Szórványos elmélkedések

Süt a nap, nincs hó, járhatók az utak, s ugyan hűvös szél fúj, de olyan plusz nyolc fok lehet. Az Jill bolondériája ráborul mindenre. Erra az átmeneti időre míg megtalálom helyem ebben az új helyzetben, el innen. Amúgy is jó alkalom ez közelebbről megnézni, hol is tartunk az itthoni végső szimbólumokkal. Földváron feltöltekezek, otthonra kenyeret, zsömléket, mivel hogy az Jill elvitte a kenyérsütőt. Meditálok, hogy kellene venni egyet, de spróloni is kéne. Valójában szeretném lezárni a vele való négy évtizedes cirkusz, de valami ismeretlen tényező van ebben, s ilyenkor újabban várok, hogy jobban megértsem. Veszek italt, rágnivalót is. 

Régi kóborlások rezidújaként lehet kell majd valami mankó. Az erőltetett élményeken átsüt a rideg valóság, s újfent széttöredezett banső valóságom gumicsónakja éppenhogy lebeg a felszinen. Újra kell foltoznom. Erről szól majd ez a kirándulás.Lekésem a kompot, szándékosan nem törődtem az idővel, pedig az csak nem úgy van. pont órakkor mennek a kompok Szántódról Tihanyba. Jó, akkor a legutóbb elnapolt zamárdi vizitet megejtjük, egyig. Valójában egy ember jelenlétére vágyom, mert a kis, kihalt település üres utcái inkább csak kellemetlen s divatjamúlt cipők félretaposott képét idézik. Tölgyfa vendéglő, „Stefan, névrokonom, hm. Azaz a Tapló.

Ide jutott a környék nagy vagánya, akire mindenki fölnézett, mert hülyét csinált a zsarukból, mert hurokkal fogott őzekből csapott lakomát, mert a levegőbe szabdalta fel a sülteket. A lázadó inyencszakács. Kis kajiba, vetemedett lambéria vörösesre pácolva, újszerű tégla lábazat, ingaltaniroda kirakat, rá segítő a pangó bizniszre. S hát persze minden zárva, ez is. Fölmenjek a faluba hozzá? Övé volt az ország első nagy, kandallós nappalija, ami Tihanyra néz.

Zavarjam reggeli lábadozásában, ami a szezonmaszekok – kolbászsütők, butikusok, s más léggömbárúsok téli kintornája, vagy már a tévét nézi telefonálás közben. Magyarázkodásra késztessem az önigazoló politikapletykák csámcsogásában? Vagy én kapkodjak elő valamit szedett védett emlék, s valóságrongyaimból, büdösek, gyűröttek, s nagyon személyesek, extravagáns, kifakult jenki mintázattal? Vagy kérdezzem meg ki most a párttitkár? Vagy hogy mi van a régi munkásőr szomszéddal, gecizik még, vagy már leszázalékolták, s ő is a tévét nézi csak egy másik csatornán, s káromkodik? Néha lehugyozzák egymás kerítését a buxusbokrokkal? Vagy hallgassam az örökbefogadott gyerek sikertörténetét, amivel saját magtalanságát, termékenytelenségét, s minden emberi kudarcát próbálja szedett-vedett népiességgel meg kopott prolivakerákkal kitölteni? 

S bőg a tévé, EU zászlókat égetnek benne, Orbán főnököt szidják, vagy ő magyarázkodik szegényhazánk sorsa s önnön vesztett lehetőségei felett. Netán azon mereng, hogyan válthatná át karizmáját diplomáciára. Mindenfele rendezett házak, szép kertek, de a lelki és szellemi nihil szele sivit a tájon. A régiben legalább a remény reménye pulzált, de mostanra azt is agyonvertük. Minden rohammunkánk, köpönyegforgató igyekezetünk se volt képes éhes pofánk betömni. Jól nem laktunk, csak meghíztunk. S így kövéren meg fárasztó lejárt, elcsépelt dolgokért balhézni. Sehol senki. A kultúrház falán fönt ott vannak még az általam bevert tiplik, amik a hajdani diszkó reklámneonjait tartották.

Magyarország és közép-Európa akkor legnagyobb s titkos kultúrvállalkozása. Balatoni Világos, Szőlő Márka, itt durrantak szét a melegben, de még az is jobb volt a rokkanó szocializmusban. Sehol sem tökéletes, de az legalább igazi kupleráj volt csikkek mindenütt, vidám s vágyódó közössége a lakosság apra nagyjának. Még a jókora ventillátor se volt képes az izzadságszagot, németekét, s a magyar virtusét kiszívni. Arabokét, ja, azok a kedves, mosolygós, libiai parkett ördögei, magyar lány soha nem látott még ilyen finom charm-ot, ilyen rockit, ilyen bugit, ilyen keverést. Senki sem sejtette, hogy mindenért majd végre bosszút állhatunk, s nem csak a hátsó ajtó mögötti hőbörgés, s verbális attrocitások. Mit keresnek itt ezek az arabok? S majd valódi bombák hullanak Hannibál földjére, s a tripoli pékségekre, s pékekre, azokra, akik fiaikat ily finom kellemre nevelve őket egyetemeinkre küldték. – óh, ha tudtuk volna mi lesz ebből. Belőlük, belőlünk, megannyi köpönyegforgatás után. Rögös út vezet a Globális Britanniába. Itt menetelünk mindannyian, kis és nagy népek légiója, egy új Népvándorlás, hogy valahogy megfeleljünk, valahogy részesedjünk. 

