent az én úrhatnám apám. Állítólag ott volt nála a híres térképgyüjteménye, s mindjárt ki is teregette az anyámnak. 

Az meg még ilyen „finom, s művelt uriembert még nem látván”, némi aggodalommal, de végül is teherbe esett. Ez lettem én. Ötvenhatban megpróbáltak meglépni, elkaptak bennnünket a határon, a csávót, akinek az összes lét adták agyonlőtték, három napig gubasztottunk a fagyott kukoricásba, aztán hazacsámpáztunk Rozikához. Anyagi katasztrófa lévén, apám, a Pista, igyekezett meggyőzni az ideggyógyintézetben lábadozó Rózsit: „menjünk má’ világgá. (Ekkor kezdett nőni anyám strummája is, amit aztán rendszeresen csapolni kellett. Ma is jól emlékszem a nyakán a sebhely karikára, ami nekem olyan volt, mint egy szép nagyklánc). Kettőjük közül igazándiból a mi Rózsikánk volt a kalandlelkűbb, de valahogy ott a kukoricásban beléfagyhatott a dolog. S így csak a fejét ingatta. A fater megfordult, s pár hónap múlva Londonba bukkant föl, azaz angolosan távozott. Hat
éves voltam, s rohadtul nem emlékszem rá. Anyám kálváriája pedig itthon folytatódott, kedves meg kedvetlen, de mindenképpen hozzá nem méltó, szakadt prolikkal. Vetélések, kaparások, idegösszeroppanások, alkohol, vegetativ idegzavarok, s magány. 

Én ezekről nem sok mindent tudtam, de volt, hogy utánna osontam, s belestem a kocsma ablakán, ahol szemlátomást ő volt a férfitársaság kedvence, fene nagy életkedvével. Persze, ez még a szocreál lakótelep nem túl magas sztenderdje szerint is ciki volt, úgyhogy sokáig törtem zúztam a környék bokrait, dühös könnyekkel. A dolgot évekig úgy oldottam meg, hogy nem leskelődtem utána. Már nagykamasz voltam, mikor újabb konfrontáció lett a dologból, de az egy külön történet. Egy napon mondták, hogy amíg javítják az összedőlni készülő kéglit, költözzönk át egy frissen épült zuglói szocreálba. Az én két nőm megkérvényezte ezt az új kétszobást, s így lettem zuglói kiskrapek, nem ferencvárosi… Hattól tizenkét éves koromig itt cseperedtem, igazi utcagyerekként. Ez volt életem második legszebb helye. Mert az első mindig a végeérhetetlen izsáki nyár volt, ahova az én szépanyám ügyesen lecsempészett a mi Ilonkánknak, ahogy a nagyanyám hívták.
Jöttek mentek a „nevelő apáim”, sokáig egyik sem bírta anyám heves természetét, na meg az én megsemmisítő közönyöm irántuk. „Nekem nincs apám”, gondoltam, s slussz. Baromi jól elvoltam nélkülük. S igazi, rossz gyerek voltam, de ezt másoktól tudom, én teljesen angyalinak képzeltem magam. Az ég világon mindenre volt valami szívbéli, indokom, érvem. 

Anyám két jótanácsot adott: a törvénnyel ne kerüljek összetűzésbe, meg hogy a cipőnél nem a fűző a lényeg, s ez azóta is jól jön. Amúgy, mindent csináltam, ami elképzelhető. Iskolát kerültem, reggel mentem, este jöttem. Anyám látva, hogy megfogadom amit mondott, „kisfiam, vigyázz magadra”, teljes szabadságot adott. Egy összetekert, hosszú kenderkötéllel a nyakam körül mászkáltam, s természetesen mindenhova föl, s lemásztam. Például. Fákra, hidakra, víztornyokra, vízmosásokba, kutakba, meg ilyenek. Aztán mikor a nagyi már nem bírta a lépcsőket, anyám újított. Eladta a tanácsi lakást, elfelezte a lóvét, s a Rozikát hazaküldte Iluskához. Mi meg vettünk egy jó kis prolilakást Budafokon. De anyám, utolsó zrinyis kirohanásként kertest akart, s így két év múlva a világ legnagyobb prolikertvárosába, Érdre költöztünk. Anyám totál kivirágzott, a kert is, mert jókora gödröket ástam s tele lettünk összibarackkal, meg öklömnyi eperrel, mert minden négyzetcentimétert teleültetett, alig tudtunk lépni. Tizenhét éves koromig ebben a hétszer háromméteres kunyhóban laktunk, se folyó víz, se villany, földes, kint egy toppantós. Később ugyan ástam egy harmincméteres kutat, de ez se oldott meg mindent. Innen szoktam volt a munkásvonaton belógni (igen, két vagon között, lépcsőn, ütközőn) a gimibe, meg haza, (volt, hogy leszállítottak s éjjel gyalogoltam) – mert jegyre pénz csak szórványosan volt. Azon is inkább töpörtyűt igyekeztem venni. 

A környék összes dzsumbuját kiírtottam, hogy néha be lehessen fűteni a sparheltba. Ettől fölengedett kicsit a pohárba fagyott víz, szóval volt mit inni. De voltak szép napok is, akkor leslattyogtam Érd-Alsóra, s vettem húsz kiló szenet, s egy zsákkal a hátamon hazaballagtam. Viszont voltak jó nagy dunyháink, s anyám végtelen zsenialitással megengedte, hogy olvassak. Drága egy lélek volt. Ilyenkor egymásal szemben feküdtünk, teáztunk, s fokhagymás piritóst rágtunk, nagyokat röhögve a jó dolgunkon. Próbálkoztunk ott mindenfajta építkezéssel, de minden előbb utóbb összedőlt, vagy téglánkén elhordtuk a piacra, s anyám nagy hetykén eladta. Én meg a halálát kivántam, úgy rüheltem… Lassan kezdett benőni a fejem lágya, már az összes gyermekkönnyem is belesírtam a kutunkba, a kégli tényleg kezdett összedőlni, otthagytam a gimit, mert meguntam a vonaton a lógást, a nyilvános megszégyenítést mert nem volt iskolaköpenyem, az éhezést, s elmentem dolgozni. de hát nagyon hervasztó volt abba a nihilbe hazajárni. végre sikerült rádumálnom, hogy adjuk el. Részletre. Elosztottuk a lét, s én ifjú titánként újra Pesten voltam, vettem új ruhát, budai albérlet, s úgy éreztem, előttem az egész világ. Anyám valami cigányok között mulatozott a Józsefvárosban, s egyszer csíkos utcasöprőként megölelhettem a budai rakparton. Akkor már nem szégyeltem, jó haverok lettünk. Aztán eltünt, s „eltüntem” én is. Más felé vezetett az útunk. „