A nagy Tuareg sátor is bedőlt, s kibelezték „Afrika Királyát”.- De hát mit csináltam én, egy államot nektek! . s válaszul a nép segbe baszta. Úgy, segbebaszottan egy bunkerbomba találattól szétdőlt hajdani vágóhíd kampójára akasztva várta az új olajvámpírokat. De akkor itthon még béke volt. Hol voltunk még, hol volt még a bársonyos Revolution, a pufajkás is később lett fakoronás király, de ahogy egy ilyenhez illik már lépett, sokan félrenéztek, a Fal is állt még, s csak ízelitőt kaptunk a sajátos, keletgermán arroganciából, ahogy, miután hátunkat tartottuk az átugráláshoz, jogot formáltak a belógásra, ingyen besomfordálásra, Brechttel, a féltestvérek Harleys bombasztjával kábítva minket, s maguk. ahogy összeszedték a csórin is nagyvonalú hazai ifjak által szétdobált betétes üvegeket, – ó mitől vagyunk mi ilyen úrinépek, idestova ezer év óta, hogy vérünkön, verejtékünkön s könnyünkön hízik a mások jószága, miközben mi, fröccsözgető, buzukis kis népek végeérhetetlen dácsás és wellness lelkizésbe keveredünk, itt a Boszporusz másik partjára szorulva.

Európa bohócai, Szentkoronával, Aranyjogarral, Kultúr-Európa egyetlen államisággal rendelkező cigány nemzettsége, hun és székely és kun hercegek nagy Ázsia bölcsőjéből született dacszövetsége, mi, akik forgóajtókon mindig először jövünk ki, Rubikkockákat lazán böffentő atomfizikusokkal népesítjük be a világot, mi Európa konok védelmezői, lóhátán született, aranykódekszes szabadspiritek, a valódi nagy arogánsok és real-fasiszták halálos gyűrűjében. S milyen szűk is a kis hátsóudvar, ami tele volt padokkal, s házilag készült akácfa asztalokkal, ahol az díjnyertes Ifjúsági Klub szabadon sörözött, kefélt és vicceket mesélt, s a rendőrök a hátsó ajtónak támaszkodtak, láda sör járandóságukat lóbálva, az társadalmi öntörvényűség és valódi önigazgatás ősi ösvényén illendően bekukkantva. S most az ajtó melett csecsemőszinházas reklám van, emléktábla az ötvenhatos szabadcsapatoknak, hogy valamitől a ma is megálljon a lábán. S ott volt az oszlop, ahova lábam éjszakánként támasztottam, s fogadtam a balatoni nyár esti lázában forrongó ifjakat, akiknek ez a hely volt az élet boldog színpada. Akik zsíroskenyeret jöttek ide enni, mert otthon már ilyen népeledel nem volt. Amin egész nemzedékek cseperedtek az én időmben. Jöttek a vidámságtól habzó nyári alkonyatban , s jókat buliztunk a jódlámpáktól illuminált gézmennyzet alatt, amint lézer villogott a háttérbe vetített Dali, Miró és Bosch képek buborékdiáira. Jöttek Pestről, Prágából, de volt aki egyenesen Párizsból. S persze a Balaton minden zugából, mondván, ilyent még sehol sem láttak. Kilenc ötven volt egy üveg sör, és soha nem volt benne hiány. Olykor sörösüveg repült keresztül a nagytermen, de soha senki sem sérült meg, s minden éjjel tisztességesen kiganéztunk
magunk után.

Lehet holnap pártünnepély lesz, rendezett széksorokkal. Néha hajnalodott, mikor zártunk. S elmerengtem milyen lett volna itt maradni, s mindezt nem a világ Nagy Szemüvege nélkül látni. Nem lenne jó, gondoltam, s elindultam a szántódi rév felé. A falu sokat változott, de nekem minden maradt a régi. A bohókás pinceszerekhez vezető pityókás földutak – ó hányszor ért itt minket a hajnal, egy soha nem szűnű éj után! most facér nyaralókhoz betonutak vezetnek, ahol rendezett kert és csönd van. sehol egy részeg lélek. Kimért, józan geometriák szabdalják keresztbe kasba a tájat. Elszaladt, elbújt innen az élet. vajon hol lehet most, Kirgisztánban, Tükrméniában? Páran lézengnek a kompnál. Egy fiatal ázsiai pasi ugrál dizájner cuccában és fényképez erre is egyet, arra is. Aztán vissza az autóba, hideg van. a nője elnézően s de minden érdeklődés nélkül gubbaszt a kis Hondában. Fiatal pasi ül a kis furgonjában, kihúzható alumínium létra a tetején. Egy fiúkacsa iszkol úszva meglepő sebességgel keresztbe, miután már a kapitány elindította a motort. Szép a tó, mint mindig. A köröshegyi völgyhid páráll a felkelő napban, mint valami hatalmas ősállat. Furcsa, szokatlan apokalipszis számomra a somogyi tájban. Tehát innentől kezdve most már ez is a képhez tartozik? Mikre nem képes az ember?

Honnan faszoltuk mi ezt az Apátság mellé? Fehér az apátság, itt-ott málik a vakolat, festék. Mindig mállott, az örök sárga is azelőtt. Valójában én szerettem, mert ettől valahogy kevésbé tűnt műtárgynak, valahogy a táj részese volt. Egy a tavat őrző szentély. A túlsó parton egy középkorú nő igazgatja gyalogló felszerelését. Sibotszerű két színes bot, levágott ujjú kesztyű, fejkötő, kihúzott szemöldök, vastag smink. A háttérben, a sarki étteremben emberek dolgoznak. Fel-felsir a körfűrész. Busznak nyoma sehol, de valójában gyalogolni kéne, bár ebben kicsit bizonytalan vagyok. Bírom e majd vajon, oda-vissza?

„Milyen messze van a hajóállomás”?
– „Nem tudom, te Gyuri! Milyen messze van a hajóállomás, valaki itt kérdi”.
– „Három kilométer”.
– „S maga honnan jön”?
– „ó, csak innen Szántódról a komppal”.

„ó” feleli, s elindul keresztbe az úton a régi szálloda parkjában. Netán nekem is arra kéne menni, gondoltam csalódottan, mert
reméltem netán majd ő is a hajóállomás felé megy. De nem, mégsem megyek arra, bár fűződik oda is emlék. A fűben ülünk, a fiunk két éves lehet, az asszony felé fordul, s valamivel etetni próbálja. Negyven valahány éve. Egy ilyen szép, verőfényes nap lehetett, a fekete fehér kép tanulsága szerint. Elindul vissza a komp, tolja maga előtt a vizet. S a hullámról eszembe jut egy régi kép, amit parányi kis vitorlásunkkal próbáltunk eliszkoni a hatalmas vasteknő elől. Egy vihar után voltunk, tele cuccal, hogy majd mi most túrázunk.

Kabin nem lévén jó sok víz is összegyűlt, ami most oldalra is húzta. Nem ismertük még a járművet, ez volt az első hosszabb utunk. A hajó orra vészesen kezdett lemerülni, ahogy a móló védettségét kezdtük elhagyni, s a vitorlába teljes erővel belekapott a hátszél. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy el fogunk süllyedni. Előre küldtem az Jill-t, aki elkezdte a cuccokat hátra dobálni. A móló korlátjánál láttam egy elég népes csoport figyelte a fejleményeket. Ez az amit mindig utáltam, s ez az amitől a vízre menekültünk, a vizslató tekintetek elől. S most meg itt van, szégyenszemre még el is süllyedünk. Még hülye sem lehet az ember, ahogy akar. A hatalmas
vízijármű vészesen közeledett, s szemlátomást nem nagyon izgatta, hogy mi ott téblábolunk. Váratlanul fordult a szél, ahogy beljebb értünk. Ettől lehetővé vált, hogy gyorsan keresztbe forduljunk, ami nyilván a legrövidebb egérút a hajó előtt. 

S valóban, megmenekültünk! A kompról gyerekek integettek, még mindig mintha látnám az arcukat. Az elkövetkező napot a már említett szálloda strandján töltöttük, ruháinkat kiteregetve, hogy száradjanak. Éjszakára meg komppal hazamentük az alig egy kilométerre levő kis szolgálati lakásunkba, aludni. S hát valójában egyáltalán nem erről akartam írni, nem ezzel akartam foglalkozni. Ezer dolog van itt. Az egyik pl. hogy miért nem tudom jobban, amit tudok?

Hogy miért nem állnak össze jobban a dolgok a fejemben. Annyira szubjektív ez az egész. Nem vagyok ura a dolgoknak. Mikor hagyom hogy belülről jöjjön, nem tetszik utólag. Kit érdekelnek valaki gyermekded kalandjai? Mik az igazi kalandok. „Kalandok”. Van ilyen? Meg egyáltalán, valakit is érdekel valaki más? A mondat ugye helyesen így szól: „azért vagyunk itt, hogy törődjünk másokkal. Hogy mások miért vannak, arról fogalmam sincs”. Nahát ez az.

S persze ezt is lehet tudni, mindent lehet tudni. S tudok is mindent, csak valahogy nem áll össze.
Azért akarok írni, hogy másoknak segítsek. Hogy lehessenek hülyék, mert még mindig ez a legjobb, szóval, hogy megmutassam
hogy ez milyen jó, s hogy meg lehet csinálni, jobb így csinálni, s hogy nem lesz semmi baj. Nem kell félni. S hogy a szarakodás nem a
helyes út.

„nem állok le szarakodni
Bár a perspektiva csodás
Nem látom be, hogy mire jó a biztonságos szarakodás”
Írtam ezt negyven valahány éve.